A világ legigazságtalanabb „békéje” (III. rész)

A trianoni békediktátum tartalmának megismerése sokkhatásként érte az ország lakosságát, az ott megfogalmazott döntések a magyarság számára elfogadhatatlanok voltak. Ez a reakció teljesen érthető, hiszen ilyen mértékű megcsonkításba, amely felér egy kivégzéssel is, egy nemzetét szerető magyar soha nem tud belenyugodni. Ezért aztán nem meglepő, hogy a két háború között bármely politikai erő csak akkor lehetett az ország lakossága előtt hiteles, ha vállalta a szerződés megváltoztatásának, a revíziónak a programját.

A revízió több magyar kormányzat eszköztárában is szerepet kapott, de nyílt vállalására csak a harmincas évek megváltozott európai légkörében került sor. Akkor viszont, amikor alkalom kínálkozott a terület-visszaszerzésre, nem késlekedtek, és igyekeztek megvalósítani minden magyar vágyát: az ország újraegyesítését.

Nem telt bele két évtized, a gazdaságilag tönkretett, megcsonkított, káoszba süllyesztett ország talpra állt, és 1938-ban elérte a revízió első sikerét. Augusztus folyamán Horthy Miklós kormányzó, Imrédy Béla miniszterelnök, Kánya Kálmán külügyminiszter és Rátz Jenő honvédelmi miniszter Kielbe utazott, ahol Hitler felvázolta a Csehszlovákia elleni katonai akció tervét, amelyben számított Lengyelország és Magyarország részvételére is; magyar részről azonban elutasították a javaslatot.

Az ősz folyamán Anglia engedékeny magatartása miatt ismét napirendre került Csehszlovákia kérdése. Magyarország szeptemberben bejelentette területi igényeit, majd 100.000 fős hadsereg mozgósítása mellett tárgyalásokat kezdett Tisóval, a szlovák néppárt elnökével az esetleges csatlakozásról.

A szeptember 29-én megkötött müncheni egyezmény a hazai körökben nagy csalódást váltott ki, mert a magyar kérdés nem került szóba. Egyetlen eredményként az egyik záradék kétoldalú tárgyalásokra szólította fel az érdekelt feleket, azzal a megkötéssel, hogy ha három hónapon belül nem sikerül megegyezni, akkor az ügy a müncheni konferencia négy résztvevője elé kerül.

A tárgyalások október 8-án kezdődtek meg Komáromban. Ezek eredményeként másnap átengedték Sátoraljaújhely Ronyva-patakon túli részét a vasútállomással (ez volt az első visszatért magyar terület), majd 11-én Ipolyságot (az első visszatért magyar város). A további egyeztetések azonban 13-án megszakadtak, így a magyar kormány a csehszlovák fél beleegyezésével nemzetközi döntőbíráskodást kért. Mivel október 27-én Anglia és Franciaország lemondott a részvételről, ezért november 2-án Bécsben kéthatalmi (német-olasz) határozat született.

Az úgynevezett I. bécsi döntés lényegében a néprajzi határt követte (amit Trianonban nem tudtak megállapítani): visszatért a Felvidék és Kárpátalja déli része, összesen 11.927 km2 terület 862.747 lakossal. A népesség 86,6%-a magyar volt, rajtuk kívül pusztán 9,7% tót, 2% német, 1% rutén és 0,7% egyéb anyanyelvű lakosság élt ezen a területen.

A magyar honvédség a kijelölt országrészekre november 5-11. között vonult be, november 6-án Komáromban és november 11-én Kassán vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó személyesen vezette az alakulatokat. A visszatért területek lakossága kitörő lelkesedéssel fogadta a magyar csapatokat.

A magyar külpolitika következő célja Kárpátalja megszerzése volt: egyrészt erre adódott lehetőség Csehszlovákia szétesése miatt, másrészt pedig ezáltal meg lehetett teremteni a lengyel-magyar közös határt. Már november 18-án döntés született a katonai fellépésről, de ezt a német, majd a német-olasz tiltakozás hatására visszavonták. A kérdés 1939. februárjában került megint napirendre, amikor ismét határozat született az országrész visszafoglalásáról, de ekkor már azzal a kiegészítéssel, hogy ezúttal mindenképpen, német hozzájárulás nélkül is visszacsatolják a területet.

Azonban a probléma végül magától megoldódott, mert Hitler március 12-én szabad kezet adott Magyarországnak. Az önálló Szlovákia március 14-i kikiáltását követő napon megindultak a magyar csapatok, s nagy menetteljesítményekkel négy nap alatt birtokba vették az országrészt. Számottevő ellenállásra nem került sor, csak az ukrán nacionalista Szics-gárdával voltak kisebb fegyveres összecsapások. Összesen mintegy 10.700 km2 terület (a teljes Kárpátalja 12.656 km2 nagyságú volt) és 550.000 lakos (az összlakosság 725.615 főt tett ki) tért vissza Magyarországhoz, hiszen a tartomány többi része már 1938. novemberétől az anyaországhoz tartozott.

A következő revíziós sikerre 1940. szeptemberéig kellett várni. Az újabb országgyarapítást a Szovjetunió nyugati irányú terjeszkedése tette lehetővé: Lengyelország keleti felének és Finnország egyes területeinek a megszállása után a balti államok bekebelezése következett, majd 1940. június 26-án felszólították Romániát Besszarábia és Észak-Bukovina átadására. A magyar kormány már másnap úgy foglalt állást, hogy amennyiben Románia eleget tesz a szovjet kérésnek, akkor ezzel kinyilvánítja a békeszerződés döntéseinek feladását és így Magyarország is érvényesítheti területi igényeit.

A követelésnek félmilliós hadsereg mozgósításával adtak hangsúlyt, de német és olasz részről elutasítottak mindenféle katonai akciót, helyette kétoldalú tárgyalások megtartását kezdeményezték. A Szörényvárott augusztus 16-án kezdődött megbeszélések azonban, ahogy az várható volt, nem hoztak eredményt, csak oda vezettek, hogy a magyar helyett az oláh fél kérte a német-olasz döntőbíráskodást.

Így került sor augusztus 30-án a II. bécsi döntésre, amelynek értelmében Észak-Erdély visszatért az anyaországhoz. A visszacsatolt 43.591 km2-nyi területen 2.185.546 ember élt, közülük 51,4% magyar, 42,1% oláh, 4,1% német, 2,4% egyéb anyanyelvű volt. A magyar honvédség szeptember 5-én lépte át a trianoni határt, és szeptember 13-án teljesen birtokba vette a területet. Az egyetlen jelentősebb incidensre szeptember 9-én Ördögkút községnél került sor, ahol több halálos áldozattal járó tűzharc bontakozott ki a magyar alakulatok és oláh fegyveresek között. Ettől eltekintve a lakosság mindenhol óriási örömmel fogadta a magyar katonákat, szeptember 5-én a szatmárnémeti, 6-án a nagyváradi és 11-én a kolozsvári bevonuláson vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó is részt vett.

A harmadik kisantant állam, Jugoszlávia által megszállt volt magyar területek egy részének visszafoglalására 1941-ben került sor. Március folyamán németellenes fordulat következett be az országban, ami sebezhetővé tette a Szovjetunió ellen készülő német offenzíva déli szárnyát, ezért Hitler azonnali katonai beavatkozást határozott el, amihez átvonulási engedélyt kért Magyarországtól és felajánlotta a magyar részvétel lehetőségét is.

A magyar vezetés azonban, tekintettel a két állam között nem sokkal korábban megkötött örök barátsági szerződésre, úgy határozott, hogy a honvédek csak akkor vonulnak be a magyar területekre, ha a délszláv állam felbomlik. Erre április 10-én került sor, amikor a horvátok kikiáltották az önálló Horvátországot. A magyar alakulatok másnap lépték át a trianoni határt, és lényeges ellenállásba sehol sem ütközve, április 13-ig visszafoglalták a Bácskát, a Baranya-háromszöget és a Muravidéket. 11.601 km2 terület tért vissza 1.145.000 lakossal, akik közül 36,6% magyar, 25,3% rác, 19% német, 6% horvát, 5,1% oláh, 3% tót, 0,7% rutén és 4,3% egyéb nemzetiségű volt.

A Románia által is igényelt Bánátot megszállva tartó német csapatok Hitler ígérete ellenére sem vonultak ki a területről, így a kérdéses országrész helyzete jogilag rendezetlen maradt, és a magyar fennhatóság nem terjedt ki rá. A magyar vezetés a revíziót még nem tartotta befejezettnek, elsősorban a Bánát átadását és Dél-Erdély visszavételét szerették volna elérni, azonban a külpolitikai és háborús helyzet alakulása miatt további területek visszacsatolására már nem került sor.

Igaz ugyan, hogy 1944. szeptember 5-én megindult a magyar támadás Dél-Erdély visszafoglalására, de ez Arad visszavétele után a Maros vonalánál néhány nap múlva elakadt, és mivel még ekkor is javában tartott a háború, ezért jogilag nem került sor az országrész visszacsatolására.

Így a terület-visszaszerző küzdelmek végeredményét az 1941-es határok jelentették. A Magyar Királyság tehát négy év leforgása alatt, négy lépésben, gyakorlatilag békés úton visszavette elszakított területeinek mintegy 40%-át, és csaknem 5 millió lakost.


A háborút vesztesként záró Magyarország az 1941-ig elért, főként az etnikai szállásterületet követő határait nem tarthatta meg. Az 1947-es párizsi békében visszaállították a trianoni csonkítást, sőt, még tovább súlyosbították a Pozsonnyal szemközti három magyar település elcsatolásával. Így ma, Magyarország kisebb, mint valaha.

Trianon még most is elválasztja egymástól a magyar rokonokat, félbevágja a falvakat és városokat, megcsonkítva tartja az országot, miközben az utódállamok ma sem képesek a fennhatóságuk alatt élni kénytelen, a hovatartozási szándékáról soha meg nem kérdezett magyar lakosság helyzetét emberséges módon rendezni.


(forrás)



Kapcsolódó bejegyzések:
A világ legigazságtalanabb békéje I. rész
A világ legigazságtalanabb békéje II. rész
Epilógus, avagy az elszalasztott lehetőségek