Epilógus, avagy az elszalasztott lehetőségek

Az 1990-es évekig Trianon tragédiája szinte teljesen elhallgatásra került. A tankönyvek nem szóltak róla, a megemlékezések tiltottak voltak. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy hivatalos forrásból nem tudtak meg semmit a békekötés körülményeiről. Csak családi körben, apáról fiúra szállhattak a történetek.

Az ötvenes és hatvanas években, a Rákosi- és a Kádár- időszakban passzivitás és az érdektelenség jellemezte a magyar kormánypolitikát. Olyannyira, hogy Kádár János 1957-ben Marosvásárhelyen egy nagygyűlésen az ott összegyűlt magyarok legnagyobb döbbenetére kijelentette, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései Romániával szemben. Ez volt a hivatalos álláspont, amit a következő cirka 40 évben többször is hangoztattak.

A magyarországi kormányok ugyanolyan magyarellenes bel- és külpolitikát űztek, mint a szomszédos országok kormányai, ezért gátolták meg azt, hogy Trianonról, annak következményeiről, illetve a kisebbségbe szakadt nemzetrészekről beszélni lehessen. A kommunista vezetés el akart tüntetni minden nyomot, el akart zárni minden információs lehetőséget a témáról érdeklődők elől. Csak érdekességképpen, hogy menyire odafigyeltek mindenre. József Attila összes verse és versfordítása című kötetben a Nem! nem! soha! című verset nem jelentették meg, mert mondván „az sértené a szomszéd népek nemzeti érzéseit”. A rendszer oly annyira jól működött, hogy ez a magyarázat még az 1983-as kiadásban is így szerepel.

Trianon megítélésének és az esetleges felülvizsgálatnak a kérdése a rendszer-, pontosabban a módszerváltás során, illetve után sem változott számottevően. Szinte majdnem visszaállt az a sajátos helyzet, hogy Trianonról ismét nem lehetett beszélni. Amikor ugyanis ez, vagy a revízió, mint a múlt egyik eseménye szóba került, bizonyos politikai rétegek, főleg az SZDSZ és cionista köre azonnal hevesen tiltakozott. 1998-ig a témát felvetőket durva politikai támadások érték és a fasizmussal rokonszenvező álláspontnak könyveltek el bármiféle Trianonnal való foglalkozást.

Az 1990-es évektől ugyan a megemlékezések kicsit nagyobb teret kaptak és a tankönyvek már szenteltek néhány sort az események taglalására, de lényeges, a változások irányába mutató törekvések nem voltak. Pedig lettek volna lehetőségeink.

Az első lehetőség 1989-ben adódott, a romániai forradalom idején. Ekkor a román állam alapjában meggyöngült, és lett volna lehetőség az eseményekbe másképpen is beleavatkozni. De Németh Miklós kommunista kormánya nem lépett. Nem történt akkor sem semmilyen lépés, amikor Jugoszlávia és Csehszlovákia darabjaira hullott.

Jugoszlávia felbomlásának folyamata alatt több lehetőség is adódott Magyarország számára a délvidéki trianoni kérdés megoldására. Az egyik a horvát – szerb háború alatt volt, mikor a horvátokkal együtt – akiknek fegyvereket szállítottunk – döntő csapást lehetett volna mérni a szerb sovén kommunizmusra. Lehetőségként kell megemlíteni a délszláv háború következő szakaszát, a boszniai háborút, melynek során a bosnyák–horvát koalíció megtámadta az ottani szerbeket, aminek következtében Szerbia északi része, a magyarok által lakott Bácska és Bánság katonai felügyelet nélkül maradt. Ekkor Magyarország előtt több katonai és civil lehetőség is állt, például fel lehetett volna vetni a magyar területi autonómiát a Ferenc-csatornáig terjedő övezetben lakó magyarság részére.

1995 is kínált lehetőséget Horvátország utolsó Szerbia elleni hadművelete kapcsán, mikor is a magyar kormánynak kutyakötelessége lett volna a horvátokkal szövetségben a szerbiai eseményekbe beavatkozni a magyarok megvédése céljából, ugyanis a szerb menekültek százezrével lepték el a Délvidéket. A Horn-kormány azonban, tipikus baloldali-liberális kormány lévén, nem tett semmit sem.

Ugyanúgy nem cselekedett az Orbán-kormány 1999-ben Jugoszlávia bombázása idején, pedig újra veszélyben forgott a délvidéki magyarság – mi több, mikor az amerikai kormány szárazföldi támadást akart indítani, maga Orbán Viktor beszélte le Clinton elnököt erről, ahelyett hogy a nyomukban bevonult volna a magyar békefenntartó hadsereg, mint ahogy tette azt már annyiszor más országok területén.

A cseh–szlovák téma is lehetőségcsomag volt. A felbomláskor szétosztották a csehszlovák hadsereget kettő-egy arányban. Amíg ez a folyamat tartott, közel egy évig, Szlovákiának nem volt hadserege. Az Antall-kormány ahelyett, hogy a veszélyeztetett felvidéki magyarok védelmére kelt volna, nem csinált semmit, sőt, a világ országai közül elsőként elismerte Szlovákia függetlenségét.

Kárpátalja tekintetében is volt egy lehetőség az Antall-kormány idején, amikor Ukrajna elszakadt a Szovjetuniótól, s azzal volt elfoglalva, hogy Oroszországgal való viszonyát rendezze. A megalakult ruszin kormány hajlott a Magyarországgal való kapcsolatkötésre, ehelyett Antallék megkötötték az ukrán–magyar alapszerződést, melyben lemondtak mindenféle területi követelésről.

Vagy említhetnénk a legutóbbi alkalmat, amikor Koszovó kivált Szerbiából. Az esemény jó alkalom lett volna a délvidéki terültek rendezésére. De a magyar kormány részéről senki egyetlen egy szóval sem jelezte, hogy esetleg nekünk is lennének javaslataink ez ügyben.

Mint látható tehát, míg a két világháború közötti kormányok felismerték és ki is használták az adódó lehetőségeket, a rendszerváltás utáni kormányok egyike sem tette ezt meg ezidáig. Az pedig, hogy lesznek-e még lehetőségeink ma még nehezen megmondható, azonban egy biztos. Attól, hogy 1920-ban, lényegében Clemanceau-nak a kívánságára létrehoztak Európában egy olyan helyzetet, ami soha azelőtt a világtörténelemben nem létezett, amely minden rendezőelvet nélkülöz, amelyet kizárólag hatalmi vagy vélt hatalmi szempontok diktáltak, az nem jelenti magától értetődően azt, hogy ennek most már örökké így kell fennmaradnia.

Európában, és persze itthon is sajnos generációk nőttek fel úgy, hogy semmilyen ismeretük nincs a békekötés okairól és következményeiről. Nem tudják, hogy a Trianonban olyan döntést hoztak 1920. június 4-én, amely igazságtalan volta mellett egyben gyalázatos megcsúfolása volt a népek önrendelkezési jogáról hangoztatott fennkölt elveknek. Meg kell ismertetnünk velük és a gyerekeinkkel is, hogy mennyi könny és szenvedés van ezen tollvonások mögött.

Nem felejthetünk! A felelősség és a lehetőség pedig most már a miénk, hogy megoldásokat találjunk Trianon ma is fennálló problémaira. Úgy ahogy eddig, úgy ezután is minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy megmutassuk a világnak, hogy mennyi sebet ejtett és ejt ma is a békediktátum igazságtalansága, hogy kell lennie megoldásnak, hisz néhány évtized nem írhat felül ezer esztendőt.



Kapcsolódó bejegyzések:
A világ legigazságtalanabb békéje I. rész
A világ legigazságtalanabb békéje II. rész
A világ legigazságtalanabb békéje III. rész