Halál a magyarokra

Tetszenek tudni, mit jelent az ismert szerb ábrában a négy C? Cirill betűkkel azt, hogy „Szamo szloga Szrbina szpaszava“ - csak az egység menti meg a szerbeket.

És azt tudják, mit jelent Szmrt magyarima? Nem nehéz kitalálni. Halál a magyarokra. Nemes egyszerűséggel.

A kép Szabadkán készült. Legfeljebb az interneten láthatjuk, a média kussol róla. Nem hír. Az bezzeg hír, amikor cigányok nálunk hibás horogkeresztet mázolnak a saját házukra azért, hogy több segélyt zsarolhassanak ki maguknak. Az is hír, hogy a ”magyar“ külügy százmillióval pénzeli a szabadkai zsinagóga felújítását. Szabadka legfeljebb ennyiben hír.

És nemcsak a média számára. Az Európai Uniót sem érdekli. Pedig finnyásak ám. De csak amikor ellenünk lehet sipítozni.

A szerbek nemcsak mondják. Rendszeresen érkeznek a hírek brutális magyarverésekről. És a szerb rendőrség 1) nem találja meg a tettest 2) nem is volt tettes 3) nem is volt etnikai alapja 4) nem is történt semmi.

Aztán persze hogy elpofátlanodtak.

Talán tájékozatlan vagyok, de én még nem hallottam szerbellenes magyarországi feliratokról. Egyáltalán szerbellenességről sem.

Energikus, talpraesett magyar kormány megtehetné például, hogy udvariasan, de határozottan bepakolná a hozzánk küldött uniós tisztviselőket és nyugati nagyköveteket egy buszba, hozzájuk bónuszban az izraeli helytartót, izé, nagykövetet, és odavinné egy-egy ilyen helyszínre. Ha nem örülnek, hát akkor nem örülnek. Vagy akár a magyar miniszterelnök is odamehetne egyszer. Csakis ezzel az úticéllal, semmi mellébeszélés. Az újabb és újabb judapesti zsidókonferenciák - tessék csak ezt elolvasni, egészen friss: Budapest a mi Jeruzsálemünk - közé be lehetne iktatni egy ilyen témáról szóló nemzetközi eseményt is. Például az első világháború kitörésének századik évfordulója alkalmából, amely idén van, és egészen meghökkentő a csend, ami körülveszi.

Szintén friss hír, hogy Martonyi János, a magyar külügyminiszter helyett a nyakunkra rakott Bilderberg-ügynök április után nem kíván tovább rátelepedni a külügyminiszteri posztra. Brühű! Sajtóértesülések szerint Navracsics Tibor vagy a különösen ellenszenves Szíjjártó Péter jöhet szóba az utódaként.

Persze csak ha ismét Fidesz-kormány alakulhat.

Olvass tovább »

Talán lesz majd valaki a narancsos oldalon is…

Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem nem túlzás azt állítani, hogy Ukrajnában az igazi jelentőséggel bíró történések még csak ezután következnek. A kijevi tüntetők ugyan eltávolították a hatalomból Janukovics elnököt és részben a hozzá kapcsolódó sleppet is, de ettől még az országban uralkodó káosz és a megosztottság nem szűnt meg. Ukrajna egyben maradása, vagy szétválása ma ugyanúgy az egyik legfontosabb és legnagyobb kérdés, mint ahogy néhány nappal ezelőtt is volt.

És nemcsak nekik, hanem mindannyiunknak, itt a Kárpát-medencében.

A változások lehetősége, a keleti szomszédunk területei egységének esetleges felbomlása újra előhozta azokat a reflexeket, amelyek Trianon óta meghatározzák és befolyásolják Közép-Európa mindennapjait. A területrablók ismételten aggódnak, a vesztüket érzik, mi magyarok pedig ugyanazt az impotens, nemzetvesztő külpolitikát folytatjuk, mint amit az elmúlt hosszú évtizedekben, lényegében kormányoktól függetlenül már jónéhányszor bemutattunk.

„Ukrajna szétesése geopolitikai szempontból gigászi problémát okozna, amely messzemenő következményekkel járna. A szlovákoknak erre nincs szükségük. Nyugat-Ukrajna lakosságának jelentékeny része magyar, ami területi változás esetén kolosszális problémát okozna Szlovákiának. Soha nem fogadnánk el az ilyen „változásokat”. – mondta nemrég Dusan Kerny politológus, a Slovenské Národné Novini szemleírója, amikor azt fejtegette, hogy „Ukrajna széthullása az egész régiót destabilizálhatja”.

Nem kérdés, hogy a tótok félnek és nem kérdés az sem, hogy mind a szerbek, mind a románok nem alszanak manapság nyugodtan. Ha Kárpátalján sikerülne kivívni a teljes autonómiát, az példa lenne, az kézzel fogható minta lenne az összes elszakított területen élő magyar számára. Ha pedig a magyarlakta területek megszereznék az önállóságot, már csak idő és talán nem is hosszú idő kérdése lenne a magyar területek egyesítése. Kárpátalja sorsa az ott élő magyarok biztonságán túl, ezért is fontos most.

Azonban mindezek a lehetőségek mindaddig csak nagyon távoli fikciók, amíg a magyar kormány nem tesz lépéseket a célok eléréséért. És ahogy látszik, nem tesz. A magyar külpolitika Martonyi Jánossal az élen, magasról tesz az össznemzeti érdekekre. A külügyminiszter ahelyett, hogy a kárpátaljai autonómiáért dolgozna, Julia Timosenko szabadon bocsátását és visszatérését ünnepli. „Reményemet fejezem ki, hogy ez a fejlemény is hozzájárul a demokratikus, az emberi jogok és a jogállamiság elveit maradéktalanul tiszteletben tartó, gazdaságilag prosperáló és területileg egységes Ukrajna megszilárdulásához, amely az ukrán társadalom szabad döntésén és útválasztásán kell, hogy alapuljon.” – mantrázza vissza Martonyi a brüsszeli szöveget. Az elmúlt héten nem volt olyan nap, hogy a magyar külügyminisztérium nem adott volna ki valamilyen közleményt, amiben elsődlegesen ne a „területileg egységes Ukrajna” megmaradásáért aggódott volna.

Itt tartunk most.

A következő napok, a következő hetek meghatározzák majd nemcsak Ukrajna, hanem az egész Kárpát-medence rövidtávú jövőjét. A lehetőségeink megvannak, a helyzet adott, már csak határozottabb fellépés kéne.

Talán lesz majd valaki a narancsos oldalon is, aki mihamarabb rádöbben erre.

Olvass tovább »

Mire várunk még?

A tévét nézve, a híreket hallgatva egyelőre nincs semmi jele annak, hogy kicsit is csökkenne a feszültség Ukrajnában. A Nyugat által fűtött ellenzékiek a kisebb-nagyobb politikai sikereik láttán, most már még többet akarnak. A követeléseik most már nem a kormány és Viktor Janukovics megbuktatására, hanem a teljes társadalmi és közjogi berendezkedés megváltoztatására, az elnöki helyett parlamentáris rendszer bevezetésére irányulnak. Az oroszbarát kormánypártiak pedig még mindig bíznak abban, hogy majd átvészelik ezeket a számukra nehezebb időket és a végére nagyjából minden úgy marad, ahogy az Ukrajna 23 éves történetében eddig mindig is volt: az ukrán oligarchák a maguk érdekei szerint irányítják az országot.

Hogy aztán végül ténylegesen milyen irányba indulnak el és persze hol végződnek majd az események, azt ma még nem tudni, de az már a jelenlegi helyzetben is minden kockázat nélkül kijelenthető, hogy Ukrajna olyan már biztosan nem lesz, mint amilyen az elmúlt két évtizedben volt. Akár Klicskoék, akár Janukovicsék viszik tovább az országot, változások mindenképpen bekövetkeznek, legszélsőségesebb esetben akár az is előfordulhat, hogy Ukrajna kettészakad egy keleti oroszbarát és egy nyugati EU-párti részre.

A helyzet jelenleg nagyon képlékeny. Jól jelzi ezt az is, hogy mindenki, minden politikus, minden társadalmi szervezet és már az egyes népcsoportok is elkezdtek helyezkedni, elkezdték keresni annak a lehetőségét, hogy a zavaros politikai helyzetből miként tudnak majd a végén a legjobban kijönni.

A kárpátaljai ruszinok már meg is adták az alaphangot azzal, hogy levelet intéztek Janukovicshoz, melyben az 1991-es referendumra hivatkozva azt kérik, hogy az elnök biztosítson autonómiát Kárpátaljának. „Az elnök e döntése megszüntethetné az Ukrajna nyugati felén uralkodó feszültséget, békét és nyugalmat biztosíthatna a multinacionális Kárpátaljának” – nyilatkozta a napokban Nyikolaj Sztaroszta, a Kárpátalja Nép Parlamentje társadalmi szervezet elnöke.

Moszkvában és Kelet-Ukrajnában pedig már arról beszélnek az emberek, hogyha Viktor Janukovics nem tudna felülkerekedni ellenfelein, és a jelenlegi békétlenség rezsimváltást eredményezne Kijevben, „akkor Ukrajna felosztása lenne a legjobb opció.”

A legfrissebb történések után nem lehet, pontosabban nem lehetne kérdés, hogy most már nekünk, magyaroknak is lépnünk kell. Most már nekünk is elő kéne állni az igényeinkkel, most már nekünk is meg kéne fogalmazni azokat a követeléseket, amelyek a kárpátaljai magyarok sorsát hosszabb távon rendezheti. És persze fel kéne készülnünk arra is, hogyha valóban eldurvul a helyzet arrafelé, akkor azonnal, érvekkel és indokokkal alátámasztva be tudjuk jelenteni a területi igényünket Kárpátaljára.

Persze, hogy mindez így legyen, ahhoz nemzetben gondolkodó, és kizárólag a magyar érdekeket szem előtt tartó külpolitika kéne. Azonban ez mostanság se jellemzője a magyar külügynek. Martonyi János a hétvégi müncheni nemzetközi biztonságpolitikai konferencián ahelyett, hogy a magyar érdekekről és törekvésekről győzködte volna a résztvevőket, a ”szövetségeseinket”, Ukrajna területi egységért aggódott: „a válság veszélybe sodorta Ukrajna stabilitását és területi egységét. Polgárháborúval és káosszal fenyegető helyzet alakult ki. Meg kell mentenünk Ukrajnát. Párbeszédre van szükség és tartózkodni kell az erőszak alkalmazásától. Az erőszak megnyitja a kaput a polgárháború felé, ami katasztrófa lenne Ukrajna, az Európai Unió és az unió keleti partnerségi programjában résztvevő valamennyi állam számára.”

Könnyen előfordulhat, hogy a történelem újra esélyt teremt, újra lehetőséget ad arra, hogy visszaszerezzünk egy kis darabkát az ezeréves országunkból. De ehhez a Martonyi-féle töketlenséget félre kell tenni és most már tényleg lépni kell.

Mire várunk még?

Olvass tovább »

Csendesen, s a kéz járjon…

Amikor először olvastam a hír kivonatát, azt hittem, hogy rosszul látok, aztán hirtelen az jutott eszembe, hogy biztos valami félreértésen alapul a történet. Elkezdtem hát utánanézni, rákeresni a dologra és végül kicsit meglepve ugyan, de nagy elégedettséggel kellett megállapítanom, hogy a hír igaz. Pontosabban igaznak tűnik. A magyar állam az uniós törvényeket kihasználva, tényleg földvásárlásba akar kezdeni Erdélyben.

A kormányzati elképzelést Szabó József Andor, a bukaresti magyar nagykövetség mezőgazdasági attaséja villantotta fel a múlt hét végén egy riportban, amikor azon újságírói kérdésre válaszolt, hogy „Létezik-e egy állami stratégia arra, hogy január elsejétől, amikor már magánszemélyek is vehetnek földet Romániában, Budapest támogassa az efféle befektetéseket?”

„Van erre egy programunk, amelynek az a lényege, hogy ha valaki a földjét el szeretné adni, akkor egy olyan szerződést köthet a magyar állammal, melynek értelmében életjáradékot kap, ráadásul a terület is a tulajdonában marad élete végéig.” – mondta Szabó József Andor, majd a következő kérdésre, miszerint „Technikailag miként kivitelezhető az állam terve? Magyarán mi a teendője annak a megöregedett, megfáradt gazdának, aki már nem tudja művelni a földjét és nincs is kire hagyja?” a következőket válaszolta: „Miután a rendszer működőképessé válik, az atyafinak annyi dolga lesz, hogy megkeresse a majdani irodánkat, amelynek munkatársai a helyszínen felbecsülik a földet és előrukkolnak egy ajánlattal. Ha ez nem felel meg, próbálkozhat a szabadpiacon; ha igent mond, mint említettem, életjáradékot kap, és amíg meg nem hal, a föld az ő nevén marad és ő is használhatja.”

Azt hiszem, hogy az ötlet, bárki is találta ki messzemenően támogatandó. Persze nem kell mindjárt illúziókba ringatni magunkat és nagyon rövid időm belül egész Erdély felvásárlását, majd azonnali visszacsatolását vizionálnunk, de hogy a dolog jó irányba indult el az kétségtelen.

Gondolom, azt  senkinek sem kell megmagyarázni, hogy mit is jelent az, ha a föld tulajdonjoga Erdélyben, de mondhatnánk bármelyik elszakított országrészt is, magyar kézben van. Ezért aztán nem is ez, nem is a szándék ma már az igazi kérdés, nem ez vet fel igazán kételyeket, hanem sokkal inkább az, hogy miért verjük most ezt ilyen nagydobra?

Nehezen tudom ugyanis elképzelni, hogy a románok majd hagyják, hogy csak úgy felvásároljuk a területeket, nehezen tudom elképzelni, hogy ezek után ne hoznának újabb törvényeket, hogy megakadályozzák a magyar törekvéseket, de az attasénak erre a felvetésre is volt válasza: „Nem félünk ettől, ugyanis az uniós alapelvek egyértelműen támogatják a szabad tőkeáramlást, a szabad lakhely- és munkahelyválasztást. Ezt mindkét ország, Románia is, Magyarország is elfogadta, meghozta a maga földtörvényét, sőt azt is hozzátenném, hogy a románok a magyar jogszabály alapjaira építették a sajátjukat. Ha a román állam képes megvédeni a termőföldeket és az azt dolgozó gazdákat, nagyon jó. De, ha nem képes arra a bizonyos területre valamit is ajánlani, akkor szabad a piac és jöhet bárki, aki fel szeretné vásárolni.”

Nem tudom, hogy végül majd mit sikerül megvalósítani mindebből, de legyen majd bárhogy is, én osztom annak a székely hozzászólónak a véleményét, aki csak ennyit írt kommentként az eredeti hírhez:

Csendesen, s a kéz járjon…

Olvass tovább »

Ennyivel tart előrébb Románia a cigánykérdésben

Romániában rengeteg cigánygettó van, melyek felszámolását az állam – Magyarországhoz hasonlóan - nem támogatja. Azonban néhány településen a helyi politikusok – Magyarországhoz képest – nagy nyíltsággal beszélhetnek ezekről a problémákról, sőt van, ahol szorgalmazzák felszámolásukat is. De hogy valaki idáig eljusson hosszú az út. Állítólag vannak olyan városvezetők, akiknek fizikai erőfölénnyel is ki kellett vívniuk a tekintélyüket, így számolva le a cigányság helyi vezetőivel.

A sepsiszentgyörgyi Őrkő negyedben többezer cigány él törvénytelenül épült putrikban.

Az elmúlt öt évben sikerült megfékezni az újabb törvénytelen építkezéseket, ám a sepsiszentgyörgyi polgármester szerint a negyed egy „ketyegő szociális bomba”. Az elmúlt időszakban rengeteg pénz és munka beleölésével tervbe vették, hogy felzárkóztatják a „mélyszegénységben élőket” és turisztikai faluvá alakítják a városrészt. A megvalósíthatósághoz egy tanulmányt is készített a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, de a nemrégiben napvilágot látott dokumentum olyan reménytelen helyzetet vázolt fel, hogy a döntéshozók egyelőre elvetették az ötletet.

Így aztán minden megy tovább az eddigiek szerint.

A negyed lakói segélyekből és állami juttatásokból élnek. A helyi cigány maffiózók segélyosztás után körbejárnak és beszedik a pénzek egy részét. A 10 év felettiek 42%-a analfabéta, a gyerekek nemigen járnak iskolába, az egyetemet végzettek aránya 0,1, az érettségizetteké 0,2 százalék, de többségnek még négy elemije sincsen.

„Jelenleg urbanisztikai káosz van az Őrkőn. Nem hiszem, hogy valaki jogosan elvárhatja az önkormányzattól azt, hogy törvényesítsen több száz házat, olyan körülmények között, hogy senki nem kérdezte meg, amikor felépítették, hogy erről az önkormányzatnak mi a véleménye, nincsenek utcák kialakítva, nincsenek betartva a minimális urbanisztikai szabályok, amelyek a város életét kormányozzák. És ez nincs rendben. Ez a folyamat nagyon lassú és hosszú lesz, évek óta nem engedjük, hogy újabb házakat építsenek oda. Rendet kell tenni. Azzal nem érthetek egyet, hogy a jelenlegi állapotot törvényesítsük. Sok esetben azért vállaltak gyerekeket, mert abból a támogatásból éltek meg, és az a támogatás jelenti a fő bevételüket, amit a gyermeknevelési segély, gyermekpénz formájában kapnak” - nyilatkozta a polgármester. És ehhez mérten valóban keményen szankcionálja a megélhetési gyermekvállalók engedély nélkül felépített házait. Többet ledózeroltatott már. A határozottabb hatósági fellépések után pedig sikerült rávennie a cigányokat arra is, hogy a többszáz tonnányi szemét egy részét, amit folyamatosan halmoznak maguk körül, segítsenek elhordani.

A ”házaknak” vezetékes vízzel csak 5,1 százalékuk, benti WC-vel pedig csak 2,5 százalékuk van ellátva, viszont elektromos árammal 77,5 százalékuk büszkélkedhet, mert hát ugye tévé az kell. A telep közepén található közkutat ingyen használhatják. Azaz használhatnák, ha meg nem rongálnák rendszeresen olyannyira, hogy a vizet ne lehessen elzárni. Ilyen esetekben aztán folyik a víz mértéktelenül mindenfelé. Ezt a pazarlást a városvezetés érthetően nem tűri, és minden további nélkül elzáratja a közkutat.

Magyarországon ugyanezt ma nem lehet megtenni. Gondoljunk csak a nemrégiben kirobbant ózdi kútbotrányra, ahol a cigánytelepen a pazarlás miatt elzárták a kutakat, mire máris diszkriminációt kiáltottak, majd tüntetést szerveztek baloldali politikusaink, elérve, hogy végül a BBC-n is hír lett. Végül ombudsman elmarasztalta a városvezetést, és a polgármester - Pintér Sándor belügyminiszter felszólítása után - újranyittatta a kutakat. A miskolci lyukóvölgyi cigánytelepen is hasonló történt, ott pedig a polgármester nyomására kapcsolták vissza a vizet.

Ennyivel tart előrébb Románia a cigánykérdésben: már van, ahol lehetséges nyíltan beszélni a cigányproblémáról.

Olvass tovább »

Erdély történelmi esélye

Van egy Belgiumnál háromszor nagyobb terület Közép-Európában, amely az utóbbi ezer évben több nép otthona volt és általuk egy színes kultúrájú, nagy múltú régió lett. Ez Erdély, melynek lakói azonban gazdaságilag, kulturálisan teljesen kiszolgáltatottak saját hazájukban. Az erdélyiek ma még nem dönthetnek befizetett adójuk felhasználásáról, nemzeti jelképeikről, arról, hogy milyen tankönyvekből tanulhatnak gyermekeik, milyen nyelven intézhetik hivatalos ügyeiket és milyen fejlesztésekre lenne szükségük…

Ma, 2013-ban az Erdélyben élő magyarság Európa legnagyobb nemzetiségi közössége, amelynek nincs autonómiája…

Olvass tovább »

Kiváló időzítés

Június 4-én  az  Európai  Emberi  Jogi  Bíróság  (EEJB)  elutasította két felvidéki magyar állampolgárnak, a révkomáromi Fehér Istvánnak és a lévai Dolník Erzsébetnek az Európa Tanács strasbourgi ítélőszékéhez beadott panaszát,  amelyet  szlovák  állampolgárságuk  elvesztése  miatt  nyújtottak  be.  Strasbourg nem látott jogsértést abban, hogy Fehértől és Dolníktól elvették a szlovák állampolgárságot, miután bejelentették, hogy felvették a magyart.

Történt mindez a trianoni békediktátum 93. évfordulóján.

Kiváló időzítés. Nem kétséges, hogy a felvilágosult demokraták figyeltek a részletekre.

Mint az talán sokak előtt ismert, Fehér István és Dolník Erzsébet azok közé a felvidéki magyarok közé tartozik, akik miután felvették a magyar állampolgárságot, annak megszerzését nyilvánosan is felvállalták, és lépésükről a szlovák hatóságokat is értesítették. A hatóságok ezt követően, a szlovák állampolgársági törvényre hivatkozva, megállapították szlovák állampolgárságuk elvesztését, érvénytelenítették személyi okmányaikat és törölték őket a lakosság nyilvántartásból.

Az EEJB mostani döntéséről a közvélemény a tót külügyminisztérium hivatalos közleményéből értesülhetett először, akik természetesen hangosan üdvözölték az EU-s határozatot. Persze ebben nincs semmi meglepő, abban viszont már igen, hogy a strasbourgi testület ezek szerint előbb értesítette a döntésről a szlovák államot, mint magukat a panaszosokat.

De lépjünk túl ezen a dolgon, mert ez csak egy árulkodó, de apró részlet, ami messze eltörpül az Európai Emberi Jogi Bíróság indoklása mellett.

A bíróság ugyanis megállapította, hogy a „panaszosok akkor döntöttek önkéntesen a magyar állampolgárság felvétele mellett, amikor a szlovák állampolgársági törvény vonatkozó rendelkezései érvényben voltak”, azaz a panasztevők szabad akaratukból döntöttek a magyar állampolgárság felvétele mellett abban az időben, mikor már hatályosak voltak a Fico-féle szlovák állampolgársági törvény rendelkezései, melyek szerint, aki önként felveszi egy másik ország állampolgárságát, automatikusan elveszti a szlovákot. Ebből adódóan az EEJB szerint Fehér Istvántól és Dolník Erzsébettől a szlovák állam nem önkényesen vette el szlovák állampolgárságukat, a hatóságok pusztán csak a hatályos törvények szerint jártak el, amikor a kifogásolt döntést meghozták. Így a dolog teljesen rendben van, szó nincs semmilyen jogsértésről.

Ugye érti mindenki?

A nagyon felvilágosult európai bíráknak eszükbe sem jutott vizsgálni, hogy a tót állampolgársági törvény mennyire jogszerű, eszükbe sem jutott vizsgálni, hogy az mennyiben felel meg azoknak az európai emberi jogi normáknak, amiket más esetekben, cigányok, zsidók, buzik kapcsán mindig bőszen hangoztatnak. De az sem érdekelte őket, hogy a szlovák Alkotmánybíróság a napokban is vizsgálja a törvényt, hogy az nincs-e ellentmondásban a műállam alkotmányával.

Arról már nem is beszélve, hogy a meghozott ítélet logikájából kiindulva azonnal megállapítható, hogy EEJB egyik döntésével lényegében ellentmond egy másik, korábban meghozott határozatának. Emlékezzünk csak a magyar állam vörös csillagos ügyére. Akkor az EU-s testület Vajnai Attilának adott igazat, mondván a vörös csillagot tiltó magyar törvény nem jogszerű. Holott a mostani döntés logikájából kiindulva azt a határozatot kellett volna hoznia, hogy Vajnai a hatályos törvényekkel szembeszegülve tűzte ki az önkényuralmi jelképet, így csak magát okolhatja, ha emiatt elmarasztalták. És még lehetne sorolni képernyőszám azokat a történeteket, ahol az EU-s kettős mérce tetten érhető, ha Magyarországról, ha a magyar érdekekről van szó, de szerintem teljesen felesleges, hisz aki látni akar, az így is látja azt az álságos és álszent politikát, amit az EU folytat a mindennapokban.

Mindeközben pedig a magyar külügy mélyen hallgat.

Martonyinak két napja nem jutott eszébe, hogy kiadjon egy nyomorult tiltakozó közleményt…

Olvass tovább »

A ló meg a f@sza

Mielőtt belevágnánk a történetbe, azt hiszem egy fontos dolgot érdemes leszögezni: a szívünktől nem áll messze az a kép, amikor egy magyar államférfi belovagol valamelyik elszakított terülten lévő magyar városba, és ott felvonja a nemzeti lobogót. Nem áll messze, hisz egy-egy ilyen tett a régmúltban mindig fontos eseményre utalt, egy ilyen tett mindig valami nagy jelentőségű, pozitív irányú változás kezdetét jelezte a magyarság történelmében.

Lovon bevonulni egy városba óriási szimbolikával bír, az mindig üzenet értékű, az mindig mérföldkő. Lovon bevonulni egy városba a hadvezérek szoktak egy-egy győztes csata után. Ezért aztán ilyen dolgokkal nem szokás viccelni. Nem szokás, de legfőképp az elődökhöz és a régi, dicső eseményekhez méltatlan ezt a dolgot csak úgy, agyjátszásból, kivagyiságból eljátszani.

Persze mindig vannak olyan, magukat felelős politikusnak nevező idióták, akik képtelenek felfogni a dolgok súlyát, akik képtelenek felfogni, hogy a pojácaság nem tartozik az államférfiúi erények közé. Az ilyen típusú alakok egyik mintapéldánya volt már eddig is Semjén Zsolt, akinek aztán a múlt pénteken sikerült a legnagyobb ripacsok közé felküzdenie magát.

Történt ugyanis, hogy Semjén miniszterelnök-helyettes március 15-én Kézdivásárhelyre utazott, hogy az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc 165. évfordulóját a felső-háromszékiekkel együtt ünnepelje. A történetben eddig nincs is semmi kivetni való. Eddig.

Semjén Zsótti miután megérkezett az erdélyi településre magára öltötte a Bocskait, bőrcsizmát húzott, majd fejébe nyomta azt a kispolgári kalapot, amiben Pesten a zsidó főnökeinek szokott hajbókolni. Ezután lóra pattant, majd Tamás Sándorral, Kovászna Megye Tanácsának elnökével, Olosz Gergely szenátorral és Fejér László Ödön képviselővel karöltve a huszár-hagyományőrzők élén bevonult Kézdivásárhely főterére.

Zsótti bevonul

[nagyításért katt a fotóra]

Azért az eseményről készült fotót elnézve, azt hiszem az embernek sok minden eszébe jut. Legelőször talán az, hogy vajon mi szükség volt erre?

Semjén Zsolt, mintegy jóllakott napközis üldögél a lovon. Idétlen arccal nézeget körbe. Látszik, hogy élvezi a helyzetet. Hol mellette, hol mögötte léptet Olosz Gergely [ő nem látszik a fenti fotón], aki ellen épp a napokban emeltek vádat egy 516 ezer eurós kenőpénz elfogadásának gyanúja miatt, mivel az RMDSZ-es szenátor még 2008-ban, az energiaárakat szabályozó hatóság elnökeként nem kevés pénzt fogadott el azért, hogy egyes cégek kedvező kereskedelmi szerződésekhez jussanak a segítségével. Aztán jönnek a huszárok, akik magukban röhögnek az egész szánalmas performanszon.

A népek az út mentén pedig csak néznek. Felrémlik előttük egy régi-régi fotó, egy régi-régi filmhíradó képkockája valahonnan 1940 környékéről, de valahogy most mégsem áll össze senkinek sem a kép…

Végül a sorok között valaki halkan megszólal és Semjén lova felé mutatva, kendőzetlenül megadja az egész bohózatba hajló bevonulás lényegét: Nézzétek csak azt a csődört. Vajon milyen ló lehet az, amelyik a hátán hordja a f@szát?

Olvass tovább »

Így kell ezt csinálni

„A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.” – írta anno a Kiáltó Szó című röpiratban Kós Károly.

Örökérvényű igazság.

Örökérvényű igazság mégis nagyon kevés alkalommal tartottuk szem előtt ezt a gondolatot mi magyarok az elmúlt kilencvenegynéhány évben. És még kevesebbszer a mögöttünk hagyott két évtizedben. Mindig vártunk valamire, mindig vártuk, hogy majd valaki megoldja a gondjainkat, vagy egyszerűen csak vártunk arra, hogy majd a problémák maguktól megoldódnak.

Vártunk erre, vártunk arra. És közben csak rohantak az évek.

Nem is olyan rég, még valami érthetetlen okból kifolyólag abban bíztunk, hogy majd a szocializmus bukása után, a területrabló országok maguktól is biztosítják a nemzetiségi jogokat az elszakított terülteken, aztán rá néhány évre azt gondoltuk, hogy majd az EU megoldja szétszakított nemzetünk problémáit. De lássuk be, hogy se az EU, se senki más nem fog kiállni a mi érdekeinkért, senki nem fogja helyettünk megoldani a mi gondjainkat.

Csak mi magunk védhetjük meg magunkat, csak saját magunkra számíthatunk. A csonkaországiak az elszakított területeken élőkre, az elszakított terülteken élők pedig ránk, anyaországi magyarokra. Összefogás nélkül semmi esélyünk, de összekapaszkodva sok mindent elérhetünk. Jó példa erre az elmúlt hetekben kibontakozott székelyzászló-ügy, amely teljes mértékben rávilágít arra, hogyha a kárpát-medencei magyarság képes összefogni, akkor képes eredményeket is elérni. Így képes lehet a székely autonómia ügyét is új alapokra helyezni és elindulni annak immár tényleges megvalósítása felé.

Az egész történet Csíkmadarason, egy kis zászló kitűzésével kezdődött, amit a románok hatósági fellépéssel eltávolíttattak. Válaszul és tiltakozásul mára mind Magyarországon, mind az elszakított terültek közintézményein, magánházain lobog a székely zászló. A Parlamentre való kitűzéssel pedig visszavonhatatlanul a legmagasabb politikai szintre emelkedett az ügy, ami innentől már sokkal több, mint egy sima jogi vita arról, hogy más államok zászlóinak kifüggesztését Románia területén miképp szabályozzák.

Hétfőn a történet aztán újabb fejezetéhez érkezett. A román hisztéria, a román fenyegetések ellenére, több száz csíkszeredai polgár jelenlétében a Szabadság téren, egy 7,5 méteres vasrúdra felvonták a 3 méter széles, 4,8 méter hosszú, óriás székely lobogót. A ceremónia alatt a Csíkszéki Mátyás-huszárok Egyesületének tagjai álltak díszőrséget. A zászlófelvonás alatt a tömeg a Székely himnuszt énekelte.

Tőke Ervin, a rendhagyó akció kezdeményezője az esemény kapcsán elmondta: „Nem véletlen, hogy éppen február 25-én vontuk fel a székely zászlót Csíkszereda főterén, ugyanis az említett napon van a kommunizmus áldozatainak emléknapja, így a zászlófelvonással azt is jelezni kívántuk, hogy nemet mondunk az elnyomásra, nem kérünk a kommunistákból, sem azok utódaikból. (...)

Nem leszünk rabszolgák saját szülőföldünkön. A székely zászló a szabadság jelképe. Meg kell értse végre mindenki, hogy a területi autonómia számunkra létkérdés. Ha nem lesz autonómiánk, akkor megy tovább az a folyamat, aminek mi mindannyian tanúi vagyunk, és apró lépésekkel haladunk egy szakadék felé, ahová majd egyszer belezuhanunk. Amennyiben lesz önrendelkezésünk, akkor esélyünk lesz arra, hogy megerősödjünk és hazahívjuk fiataljainkat: lesz ahová, és lesz amiért! A harcot nem fogja senki helyettünk megvívni. Szerte a világban mindenhol a népakarat által teljesült a szabadságra vágyó népek álma. Másoknak sikerült, nekünk is sikerülhet, sikerülnie kell, csak vegyük végre saját kezünkbe sorsunk!”

Tiszta, őszinte és legfőképp lényegre törő szavak.

A bukaresti válasz persze nem is maradt el. A román védelmi miniszter „példátlan pofátlanságnak” nevezte a zászlófelvonáson elhangzottakat, majd közölte: „a napokban Csíkszeredába utazok, hogy ellenőrizzem, megszólalhatok-e még románul, és kell-e útlevelet felmutatnom.”

Azt hiszem, az bátran kijelenthető, hogy ez a történet nem lesz egy könnyű menet. De ha lesz összefogás, ha lesz egység, akkor a siker nem marad, nem maradhat el. Csak kitartás, hit és elszántság kell. És az, hogy egy percig se feledjük Kós Károly 1921-ben papírra vetett, de minden részében ma is aktuális szavait:

„A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.

A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak; a látni akaróknak, az előre nézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár; az Élet rohan.

Kiáltó szómmal ezt kiáltom!

Valóságokat akartam láttatni; igazságokat akartam kiáltani. Valóságokat és igazságokat, amik fájnak a gyávának, elnémítják az árulót, megrontják az ellenséget, megállítják az elnyomni akarót. Amik bátorságot adnak a csüggedőknek, világot gyújtanak a sötétben tévelygőknek, fegyvert adnak, a védteleneknek.

Ezt akartam kiáltani, és lehet, hogy kiáltó szó leszek a pusztában…

Mégis kiáltok! Neked: Erdély, Bánság, Kőrös vidék és Máramaros ezeresztendős magyarsága: Ébredj kétesztendős álmodból, szemedet nyisd ki; nézz széjjel, és állj az új életben tusakodni akarók közé! A rohanó idő füledbe harsogja: elég a passzivitásból. Ami eddig orvosság volt és védelem is talán, de mindenesetre becsület volt, méreg az ezen túl és gyávaság.

Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való; mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk.

Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán…”

Olvass tovább »

Én van madzsar

Megszokhattuk már, hogy a Hír Tévé a híreiben időnként olyan dolgokról is beszél, amik nem igazán hírek, hanem sokkal inkább a figyelemirányítás, a terelés szerepét töltik be. Ha valamit gyanúsan emlegetni kezdenek, ott Pártunk és Kormányunk készül valamire, és ahhoz kell a terepelőkészítés. Mostanában Ukrajnát kezdték emlegetni, rámutatva arra, hogy milyen sokba kerül az államkincstárnak egyrészt a gyógykezelés, amit direkt ebből a célból átjáró ukránok egy régi nemzetközi szerződés alapján igénybe vesznek, másrészt ukránok vagy kettős állampolgárok szép nyugdíjakat szedhetnek fel a magyar nyugdíjalapból.

Hogy történik-e valamilyen intézkedés ezeken a területeken, majd meglátjuk. Az a jelenség azonban már folyamatban van, amiről a határvidéken élő ismerősöm így számol be:

A hét végén Kárpátalján voltam a barátaimnál, beszélgettünk erről-arról... Aztán olyat mondtak, hogy nem hittem a fülemnek: csütörtökön kapták meg a magyar állampolgárságot, hatalmas öröm volt ez nekik és nekünk is. Ünneplőben, nyakkendő, gyerekek kiöltözve, irány Nagykálló, széles mosoly közepette, végre papíron is magyarok lehetnek, öröm és büszkeség.
Aztán nem győzték szégyellni magukat, úgy rontották el az ünnepüket, ahogy azt nem illik.
A 30 új magyar állampolgár közül, akiknek átadták az oklevelet, ők és még egy pár volt magyar!!! Színtiszta ukránok, akik egyetlen szót nem beszéltek magyarul, szakadt farmerban, sapkában ültek az eskütételen. Azt sem magolták be, hogy ha szólítják őket (Vjacseszlav, stb...), akkor legalább egy igent préseljenek ki, és ne a Da-t. Az esküt el se tudták mondani magyarul, majd a legnagyobb megrökönyödés az volt, amikor kijelentették, hogy akkor HALLGASSÁK meg a himnuszt és Szózatot! „De miért ne inkább énekeljék” - kérdezték ők...
És másnap az ájulás (saját fülemmel hallottam...) A határ menti falvak önkormányzatánál beadott állampolgársági kérvény befogadásáért 100 euró a tarifa! Mindenkinek! Amikor szóvá tették, hogy de hát mi magyarok vagyunk, és ez pofátlanság, akkor visszakoztak, de még az utolsó szeget beleverték a fejbe! Idézem: „Ha a környékükön szükség lenne valakinek magyar állampolgárságra, nagyon szívesen segítünk 100 euróért! Ha nincs magyar felmenője, az sem baj, megoldjuk!" Nos, az önkormányzat (helység) nevét már tudom, és akinek van valami kapcsolata vagy ötlete, hogyan lehetne lebuktatni őket, megköszönném!! 

Tapasztalatai és elmondása szerint a határ ukrán oldalán egyes magyar hivatalnokok még közvetlenebbül árulják pénzért a magyar állampolgárságot: tényleges magyarnak ingyen adják ugyan, de bármilyen ukránnak is megadják 300 euróért. Az ukránoknak persze nem valamilyen idealisztikus érzelmi okból, vagy inkább célból kell a magyar állampolgárság, hanem egyszerűen és gyakorlatiasan azért, mert bejutnak vele az Európai Unióba, és Magyarországot csak ugródeszkának használják útban nyugat felé.

Hatalmas demoralizáló hatása van ennek a tényleges magyarokra. A legelső, amivel a magyar államból találkoznak, a korrupció. Az is lesújtó, hogy a saját magyarságukat ilyen brutálisan látják forintosítva, helyesebben eurósítva. Na és mi értelme van a magyar mivoltuknak, miféle hazatérés az, ha idegeneknek ugyanúgy kijárhat minden, ha van baksis?

Nem csoda tehát, ha egyre többen akadnak, akik nem kérnek az egészből. Inkább megmaradnak „cihan magyari”-nak ott, ahol eddig voltak, mert az igazi hovatartozást úgysem a papírok döntik el. De a kérdéskörnek ez a része üzletemberi (korrupt hivatalnoki) szemszögből értelmezhetetlen. A budapesti főhivatalok pedig messze vannak, és az ottaniakat csak a zökkenőmentes működés érdekli – minden mindegy, csak botrány ne legyen -, illetve mindenek fölött a statisztika. Lehessen mutatni a teljesítményt, a létszámot, ami sokkal inkább szám, semmint lét.

Nomost ez még csak az ukrán reláció volt. Nincsenek, és nagy valószínűséggel nem is lesznek megbízható hírek és adatok arról, hogy például Izrael vonatkozásában hogyan megy a magyar állampolgárság osztogatása. Naná, hogy nem lesznek megbízható adatok. Pedig ott is hasznos lehet sokaknak az EU-tagországi útlevél, de az is, hogy adott esetben magyarként léphetnek fel bármilyen szempontból.

Olvass tovább »

Nem értem…

Budapest, Ferenciek tere

Akkor most mi lesz? – nézek körbe kérdően a Jégbüfé előtti téren, miközben néhányan kisebb csoportokba verődve elindulnak a Petőfi Sándor utcán az Erzsébet tér felé. Aztán valaki váratlanul odasúgja: Találkozzunk a szerb követség előtt, a Hősök terén. Először nem értem, visszakérdeznék, de már továbblép.
Szép lassan elkezd kiürülni a tér…

Útközben azon gondolkodom, hogy mégis mi készülhet, mit fogunk csinálni a követség előtt, hogy hogy függnek össze a rácok október 23-val? Aztán beugrik a napokkal korábbi temerini csetepaté és már kezd összeállni a kép.

Az utunk a Deák téren keresztül visz. Pont akkora érünk oda, amikor Vona Gábor búcsúzóul belekiáltja a mikrofonba az Adjon az Istent. Szebb jövőt – harsogja a tömeg, aztán felhangzik a Szózat és a Székely Himnusz. A követség felé igyekvők megállnak és bekapcsolódnak az éneklésbe, aztán miután az utolsó dallam is elhalkul, ballagunk tovább. A színpad mellett elmenve még hallom, ahogy a Pörzse Sanyi utószóként a jobbikos megemlékezésre érkezők rendőri vegzálásáról beszél, aztán felhozza a Temerinben történt incidenst, és finoman elhatárolódik a HVIM-től, mondván a vármegyések ügyeit a média összemossa a Jobbikkal, ami nem jó.

Mi pedig kicsit értetlenül, kérdően egymásra nézünk... megyünk tovább…



Budapest, Hősök tere 

A rendőrségnek jó informátorai lehetnek, mert már ott van egy csapatnyi egyenruhás a követség épülete előtt, mire befutnak az első tüntetők. Eltelik nagyjából fél óra. Nem vagyunk túl sokan, mondhatni kevesen. Igazából senki nem tudja, hogy mi fog történni, senki nem tudja, hogy mi fog majd következni ezután.

Aztán feláll egy szőke, szomorú szemű lány a kerítésre és elmeséli, hogy mi történt a hétvégén Temerinben. Elmeséli a verekedést, a megaláztatást, a mindennapok gyötrelmeit.

A maroknyi hallgatóság sorai között döbbent csend…

Ez a nap legfontosabb pillanata.

Ekkor döbben rá ott mindenki, hogy micsoda óriási különbség van a jól hangzó politikai szlogenek és a mindennapok valósága között, hogy mennyire tehetetlenek vagyunk, hogy mennyire nem tudjuk megvédeni a mieinket a határ túloldalán...

Ha visszagondolok állandóan ez a kép jut eszembe. Az a szomorú szempár, a követség kerítésnek támaszkodva. A reménytelenség és a félelem…

És a keserű szavak után jövő néma csend…

Aztán szép lassan szétszéled a társaság. Mi még maradtunk egy kicsit és megnézzük, ahogy szorgos rendőrkezek kordont emelnek a követség épülete elé. Már nincs ott senki sem, de ők csak építenek rendületlenül. Biztos ez volt a parancs. Ha kordon kell, hát kordon kell…

Aztán másnap megjelenik egy közlemény a HVIM honlapján: „Az elmúlt hétvégén Temerinben őrizetbe vett magyar fiatalok nem tagjai a szervezetünknek, az esethez semmi közünk.”

Olvasom a sorokat és nem értem.

Ezt sem.

Nem értem, hogy az ügy kapcsán miért határolódik el egyik radikális szervezet a másiktól, nem értem, hogy a legvégén miért határolódik mindenki mindenkitől. Nem értem…, de talán nem is kell, csak érzem, csak érzi az ember, hogy ez az út így nem vezet sehová sem…

Vajon miért nem lehetett megtenni, hogy a Deák téri demonstráció végén valaki bemondja a mikrofonba, hogy emberek ugyan itt ez a koncert, mi szerveztük, meg minden, de menjetek már át a szerb nagykövetséghez, mert ott tényleg valami fontos történik. Menjetek, menjünk át, mert nem mindegy, hogy ötven ember lézeng majd ott, vagy ötezer tiltakozik a magyarverések ellen. Arról már nem is beszélve, hogy vajon mi szükség volt elhatárolódni a délvidéki srácoktól akkor, amikor még nem is volt tudott az ügy minden részlete, amikor még csak a szerb médiából jött minden információ?

Már mi is elfelejtettünk kiállni egymásért? Már mi, radikálisok is előrébbvalónak gondoljuk a politikai érdekeket, a politikai hasznot a tisztességnél?

Ha mi most nem állunk ki egymásért, az elszakított területeken élő magyarokért, akkor ki fog majd egyszer, ha kell, kiállni értünk?

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

A temerini incidens részletei: The Next Story...

Olvass tovább »

Határtalanul vágyott haza ez az ember

…Straubingban négy vonatot engedtünk el magunk előtt, hogy beszélgethessünk. Kint sétáltunk a hóviharban, amely éles, fagyos hógolyóival az arcunkat pásztázta. Erdélyről, a magyar sorsról beszélgettünk. Azóta nagyon sokszor voltunk együtt s mikor a Hídverők megindult, az első szám Nyirő József novellájával indult. Ma is megvan a levele, amivel felhatalmazott, hogy bármikor és bármely írását jelentessem meg. Mikor kivándorolt, pár sorban, de megrázó melegséggel búcsúzott. A hazatérés vágyának kínzó szenvedélye vonta komorságba sorait. Nagyon, határtalanul vágyott haza ez az ember…


Ragyogó nyári napsütés tört be a sepsiszentgyörgyi hegyeken át az étkezőkocsi ablakára. Az aktatáskámat a fülkében hagytam, magam pedig a példásan tiszta ”kerekes korcsmában” telepedtem meg.
Közvetlen az ajtó mellett üldögéltem, a harmadik asztalnál két apáca ült és vidáman beszélgettek valakivel, akinek arcát a tükörből láthattam csupán. Vidám hangjára, szabadon eresztett jókedvére lettem figyelmes.

Már jó iramban robogott velünk a gyors, még mindig csak ez a két asztal volt foglalt. Az apácákkal beszélgető férfi hátranézett. Kissé szűkebbre húzta a szemét és örökre felejthetetlen vidámsággal átszólt hozzám:
– Nem félsz ott magadban egyedül?
– Nem vagyok egyedül, velem vannak a gondolataim.
– Dobd ki az ablakon az egész társaságot, gyere ide hozzánk!

Átmentem és bemutatkoztunk.
A bemutatkozás csak részemről volt szükséges, mert a férfit ismertem. Nemcsak én ismertem, akkor ismerte már, legalábbis nevét, az egész ország.

Nyirő József.

Vidáman végigittuk az utat Kolozsvárig.

S akkor megismertem valakit, akiről úgy éreztem, hogy minden pohárka borral valami emésztő lángot akar magában eloltani. Valami emésztő és egész lelkét megsemmisítéssel fenyegető lángot.
Embert, aki ennyire tisztán látta volna a jövőt, a magyar tehetetlenséget, az eljövendő tragédiát, keveset láttam. Egy önmagát marcangoló és az önkínzást, a pesszimizmusát, a bánatát vidám álarc mögé rejtő embert ismertem meg. A nagy írót megcsodáltam benne és a legnagyobb magyar prózaírónak, a második negyedszázad legelragadóbb stilisztájának és írójának tartottam. Az embert megszerettem. Úgy maradt meg az emlékezetemben, mint vidám, féktelen kedvű, de belül vérző szívű nagy-nagy lélek.

1947 februárja. A Bajorerdő Waldlerbahnján se fűtés, se ablak. Ültem és hivatásszerűen vacogtam, pedig zsúfolt volt a vonat. Bajor szó körülöttem, bajorerdei tájszólás, amit nyolc év alatt nagyrészt még megérteni sem tanultam meg. A térdemen tartott könyv hátára rakott apró papírokra jegyezgettem. Valamit írtam a hazátlanságról, az idegen hegyekről, az egyedüllétről.

Éreztem, hogy valaki a hátam mögül beleles az írásomba.
Hadd lessen. Bajor a szegény, úgysem érti.
Gyűltek a rímes sorok a papírszeleten, amikor valaki megfogta a vállamat.

– Ki vagy Te, testvér? – szólított meg valaki magyarul.

Hátranéztem. A sepsiszentgyörgyi napsütéses táj villant az agyamba, az apácákkal vígan tréfáló, nevető szemet láttam. Minden, minden megváltozott azóta, ez a férfi is, csak a szeme ragyogása maradt a régi. A szeméről azonnal megismertem!

– Jóska Bátyám!

Nézett, nézett… Két meleg könny gördült le a szemén s úgy a maga kissé érdes hangján dúdolni kezdett.
– Szegény székely nép, akármerre lép, akármerre jár…

Úgy a két ülést elválasztó támlán keresztül összeölelkeztünk. Emlékeztünk a múltra, a sok együtt töltött napra, beszélgetéseinkre, ömlött belőlünk a szó. Hol sírtunk, hol nevettünk. Egy torzonborz öreg bajort meghatott ez a könnyben fürdő vidámság, felállt és helyet cserélt velem, hogy ne kelljen feltérdelve a padra beszélgetnünk, hanem egymás mellett ülhessünk.

Straubingban négy vonatot engedtünk el magunk előtt, hogy beszélgethessünk. Kint sétáltunk a hóviharban, amely éles, fagyos hógolyóival az arcunkat pásztázta. Erdélyről, a magyar sorsról beszélgettünk. Azóta nagyon sokszor voltunk együtt s mikor a Hídverők megindult, az első szám Nyirő József novellájával indult. Ma is megvan a levele, amivel felhatalmazott, hogy bármikor és bármely írását jelentessem meg. Mikor kivándorolt, pár sorban, de megrázó melegséggel búcsúzott. A hazatérés vágyának kínzó szenvedélye vonta komorságba sorait. Nagyon, határtalanul vágyott haza ez az ember.

S most nincs többé. Meghalt s olyan űrt hagyott az élők között maga után, amit nem pótol hamarosan senki. Nyirő Jóska egy volt és sem az ember, sem az író nem pótolható.

Mikor megtudtam, hogy beteg, írtam neki. Valahogy benne van a válaszában, amit akkor magam is éreztem, amikor a különböző lapokban megjelent ”nekrológokat” olvastam, hogy magára hagyta a magyarság ezt a nagy fiát, s ha nem volt a magyarságban az életében nyomorgott íróhoz annyi ragaszkodás, hogy írói nagyságához mérten segítette volna, akkor ne írjon ma nekrológot róla más, mint az a sok-sok névtelen kisember, az a sok-sok nyomorgó magyar emigráns, aki magától elvont dollárokkal és pfennigekkel segítette súlyos betegsége alatt.

„Nyolc havi munka áll mögöttem és még nem tudom, mennyi következik. Nagy bajocska lett volna belőle, ha a magyarság segítségemre nem siet. P. Takács Gábor kezdeményezésére. No, nem a barátok és eszmetársak jöttek a segítséggel, hanem kilencven százalékban előttem ismeretlen magyarok megható megértéssel. Ez már így szokott lenni. Vannak olyan kedves barátaim is, kik még egy kurta levél erejéig sem erőltették meg magukat.”

Mit érezhetett ez a férfi, amikor ezeket a sorokat írta? Milyen bujkáló mélységes fájdalom sír ebben a levélben, amikor legfőbb gondja a levele végén, hogy „a behasadt levélpapírt ne tekintsd tiszteletlenségnek, de a gépelő gyakorlatlansága okozat és nekem nehéz volna újra diktálnom fizikailag véve az egészet”.

Mit érezhetett az a soha nem nyugvó lélek, akinek eleme volt az írás, amikor a diktálás is nehezére esett már, amikor nyolc hónap munkakiesés miatt panaszkodik, amikor tele volt még hazavágyással, munkakedvvel, és csak a névtelenek szeretete vette körül. Mert a kedves barátok elhagyták és a betegséggel még a szokásos formaság szerint ”jó egészséget” kívánó levelezést is megszakították!

A levelén ott a megszokott, egész egyéniségét visszatükröző aláírás. Nézegetem, míg a halottról e sorokat írom. „Nyirőjóska”.

Igen! Talán csak hivatalos írásokban szerepelt, hogy Nyirő József. A magyar halhatatlanok sorába, a magyarság szívébe mint Nyirő Jóska vonult be. Ő sohasem volt a magyarságnak, Erdélynek ”Nyirő József”, ő Jóska maradt. A testvér, a bátyja, a szeretett öccse, az apja mindenkinek, akiben Erdély és a magyarság szeretete élt és él. És ha idegenben lévő sírján az áll a kereszten, hogy „Itt nyugszik Nyirő József”, akkor az a felirat igazat mond! Igazat, mert ott csak Nyirő József nyugszik. A másik, a ”Nyirő Jóska”, az ott van minden magyar szívben mindaddig, amíg a földön csak magyarul beszélnek.

Nyirő József halott. A Magyarok Istene adjon porhüvelyének örök békességet.

Nyirő Jóska él és mindörökre köztünk is marad.



Alföldi Géza
Megjelent a Hídverők 1953/21. számában.

Olvass tovább »

Ébredjünk már fel!

A sors most adott egy újabb jelet, adott egy újabb lehetőséget arra, hogy ott a Felvidéken is felemeljük végre a fejünket, hogy az ottaniak is végérvényesen rádöbbenjenek arra, hogy egy aljas színjáték gyanútlan szereplői. És ezt a jelet nem kell megmagyarázni, ezt nem lehet félremagyarázni, a megértéséhez nem kell a sorok között olvasni, mert az üzenet teljesen egyértelmű és világos. „Meg kell változtatni az állampolgársági törvényt, hogy ne károsítsuk meg azokat a szlovák állampolgárokat, akik más állam állampolgárságáért folyamodnak, és ennek következtében elvesztik a szlovákot” – mondta Robert Fico, majd így folytatta: „a magyarokkal szemben minden marad a régiben, mivel Magyarországon érvényben van a törvény, amelyre reagáltunk.”



Nem akarom se túldimenzionálni, se túldramatizálni a dolgot, de talán nem túlzás azt kijelenteni, hogy a következő időszak, a következő néhány év a felvidéki magyarság megmaradása szempontjából valószínűleg sorsdöntő fontosságú lesz. A tót műállam politikai vezetése Ficoval az élen, jól láthatóan mindent megtesz azért, hogy az ott élő véreinket magyarságukban teljesen ellehetetlenítse, hogy az egyébként is rohamléptekben zajló asszimilációt még jobban felgyorsítsa.

Persze, hogy mindez sikerüljön, a politika akarat mellett, arra is szükség van, hogy a felvidéki magyarok minden zokszó nélkül hagyják, hogy ezt megcsinálják velük. Hagyják magukat átverni, hagyják magukat abban a hitben ringatni, hogy a megalkuvás, a megfelelni akarás, a békés együttélés álszentsége majd a teljes beolvadáson kívül vezet, vezethet máshová is.

De nem vezet, nem vezethet. Ami az elmúlt években folyt, és ami manapság is zajlik az nem más, mint a lassú halál, a Felvidék elvesztése.

Azonban a sors most adott egy újabb jelet, adott egy újabb lehetőséget arra, hogy ott a Felvidéken is felemeljük végre a fejünket, hogy az ottaniak is végérvényesen rádöbbenjenek arra, hogy egy aljas színjáték gyanútlan szereplői. És ezt a jelet nem kell megmagyarázni, ezt nem lehet félremagyarázni, a megértéséhez nem kell a sorok között olvasni, mert az üzenet teljesen egyértelmű és világos:

„Meg kell változtatni az állampolgársági törvényt, hogy ne károsítsuk meg azokat a szlovák állampolgárokat, akik más állam állampolgárságáért folyamodnak, és ennek következtében elvesztik a szlovákot.” – mondta Fico a múlt hét elején, az új kulturális miniszter, Marek Madaric beiktatási ünnepségén, majd így folytatta: „a magyarokkal szemben minden marad a régiben, mivel Magyarországon érvényben van a törvény, amelyre reagáltunk.”

Az elhangzott mondatokon azt gondolom, nincs mit színezni. Azokban benne van a szlovákok minden kisebbrendűségi komplexusa, minden frusztráltsága, amelyet velünk, magyarokkal szemben éreznek. Robert Fico végre kimondta az igazságot és megmutatta a tót politika lényegét, ami nem más, mint az ott élő magyarokkal szembeni folyamatos erődemonstráció, a mindent megtehetünk veletek üzenete.

És az igazi kérdés innentől már valóban ez. Tényleg mindent megtehetnek velünk? Ezt is benyeljük? Vagy ezt is úgy akarjuk majd elintézni, olyan gyáván, mint anno a Sólyom-ügyet, a nyelvtörvényt és az állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyarok ügyét? Úgy, hogy az EU-tól várunk segítséget? Tőlük, akik halálra aggódják magukat az aberáltak jogaiért, de magasról tesznek arra, ha magyarokat gyaláznak, akiket soha nem zavart az elszakított terülteken zajló magyarellenes hisztéria?

Ébredjünk már fel!

Se az EU, se senki más nem fog a mi érdekeinkért kiállni. Csak mi magunk védhetjük meg magunkat, csak saját magunkra számíthatunk!

Mindent elsöprő és határozott kiállás kell úgy a Felvidéken, mint itthon. Tüntetések, demonstrációk, totális és hangos ellenállás.

„A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előrenézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár, az Élet rohan. Kiáltó szómmal ezt kiáltom!” – írta anno Kós Károly és az 1921-ben megfogant gondolatai ma is éppúgy érvényesek, mint annak idején:

„A rohanó idő füledbe harsogja: elég a passzivitásból. Ami eddig orvosság volt, és védelem is talán, de mindenesetre becsület volt, méreg az ezentúl és gyávaság. Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk; a mi árulónk. Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán.”

Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán...

Olvass tovább »

Egy nap, két tragédia, avagy mindig a remény hal meg utoljára…

A két dolognak lényegében és minden bizonnyal semmi köze nincs egymáshoz, de mégis van valami mélyen szimbolikus abban, hogy pont azon a napon borult lángokba Krasznahorka vára, a magyarság egyik jelképe, mint amelyik napon a felvidéki magyarok szavazataikkal talán végleg elindultak a teljes asszimiláció felé. Így aztán talán nem túlzás azt mondani, hogy mi, magyarok ezen a hétvégén minden szempontból súlyos veszteségeket szenvedtünk. Az elszakított területeken élő nemzetrészünk identitásvesztése ma már megerősített ténynek tekinthető, az egyik legszebb felvidéki építményünk és örökségünk pedig a szemünk láttára lett a lángok martaléka.

Hogy mi lesz majd a várral és mi lesz majd az emberekkel, ma még csak sejthető, de az szinte biztosnak látszik, hogy a vár romjait valószínűleg előbb és sokkal gyorsabban lehet újjáépíteni, mint változásokat, új gondolatokat és régi érzéseket ültetni az ottani fejekbe és a szívekbe. Mert a felvidéki választások eredményeit böngészve jól látható, hogy az ott élő magyarok el vannak tévedve, hogy elveszett a magyarságba vetett hit, hogy elvesztek azok a nemzeti érzések, amelyek az elmúlt ezer évben, jóban-rosszban összetartottak minket.

Ha nem így állna a helyzet, akkor nem történhetett volna meg újra az, ami már az előző parlamenti választásokon is megesett. Akkor nem történhetett volna meg az, hogy a felvidéki magyarok többsége ismét azt gondolja, hogy számukra a Bugar Bela vezette Híd-Most párt által hangoztatott „nagy, békés együttélés” álságos szlogenje jelenti az egyedüli megoldást.

De mondja már meg valaki, hogy milyen megoldást adhat egy olyan párt, aminek egész egyszerűen semmi, de semmi köze nincs a magyar érdekekhez?
Miért nem látható a Felvidéken az, ami innen teljesen egyértelmű?

Miért nem látható arrafelé az, hogy Bugar politikája igazából nem más, mint egy szlovák bizniszpárt törekvése a felvidéki magyarság teljes beolvasztására és eltüntetésére?

Miért nem látható Komáromban, Léván és a többi, magyarok lakta településen, hogy attól, hogy valaki magára ragasztja a magyar címkét, még nem válik azzá, hogy a Most-Híd a legenyhébb megfogalmazás szerint is kollaborál a tótokkal és a jól fizető pozíciókból magasról tesz arra, hogy mit gondolnak, hogy mit várnának el tőle a magyar választók?

Bár ez utóbbi kérdés és a rá adható válasz talán mégsem annyira egyértelmű, mert mint látható a felvidéki magyar választók nem várnak el semmit, legalábbis semmi olyat, ami a magyar érdekek képviseletét jelentené. Ha így lenne, akkor nem felejtették volna el, akkor a voksolás során figyelembe vették volna azt, hogy a Híd-Most az elmúlt kormányzati ciklusban mit tett a felvidéki magyarság érdekében. Akkor sokakat befolyásolhatott volna, hogy a Bugar Bela vezette formáció az elmúlt két évben kormánypártként semmi érdemi lépést nem tett se a nyelvtörvény, se az állampolgársági törvény megváltoztatása ügyében.

De ez semmit nem számított, ez senkit sem érdekelt. A magyarok többsége rájuk szavazott. Sőt, mára már az is kiderült, hogy a magyar szavazatoknak köszönhetően a Híd-Most bejuttatta a parlamentbe Andrej Hrnčiart, a Matica Slovenská magyargyűlölő szervezet meghatározó tagját is. Igen, a mieink betoltak egy ordas tót nacionalistát parlamentbe, mivel ő is befutó helyen szerepelt a párt választási listáján.

Vajon komolyan gondolja, komolyan gondolhatja egyetlen magyar is, hogy Hrnčiar majd megalkuvás nélkül fogja képviselni a magyar érdekeket?

Azt hiszem sokáig, nagyon sokan hittünk abban, hogy úgy, ahogy itthon, úgy majd ez elszakított részeken, és így a Felvidéken is lesz magyar ébredés. Azonban ez nem így van. Sőt, a mindennapok azt mutatják, hogy erre ma már nagyon kicsi az esély. A felvidéki magyarság jól érzékelhető módon elindult egy olyan úton, ahonnan nem is tudom, hogy lesz-e valaha visszaút. A Bugar-féle hazaárulóknak sikerült a körükben egy olyan szemléletmódot meghonosítani, ami minden ízében ellentmond az összmagyar érdekeknek. Mára pedig elérték azt is, hogy a szlovák műállam parlamentjében nincsenek magyarok, csak néhány magyar nevű senkiházi, akik semmiben sem különböznek tót társaiktól…


…Krasznahorka várát újjá kell, és újjá is fogjuk építeni. A vár sorsa és majdani újjászületése pedig talán erőt és példát is adhat arra, hogy ha mindannyian egy irányba húzunk, ha van magyar összefogás, akkor nagyon sok mindent elérhetünk, akkor ismét tudunk közös célokat találni, amikért lehet és érdemes is küzdeni.

Talán…

Mindig a remény hal meg utoljára…

Olvass tovább »

…mi itt mindannyian így gondolkodunk

Napok óta megy a hőbörgés Bukarestben a néhány napja Csíkszeredában rendezett román-magyar jégkorongmérkőzésen történtek miatt. A román ajvékolás apropóját most az adta, hogy a múlt pénteki meccs kezdete előtt a házigazdák játékosai a román helyett – a közönséggel együtt – a magyar, majd a székely himnuszt énekelték teli torokból. Azonban ha kicsit jobban megvizsgáljuk a történteket, akkor azonnal látható, hogy ebben igazából nincs is semmi meglepő. A román jégkorong-válogatott huszonhatos keretében huszonnégyen erdélyi magyarok.

A történtek után a román soviniszták természetesen azonnal egy platformra kerültek a magyar balliberáltakkal és innentől már együtt szörnyűlködtek azon, hogy milyen súlyos atrocitás is történt. Az eset súlyosságára tekintettel a Népszabadság azonnal riportert küldött Székelyföldre, hogy egy interjú keretében kiderítsék, hogy a ”román” csapat, hogy vetemedhetett ilyen provokációra. A lap Becze Tihamértól, a román hokiválogatott erdélyi csatárától kért riportot, aki készséggel állt a mikrofon elé. Azonban a beszélgetés nem igazán úgy sült el, ahogy azt a népszabadságos okostónik valószínűleg szerették volna:

- Bár erre majdnem másfél évtizede nem volt példa, most 4:1-re nyertek a tartalékos vendég ellen. Szépen elagyabugyálta Románia Magyarországot...

- Mondjuk inkább úgy, hogy a Székelyföld. A románoknak jóformán semmi közük ehhez a válogatotthoz, meg egyáltalán: az itteni jégkoronghoz sem. A csapatba rajtunk kívül egy ukrán srác és egyetlen román nevű játékos fér be, a kapusunk, de ő is gyergyószentmiklósi, az édesanyja pedig magyar.


- Az ominózus meccsről hallani ezt is, azt is. Valójában mi történt?

- Úgy készültünk a magyar válogatott elleni mérkőzésre, mint minden más találkozóra: sportemberekként, akik győzni akarnak. Számomra semmiféle különbséget nem jelent, hogy Benkék, az ukránok vagy éppen a lengyelek sorakoznak-e velünk szemben. A szervezők úgy döntöttek: a hokiban bevett szokással ellentétben ezúttal nemcsak a meccs végén, a győztes együttes tiszteletére hangzik fel a himnusz, hanem, mint minden más sportágban, már a mérkőzés előtt mindkét országé. Miután a nézők illedelmes csendben végighallgatták a román nemzeti dalt, a magyart végigénekelték. Persze velünk együtt. Aztán még rákezdtünk a székely himnuszra is. Az történt csupán, ami Csíkban vagy Gyergyón mindennapos.


- A mezükön mégiscsak az áll: Romania...

- A mi hazánk Székelyföld, a mi himnuszunk úgy kezdődik: Ki tudja, merre, merre visz a végzet... és úgy folytatódik: Maroknyi székely, porlik, mint a szikla... Én magam amúgy kettős állampolgár vagyok, és kényszerűségből játszom Románia csapatában. A távlati terveim között az szerepel, hogy magyar válogatott leszek, ám erre az érvényben lévő szabályok szerint a legkorábban négy év múlva lesz lehetőségem. Egyébként ha mi most testületileg nemet mondanánk, Románia nem tudna kiállítani olyan csapatot, amelyet ne verne agyba-főbe mindenki.


- Fordítsunk a dolgon: ha egy tisztes, a sportágat amúgy nem különösebben ismerő bukaresti családapa pénteken bekapcsolta a televíziót, azt látta, hogy az országát képviselő hokisok egy romániai városban az ellenfél himnuszát éneklik. Ön szerint mire gondolhatott?

- Nem vitás, a helyzet feloldhatatlanul súlyos. De nem mi tettük azzá, nekünk tiszta a lelkiismeretünk.


- Néhány hete a tizenhat éven aluliak román válogatottjának öltözőjében a magyar nemzetiségű játékosok vizes törülközővel vertek meg egy román fiút. Hallott erről?

- Természetesen. Úgy tudom, a román hokis apja korábban folyamatosan inzultálta a magyarok szüleit. Az ominózus eset előzménye pedig az volt, hogy a srác – mondván, éppen december elseje, azaz Románia nemzeti ünnepe van – arra kérte a csapattársait, legalább ezen a napon beszéljenek egymás közt románul. Ekkor került elő a törülköző.


- Önt érte már bármiféle atrocitás a román szurkolók, esetleg játékosok részéről?

- Soha semmilyen. Ellenben tavaly, amikor a válogatottak számára kötelezően előírt orvosi vizsgálaton kellett részt vennem a fővárosban, az orvosok és a nővérek is a szememre vetették, hogy nem értem, mit beszélnek.


- Nem tud románul?

- Csak nagyon keveset értek a nyelvből. De ez nem csoda, mert a gyerekkorom jó részét Magyarországon töltöttem. A székelyföldiek egyébként nagyjából úgy vannak a kötelező románnyelv-oktatással, mint ahogyan a rendszerváltás előtt a magyarok viszonyultak az oroszhoz. Púp a hátukon.


- A válogatott szövetségi kapitánya kanadai, ám a másodedző román. Vele hogyan kommunikál?

- Sehogyan. Mivel nem értenénk meg a másikat, nem szólunk egymáshoz.


- Az érzéseit méltányolva is fölvetődik a kérdés: ilyen körülmények között nem lenne tisztességesebb lemondani a román válogatottságot?

- Nehéz helyzetbe hoz. A szakmai fejlődés miatt nem engedhetem meg magamnak, hogy kihagyjam a világversenyeket, a nagy tornákat. Ugyanakkor: éppen most hallottam, hogy a bukaresti parlamentben fölvetődött, meg kellene vonni tőlünk a szavazati jogot. Az biztos, hogy ha a pénteki eset miatt bármiféle szankció ér bennünket, vagy netán gyenge képességű román játékosokkal akarják teletömni a keretet, nyilvánvalóan nincs folytatás.


- Mielőtt megkerestem, arra gondoltam, kényes a téma, és nehéz lesz szóra bírni. Ehhez képest...

- Tudom, különösnek hathat, hogy mi itt mindannyian így gondolkodunk. A helyzet megértéséhez Erdélyben kell élni. Mindenesetre örülök, hogy kiadhattam magamból mindezt, mert büszke vagyok a székelységemre, a magyarságomra. És arra is, hogy sportoló vagyok, csapatjátékos. Aki mindig nyerni akar, álljon bármilyen felirat a dresszén.

Olvass tovább »

Ismét üveggyöngyökért adtunk el mindent

Hétfő óta folyik a magyar külügyminisztérium sikerpropagandája a szerbiai kárpótlási törvény módosítása kapcsán, melyben a hivatalos bejelentés szerint a belgrádi parlament a magyarok kollektív bűnösségét rögzítő törvény egyes rendelkezéseit igazította ki.

„Jól példázzák a történtek, hogy a mindenkori magyar kormánynak nem kell az önfeladás politikáját választani: megmutatkozott, hogy lehet egyszerre támogatni egy szomszédunk integrációs erőfeszítéseit, és érvényesíteni ebben a folyamatban a nemzeti érdekeket is. Mivel teljesült a magyar feltétel, támogatjuk a szerb EU-tagjelöltséget" – mondta bele a belgrádi parlamenti szavazás után a mikrofonokba Németh Zsolt, majd tovább fényezve a történetet kijelentette: ”a kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazás hetedik évfordulóján sikerült elérni, hogy ne csak a nemzeti önfeladás évfordulója legyen ez a dátum, hanem a nemzeti érdekérvényesítésé is.”

Mint az talán sokak által ismert, a szerbiai parlament idén ősszel fogadta el a restitúcióról és kárpótlásról szóló törvényt, amely lényegében a kollektív bűnösség elvét állapítja meg az országban élő őshonos magyar lakosság szemben. A törvény 5. szakasza 3. bekezdésének 3. pontja kimondja: „az a személy, aki a második világháború alatt a Szerb Köztársaság területén tevékenykedő megszálló erők tagja volt, vagy azok örököse”, az nem jogosult az elvett vagyon-visszaszármaztatásra, illetve kárpótlásra.

Az október hatodikán, a magyarság gyásznapján hatályba lépő törvény mind a honi, mind az elszakított területeken élő magyarság körében mély felháborodást okozott. A narancsos kormányzat érzékelve a társadalmi elvárásokat figyelmeztette a szerbeket, hogy a kárpótlási törvény ilyen tartalommal elfogadhatatlan Magyarország számára. A nyomaték kedvéért a külügyminisztérium meglebegtette, hogy amennyiben nem lesz elmozdulás az ügyben, Magyarország nem fogja támogatni Szerbia EU-tagjelölt státuszának megadását.

Ilyen előzmények után került sor a hétfői belgrádi szavazásra, ahol a képviselők módosították az eredeti elképzelést. Pontosabban erről beszél a hivatalos magyar média, ezt adja el mindent elsöprő diplomáciai sikerként magyar külügyminisztérium. Azonban a helyzet nem egészen ez.

A belgrádi törvényhozás ugyanis nem változtatta meg a kárpótlási törvény kifogásolt rendelkezését, az továbbra is érvényben van. Hétfőn a szerb képviselők egy másik, egy új törvény fogadtak el, ami a rehabilitálásról szól. Ezt nevezték ki annak a szabályozásnak, ami a kárpótlási törvény szóban forgó rendelkezését értelmezni hivatott.

Hogy mennyire megtévesztés-ízű, mennyire nem, azt mindenki döntse el maga, de érdekes módon ezen új törvénynek is az 5. szakasza foglalkozik a kérdéssel, ez a szakasz tartalmazza „a törvény erejénél való rehabilitálást”. Azonban ez a rehabilitálás nem helyettesítheti egy olyan képviselőházi politikai nyilatkozat elfogadását, amely elítéli az 1944/45-ös délvidéki vérengzést, amely eltörli a csúrogi, zsablyai és mozsori magyarokra kimondott, a mai napig fenntartott kollektív bűnösséget, amely biztosítja az áldozatoknak kijáró végtisztesség és a méltó megemlékezés jogát. És ne feledjük azt sem, hogy ez az új törvény sem teszi lehetővé az események hatékony, tudományos feltárását és az elkövetők megnevezését sem.

Így aztán ne legyünk eltévedve. A szerbek a restitúciós törvényhez nem nyúltak hozzá, a fent idézett bekezdés továbbra is érvényben van, és ellenünk, magyarok ellen szól, ráadásul a rehabilitációs törvényben tett ”pontosítások” is végtelen sok visszaélésnek és félreértelmezésnek adnak, adhatnak majd teret.

De ha tovább gondoljuk az ügyet és kicsit szélesebb rálátással nézzük az eseményeket, akkor könnyedén észrevehetjük, hogy az igazi baj talán nem is ez. Az egész történt legnagyobb tragédiája talán nem is a továbbra is érvényben maradó megbélyegzés, nem a magyar kormány indokolatlan öntömjénezése, hanem az, hogy kis túlzással megint odaadtunk üveggyöngyökért mindent.

Mert vajon mit kértünk, milyen előnyt, vagy előrelépést harcoltunk ki a szerb EU-s tagság támogatásáért az ottani magyarok számára? Elértük, hogy hozzanak egy olyan értelmező törvényt, amit majd a későbbiekben úgy forgatnak ki, ahogy akarnak? Ez lenne az eredmény? Ez lenne a megalkuvás nélkül képviselt nemzeti érdek?

Hol van az autonómia kérdése? Hol van a kisebbségi jogok garantálása? Hol van a fejlesztési források diszkrimináció mentes elosztásának garantálása a magyarlakta települések felé? És hol van a temerini fiúk ügye?

Megannyi sorskérdés, amiben jottányit sem léptünk előre és mondjuk ki: most már nem is fogunk. Itt volt a lehetőség a kezünkben, de úgy, ahogy Románia EU-csatlakozása esetében, úgy itt is elszalasztottuk lehetőségét annak, hogy jobbá tegyük a Délvidéken élő véreink életét. Pedig nem kellett volna sok, nem kellett volna lehozni a csillagokat az égről, mindössze csak igazi, csak a magyar érdekeket figyelembe vevő nemzetpolitika kellett volna.

Olvass tovább »

Ezen még Slota is megdöbbent

Vajon bele lehet lépni kétszer ugyanabba a folyóba? Vagy a helyzethez igazodva és pontosabban fogalmazva, vajon be lehet lépni kétszer ugyanabba a sz@rba?

Mármint a felvidéki magyaroknak.

Ez talán a legfőbb kérdés a jövő márciusban esedékes előrehozott felvidéki parlamenti választások kapcsán. Ugyan a kampány még nem indult be, de már jönnek a hírek a formálódó szövetségekről. A hírek, amik azért valljuk meg, finoman szólva is érdekesek. Azt nem mondanám, hogy döbbenetesek, mint ahogy Jan Slota fogalmazott az eset kapcsán, mert Bela Bugar árulásán már nem lehet megdöbbenni, de azért ez a legújabb Most-féle húzás, azért mondjuk úgy, sokatmondóan árulkodó. De talán a helyzetre a gyomorforgató is egészen találó kifejezés lehet. [a hírért katt a linkre]

Történt ugyanis a múlt héten, hogy a Híd nevű, magyaros köntösbe bujtatott álszent gyülekezet úgy döntött, hogy felkéri Andrej Hrnčiart, a Matica Slovenská alelnökét arra, hogy a választások során induljon a párt listáján.

Nem, ez nem tévedés. Bugar tényleg egy magyargyűlölő szervezet meghatározó tagjáról gondolja úgy, hogy az majd megalkuvás nélkül fogja képviselni a magyar érdekeket. „Hiányoznak a személyiségek a politikában” – magyarázta Hrnčiar jelölését, majd így folytatta: „Húsz éves politikai ténykedésem után elegendő számomra, ha valakivel találkozom és belenézek a szemébe. Meggyőződésem, hogy Hrnčiar úr stabil tagja lesz a képviselői klubunknak”.

Efelől nincs kétségünk. Azt hiszem, ez bátran kijelenthető. Hrnčiar pontosan bele fog illeni abba az álszent képbe, abba a kész átverés show-ba, amit Bugar prezentál a felvidéki magyarok számára. És az sem lehet kétséges, hogy Hrnčiar majd pontosan meg fogja jeleníteni azt a tipikus tót frusztrált világképet is, ami lényegében nem szól és soha nem is szólt másról, mint a magyaroktól való félelemről, a magyarok tagadásáról, és annak a hazugságnak a kényszeres bizonygatásából, hogy a szlovák műállamnak igenis van létjogosultsága.

A legutóbbi voksolás során a „nagy, békés együttélés” szlogenje sajnos rengeteg magyart megtévesztett, pedig már akkor is jól látszott, hogy a Most-Híd nevű bizniszpártnak semmi, de semmi köze nincs a magyar érdekekhez, hogy igazából az nem más, mint egy szlovák párt törekvése a felvidéki magyarság teljes beolvasztására és eltüntetésére.

De talán most már arrafelé is többeknek felnyílik a szeme, talán már sokan rádöbbentek azóta arra, hogy attól, hogy valaki magára ragasztja a magyar címkét, még nem válik azzá, hogy a Most-Híd a legenyhébb megfogalmazás szerint is kollaborál a tótokkal és a jól fizető pozíciókból magasról tesz arra, hogy mit gondolnak, hogy mit várnának el tőle a magyar választók.

Az elmúlt hónapok közéleti történései után talán a felvidéki magyarokban is felmerül az a kérdés, hogy végülis kinek használt Bugar a felvidéki magyarságot megosztó politikája? Vajon milyen eredményeket ért el az elmúlt hónapokban a Most a felvidéki magyarság számára?

De túl nagy illúzióink a felvidéki ébredéssel kapcsolatban azért ne legyenek, mivel a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a felvidéki magyarság jól érzékelhető módon elindult egy olyan úton, ahonnan nem is tudom, hogy lesz-e valaha visszaút. A Bugar-féle hazaárulóknak sikerült a körükben egy olyan szemléletmódot meghonosítani, ami minden ízében ellentmond az összmagyar érdekeknek.

Persze felébredni sohasem késő, de azért valljuk meg: tovább aludni, azért mégis sokkal egyszerűbb.

Vajon tényleg megtörténhet az, hogy ott a Felvidéken a magyarok majd betolnak egy ordas tót nacionalistát parlamentbe csak azért, mert az a Most listáján szerepel?

Olvass tovább »

„A nemzet érdekében cselekszünk.” Mégis melyikében?

„Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges.” – mondta hajdanán Deák Ferenc.

A gondolat azt hiszem örökérvényű és nekünk, magyaroknak intelemként mindig a szemünk előtt kell, hogy lebegjenek ezek a szavak, ha a nemzet sorsáról elmélkedünk. Persze mindig lesznek közöttünk olyanok is, akik nem ezen elvek mentén haladnak, akik pillanatnyi, vélt, vagy valós politikai érdekektől, idegenszívűségtől vagy egyszerűen tudatlanságtól vezérelve másképp gondolkodnak.

Az elmúlt években megtapasztalhattuk azt, hogy mit eredményez, ha ez utóbbiak irányítják az országot. Az elvtársak regnálása alatt jól látszott, hogy hová vezet a magukfajták megalkuvó politizálása, a magyar érdekek semmibevétele, az álszent módon „jószomszédi együttműködésnek” hívott hazaáruló külpolitika. Ha pedig visszatekintünk a tavalyi választások óta eltelt több mint egy évre, akkor persze hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy nem történtek változások, hogy nem lettek támogatható törekvések és jóirányú hangsúlyeltolódások, de azért az talán kijelenthető, hogy lényegi előrelépés nem történt.

Természetesen nem azt mondom, hogy a narancsos kormányzatnak egy év alatt meg kellett volna oldania az összes fennálló problémát, de azt hiszem, az minimumként elvárható lenne, hogy mára legalább a külképviseleteken kitakarítják a szemetet, hogy az ország számára kiemelten fontos nagykövetségek éléről eltávolítják azokat, akik sok mindent képviselnek, csak a magyar nemzeti érdekeket nem.

Azonban a nagy forradalmi hevületben ez valahogy elmaradt. Így aztán a napokban megtörtént, hogy Füzes Oszkár, a romániai magyar nagykövet azt találta nyilatkozni az egyik román hírportálnak, hogy „húszezer magyarországi idiótát leszámítva, senki sem gondol arra, hogy visszavehetjük Erdélyt vagy Erdély egy részét”. És hogy ne legyen senkinek kétsége afelől, hogy egészen pontosan mire is gondol, még hozzátette: „a két ország között hétszáz évig nem volt baráti viszony, a magyaroknak nagyon-nagyon nehéz volt elismerni, hogy elveszítették az Erdélyért folyó harcot, de tudomásul vették ezt.

Magyarország pedig már százszor elismerte, hogy nincs többé területi követelése. Az pedig egy rossz vicc, hogy a romániai magyarok elszakíthatnák az ország egy részét. E közösség tagjai lojálisak Románia iránt. Ez az ő országuk, hazájuk, és ehhez lojálisak.” [az eredeti hírért katt a linkre]

Amikor először olvastam a hírt, azt hittem, hogy véletlenül elírták a nyilatkozó nevét, hogy ezeket az elképesztő és gyalázatos gondolatokat valamelyik román politikus mondta bele a mikrofonokba. De nem. Nincs tévedés, nincs elírás. Ezek a bukaresti ”magyar” nagykövet szavai.

Vajon hogy lehet az, hogy ez az alak képviseli, képviselheti Magyarországot?

Vajon hogy lehet az, hogy a Gyurcsány-érában kinevezett Füzes Oszkár, aki a moszkvai egyetem diplomácia karán, az 1970-es évek végén szívta magába a ”tudást”, és aki a kinevezése előtt közel 30 évig a Népszabadság munkatársa volt, még mindig ebben a pozícióban lehet?

És vajon meddig még? Vagy tényleg ez a hivatalos kormányzati álláspont?

Mondjuk, az sem lenne meglepő. Főleg, ha még emlékszünk Schmitt Pál múlt év végi bukaresti megnyilatkozására, amikor kijelentette: „arra biztatom a romániai magyar közösség tagjait, hogy elsősorban jó állampolgárként tartsák tiszteletben a szabályokat, gyermekeiket neveljék rendre, legyenek jó adófizető polgárok, és ezek alapján várhatják el az őket megillető kisebbségi jogokat.”

Nem kétséges, a két nyilatkozat egybecseng. A köztársasági elnök néhány hónapja azt üzeni az erdélyi magyaroknak, hogy legyenek jó románok, a nagykövet pedig a napokban leidiótázza azokat, akik nem fogadják el azt, hogy 91 év nem írhat felül ezer évet.

A nemzet érdekében cselekszünk – hirdeti OV kormánya lépten-nyomon, de ezek után ismét adódik a kérdés: mégis melyikében?

----------------------------------------------------------------------------------------------

Frissítés

Magyar vagyok, nem "idióta" - Facebook-csoport indult a magyar nagykövet vérlázító kijelentése ellen.

Várjuk mindazok csatlakozását, akik elutasítják, hogy idiótának neveztessenek, csak mert hisznek benne, hogy egy adott történelmi helyzetben még lehetséges lesz, hogy minden magyar egy ország zászlaja alá tartozhasson! - írja a csoport alapítója.

Itt lehet csatlakozni: http://www.facebook.com/magyar.vagyok.nem.idiota

Olvass tovább »

Megtörni nem fogok, itt éltem, itt halok… [+videó]

Május 13-án kezdődik Felvidéken a népszámlálási kérdőívek kitöltése. A legutóbbi felmérés alapján 2001 óta, tíz év alatt mintegy negyvenezer fővel csökkent a magukat magyarnak vallók száma. A korábbi adatokból kiindulva sajnos idén sem várható jobb eredmény.

Alig egy hónap telt el azóta, hogy a szélsőséges Szlovák Nemzeti Párt magyarellenes óriásplakátokkal kampányolt a Felvidéken, még a magyarlakta régiókban is, és népszavazás kiírását kezdeményezték a szlovák nyelv kizárólagos használatáról a hivatalokban. Az EU persze ilyen esetekben kussol.

Ján Slota hírhedt, magyarok iránti gyűlöletében most amiatt háborodott fel, hogy a szlovákiai népszámlálás előtt a hivatalos magyarországi propaganda arra biztatja a szlovák állampolgárokat, hogy minél nagyobb számban vallják magukat magyar nemzetiségűnek. Előjött a jól bevált trükkel, a nácizással: „Ilyesmire a történelemben még nem volt példa. Ez a göbbelsi náci Németország gyakorlata”- mondta el egy sajtóértekezleten.

Slota szerint az ilyen tevékenységek veszélyeztetik Szlovákia szuverenitását, ezért belügyminiszteri vizsgálatot rendelt el. Ő, aki magyar lakosságot a franciaországi marokkói és algériai bevándorlókhoz hasonlította, illetve kijelentette, hogy a „magyarok rákos tumor a szlovák nemzet testén, amit mihamarabb el kell távolítani.”

A lenácizott, határon túl élő magyar kisebbségek ügyeiért harcoló budapesti Rákóczi Szövetség levélben szólította fel a vegyes nemzetiségű szlovákiai települések önkormányzatait: tegyenek meg mindent azért, hogy minél magasabb legyen a magyarok száma a népszámláláskor.

„Ismert tény, hogy a nyelvhasználat a hivatalos érintkezésben attól függ, hogy az adott településen mekkora a magyar nemzetiségű polgárok számaránya. Emellett a magyar kultúra támogatására igénybe vehető szlovák állami források nagysága is ettől a számaránytól függ. Ezen felül természetesen lélektani szempontból is nagy hatása lenne annak, ha rácáfolhatnánk a gyakran halható, vagy olvasható pesszimista jóslatokra. Arra szeretnénk kérni Önt, hogy a népszámlálás során vállalja bátran magyar nemzetiségét, valamint biztassa erre a családjában és a környezetében élő magyarokat is.”- olvasható a Rákóczi Szövetség honlapján.

Ki kell tartanunk, és minden lehetséges eszközzel küzdeni azért, hogy legalább identitást ne veszítsenek nemzettestvéreink!

Nem adhatjuk fel, nem adhatjátok fel ősi földünket.

„Drága Felvidék, édes otthonom,
Sújtson megvetés, ha földem elhagyom.
Megtörni nem fogok, itt éltem, itt halok,
Áldom az Istent, hogy magyar vagyok.”

.

Olvass tovább »

Csak így tovább Bela

Nem tudom, hogy az a sokezer magyar, aki a legutóbbi felvidéki választások során bedőlt Bela Bugar mézes-mázas szavainak most mit gondolhat magában. Nem tudom, de bízom benne, hogy mostanra már rájöttek arra ők is, hogy a MOST-Híd magyaros köntösbe bujtatott álszent maszlagja nem más, mint az utóbbi évtizedek legnagyobb össznépi átverése.

Mára már egyre jobban látható és az egyes megnyilatkozások mögül egyre jobban felsejlik Bugarék igazi arca. Ahogy telnek a hónapok, talán egyre többeknek válik nyilvánvalóvá, hogy a „nagy, békés együttélés” programjának semmi, de semmi köze nincs a magyar érdekekhez, hogy az igazából nem más, mint egy szlovák párt törekvése a felvidéki magyarság teljes beolvasztására és eltüntetésére.

Azonban világ természete szerencsére olyan, hogy a hazugságot örökké nem lehet fenntartani, a gátlástalanul álszent magatartást pedig nem lehet egy életen át játszani anélkül, hogy annak művelője ne hibázzon bele, hogy egyszer-egyszer ne derüljön ki, hogy mi is az az igazi tekintet, ami az álarc mögött rejtőzik.

Bugar sem kivétel ez alól és a tót közszolgálati tévé vasárnapi vitaműsorában pontosan be is mutatta, hogy mi az a gondolkodásmód, amivel ő és pártja a magyarok érdekeit ”képviseli”. A műsorban a szlovák állampolgársági törvény megváltoztatásával kapcsolatban folyt a beszélgetés, ahol Bela a következő álláspontot fejtette ki:

„Úgy vélem, hogy őszre kellene halasztani a szlovák állampolgársági törvény módosítását, mert érdemes lenne megvárni, hogy milyen lesz az új magyar alkotmány, illetve a hozzátartozó végrehajtási előírások.

Személyesen nem kívánom - és úgy vélem, hogy ez a szlovákiai magyarok véleménye is -, hogy a magyarországi politikai pártok itt kampányt folytassanak, áthozzák a Szlovák Köztársaság területére problémáikat és feleslegesen leterheljék ezzel a Szlovák Köztársaság magyar nemzetiségű polgárait. Várjuk ki, hogy aktív vagy passzív választójogot kapnak-e azok az emberek, akik magyar állampolgárságért folyamodnak.”

Tiszta, egyenes beszéd. Pontosan így beszél, és ilyen gondolatokat fogalmaz meg egy senkiházi tót politikus. Ez az a tipikus frusztrált világkép, ami lényegében nem szól és soha nem is szólt másról, mint a magyaroktól való félelemről, a magyarok tagadásáról, és annak a hazugságnak a kényszeres bizonygatásából, hogy a szlovák műállamnak igenis van létjogosultsága.

Nem adhatok mást, csak mi lényegem – szól az örökérvényű gondolat. És Bela Bugár nem is ad mást. Szavaiban és gondolataiban ott van minden, minden, ami a pártjának és ő magának is lényege.

Ma már szerencsére egyre többen ismerik fel úgy a Felvidéken, mint itthon, hogyha Bugar a magyar érdekeket nézné, akkor nem el akarná odázni az állampolgársági törvény módosítását, hanem egyszerűen kijelentené, hogy kilép a koalícióból, ha nem történik előrelépés az ügyben, mivel az aljas szabályozás eltörlése a kormányprogram része. De erről szó nincs. A MOST tovább kollaborál a tótokkal és a jól fizető pozíciókból magasról tesz arra, hogy mit gondolnak, hogy mit várnának el tőlük a választóik.

A választóik, akik most már végre tömegesen is feltehetnék azt a kérdést, hogy végülis kinek használt Bugar a felvidéki magyarságot megosztó politikája?

Vajon milyen eredményeket ért el az elmúlt hónapokban a MOST a felvidéki magyarság számára? Vajon Bugar és társai miért szavazták meg az anyanyelv törvény módosítását, ami csak annyiban különbözik a Fico-féle eredetitől, hogy megszegőit kisebb összegre bünteti, ahelyett, hogy a teljes eltörléséért küzdöttek volna?

És ezek ma már nem csak üres kérdések. Ezekre ma már vannak válaszok. Pontosak és mindenki számára érthetőek: a szlovák műállam parlamentjében nincsenek magyarok, csak néhány magyar nevű senkiházi, akik semmiben sem különböznek tót társaiktól.

Ez a válasz az összes kérdésre. És minél több ilyen Bugar-típusú megnyilatkozás hangzik el, talán annál hamarabb lesz ez világos mindenki számára, és talán annál gyorsabban jön el a felvidéki ébredés is.

Így aztán itt a végén nem is mondhatunk mást: csak így tovább Bela…

Olvass tovább »