Nem! Nem! Soha!

1920. június 4-én, a Pesti Napló így tudósított:

Budapesten és országszerte megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós, őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették: ma írták alá Trianonban a magyar meghatalmazottak a békeokmányt.

Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, és béklyókat raktak dolgos két kezükre. És a világ urai ma azt hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránk borítaniuk szemfedőnek. Pedig a mi sorsunk még nem teljesedett be.

A csapások súlya alatt összeroskadtunk, s a fájdalomtól felzokogott a lelkünk. De mint istenítéletes vihar a levegőt, úgy tisztítanak meg minket is a szenvedések és edzenek keményebbre a csapások. A lemondás borzasztó órájában fogamzik meg bennünk a nagy elhatározás, hogy azért is élni fogunk és hogy becsületes iparkodással, dacos törekvéssel, szent akarattal és megszentelt munkával szerezzük vissza mindazt, amitől ma megfosztottak. >>> tovább



A világ legigazságtalanabb „békéje” - II. rész

Amikor a szövetséges és társult hatalmak a magyar kormánynak a végleges békefeltételeket átnyújtották, ezt egy levél kíséretében tették, amelyet Millerand írt alá. Ez az antant álláspontját megmagyarázó kísérőlevél elismeri, hogy az új határok a magyar népesség egyes gócait más államok szuverenitása alá juttatták. Azután így folytatja:

Erre azonban nem lehet hivatkozni azzal az állítással, hogy jobb lett volna nem bolygatni a régi területi állapotot. A dolgok meglévő rendje, még ha ezeréves is, nem jogosult a jövőre nézve, ha igazságtalannak találtatott.

Ezeréves történelmi jog, ezeréves küzdelem és szenvedés, amellyel a magyar nemzet csaknem változatlanul megtartotta régi birtokállományát, mind semmi sem volt a trianoni ítélőszék előtt. Hogy a dolgok ezeréves rendje miért találtatott igazságtalannak, azt nem árulja el a kísérőlevél… >>> tovább



A világ legigazságtalanabb „békéje” - III. rész

A trianoni békediktátum tartalmának megismerése sokkhatásként érte az ország lakosságát, az ott megfogalmazott döntések a magyarság számára elfogadhatatlanok voltak. Ez a reakció teljesen érthető, hiszen ilyen mértékű megcsonkításba, amely felér egy kivégzéssel is, egy nemzetét szerető magyar soha nem tud belenyugodni. Ezért aztán nem meglepő, hogy a két háború között bármely politikai erő csak akkor lehetett az ország lakossága előtt hiteles, ha vállalta a szerződés megváltoztatásának, a revíziónak a programját.

A revízió több magyar kormányzat eszköztárában is szerepet kapott, de nyílt vállalására csak a harmincas évek megváltozott európai légkörében került sor. Akkor viszont, amikor alkalom kínálkozott a terület-visszaszerzésre, nem késlekedtek, és igyekeztek megvalósítani minden magyar vágyát: az ország újraegyesítését… >>> tovább



Epilógus, avagy az elszalasztott lehetőségek

Az 1990-es évekig Trianon tragédiája szinte teljesen elhallgatásra került. A tankönyvek nem szóltak róla, a megemlékezések tiltottak voltak. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy hivatalos forrásból nem tudtak meg semmit a békekötés körülményeiről. Csak családi körben, apáról fiúra szállhattak a történetek.

Az ötvenes és hatvanas években, a Rákosi- és a Kádár- időszakban passzivitás és az érdektelenség jellemezte a magyar kormánypolitikát. Olyannyira, hogy Kádár János 1957-ben Marosvásárhelyen egy nagygyűlésen az ott összegyűlt magyarok legnagyobb döbbenetére kijelentette, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései Romániával szemben. Ez volt a hivatalos álláspont, amit a következő cirka 40 évben többször is hangoztattak… >>> tovább