1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere-palota Aranytermében és azokban a helyiségekben, ahol a tárgyalóküldöttségek tagjai várakoztak feszült csend honolt. Hory András, az előzetes tárgyalások magyar küldöttségének vezetője a várakozás közepette, izgalommal és derűlátással gondolt vissza az elmúlt hetek történéseire:
A fordulópont június 26.-án következett be, amikor is Moszkva ultimátumban követelte Romániától Besszarábia és Észak-Bukovina átadását, majd hogy bizonyítsa elszántságát két nap múlva a Vörös Hadsereg megkezdte a terület birtokbavételét is. Az események hatására a magyar diplomácia is mozgásba lendült és magyar kormány már a moszkvai bejelentés másnapján úgy foglalt állást, hogy amennyiben Románia eleget tesz a szovjet kérésnek, akkor ezzel kinyilvánítja a békeszerződés döntéseinek feladását és így Magyarország is érvényesítheti területi igényeit.
A követelésnek félmilliós hadsereg mozgósításával adtunk hangsúlyt, amely fel is vonult a román–magyar határra. Röviddel ezután Csáky István külügyminiszter Teleki Pál miniszterelnök jelenlétében fogadta Erdmannsdorff német és Talamo olasz követet, s közölte velük a kormány álláspontját. Egyben érdeklődött a várható német–olasz magatartás iránt. Az eszmecsere során Teleki jelezte, hogy tárgyalások esetén Magyarország nem egész Erdélyt fogja visszakövetelni, hanem döntően a magyar többségű területeket, gazdasági és stratégiai szempontok figyelembevételével.
A magyar-román tárgyalásokra 1940. augusztus 16-24. között Szörényvárott került sor. A megbeszélésekre mindkét fél pontosan körvonalazott elgondolásokkal érkezett. A magyar álláspontot Teleki és Csáky vázolta nekem az elutazásom előtt. A maximális magyar követelés e szerint a Maros vonalától északra fekvő területeket jelentette, összesen 69 ezer négyzetkilométer nagyságban. Ez nemcsak a Székelyföldet, a Partiumot és a kettő közötti széles területsávot juttatta volna vissza Kolozsvárral, hanem Brassót, Gyulafehérvárt és Aradot is. Segesvár, a Marostól délre eső részek és a Bánság viszont Romániánál maradt volna. Számolva azzal, hogy a románok ezt úgyis elutasítják, Teleki felhatalmazott egy ennél északabbra húzódó osztóvonal elfogadására is. Ez mintegy 49-50 ezer négyzetkilométert juttatott volna vissza Magyarországnak úgy, hogy abba a székely megyék is beletartoztak volna. Olyan megoldást, amely a Székelyföldet Romániánál hagyta volna, Teleki elfogadhatatlannak tartott.
A Valeriu Pop román küldöttségvezető által előadott román álláspont ezzel szemben abból indult ki, hogy a román nemzet politikai egységét a lehető legteljesebb mértékben meg kell őrizni, és egy román sem juthat idegen uralom alá. Ennek érdekében hivatkoztak arra, hogy a Székelyföld és a Partium között túlnyomó többségben románok élnek, sőt még a határ menti megyék falusi lakosságának több mint kétharmada is román, s a magyarok még az ottani városok egy részében is csak a zsidókkal és a németekkel együtt alkotnak többséget. A területi integritás elfogadtatása érdekében Székelyföldnek teljes körű autonómiát kívántak felajánlani. Azzal, hogy számunkra ez elfogadhatatlan lesz, természetesen a románok is tisztában voltak. Ezért terveket készítettek a határ menti területek átadásáról is. Ezek maximális verziója 14 ezer, a minimális 5 ezer négyzetkilométert tartalmazott. Ezt azonban széles körű lakosságcserével, vagyis az erdélyi magyarság lehető legteljesebb áttelepítésével kívánták összekötni.
A tárgyalások során végül egyik fél sem engedett álláspontjából így a megbeszélések teljes kudarccal zárultak. A diplomáciai megoldás lehetetlenségét látva, illetve arra számítva a magyar kormány a tárgyalások befejezése előtt már augusztus 22-én úgy döntött, hogyha nem lesz megegyezés, akkor a fegyveres megoldást választják. Ennek érdekében Werth Henrik vezérkari főnök másnap, augusztus 23-án kiadta a Románia ellen indítandó hadműveletek irányelveit. Az utasítás szerint a magyar csapatoknak a 26-ról 27-re virradó éjjelen kellett felkészülniük a támadásra, amely 28-án hajnalban vette volna kezdetét.
A helyzet fokozódást jól érezték a tengelyhatalmak is, ezért egy balkáni háború megelőzése érdekében gyors diplomáciai beavatkozásra szánták el magukat. Olaszország hamarabb és határozottabban állt Magyarország mellé, mint Németország, hisz olasz hírügynökségek már július 1-jén hírül adták, hogy Róma maximálisan támogatja a magyar törekvéseket. Hitler viszont ingerülten reagált a Budapestről érkező hírekre. A konzervatív magyar vezetéssel szemben régóta ellenszenvvel viseltetett, és sem azt nem felejtette el, hogy ajánlata ellenére 1938 nyarán Magyarország nem volt hajlandó megtámadni Csehszlovákiát, sem azt, hogy a Lengyelország elleni támadáskor a Wehrmacht nem használhatta az észak-magyarországi vasútvonalakat.
Végül aztán Hitler is rájött, hogy a helyzet tovább nem tartható és külügyminisztere útján 26-án tudatta Rómával, hogy „a válság elmélyülésének megakadályozása érdekében 29-ére Bécsbe kéreti a román és a magyar külügyminisztert, és kényszeríteni fogja őket a megegyezésre.” Mussolini és Ciano támogatta Hitler kezdeményezését, s Berlinhez hasonlóan Róma is hazarendelte bukaresti és budapesti követét. A közbelépés eredményeként a tervezett magyar támadás elmaradt.
Mindeközben német részről folyt a területmegosztás előkészítése. Augusztus 26-án a Berchthesgaden melletti Fuschlban Ribbentrop fogadta Erdmannsdorff budapesti és Fabricius bukaresti követet, akiktől konkrét határváltoztatási javaslatokat kért. Fabricius a Királyhágótól nyugatra fekvő partiumi sávot szánta Magyarországnak, amely egyik változatban 20, a másikban 27 ezer négyzetkilométert tett ki. Vagyis a román elgondolások szellemében tette meg javaslatát, ám némileg nagyvonalúbban. Ezt azonban Erdmannsdorff –jól ismerve a magyar várakozásokat – nem tartotta elegendőnek, s az északról délre húzódó új határ keletre tolását hozta szóba úgy, hogy Kolozsvár is visszakerüljön Magyarországhoz. A meghallgatáson jelen lévő Carl von Clodius, a német Külügyminisztérium gazdaságpolitikai osztályának helyettes vezetője ekkor megjegyezte: ő jól ismeri a magyar igényeket, és ezek alapján úgy gondolja, hogy a Székelyföldet is vissza kellene adni Magyarországnak.
A felvetődött különböző szempontok alapján a német diplomaták végül két térképre vetített javaslatot terjesztettek Hitler elé. Az egyik a két követ egyesített javaslatát mutatta olyan formában, hogy a határ menti, viszonylag széles sáv Kolozsvárt is magában foglalta. A másik pedig Clodiusét, amely egy keskeny észak-erdélyi sávból és a Székelyföldből állt. Hitler augusztus 27-én vizsgálta meg a javaslatokat Ribbentrop jelenlétében, akinek az észrevételeit meghallgatva egyesítette a két elképzelést. A Magyarországnak átadandó terület így jóval nagyobb – 43 ezer négyzetkilométer – lett mindegyik előzetes német elképzelésnél. És nagyobb lett az olasz javaslatoknál is, amelyek a bukaresti és a budapesti követek előterjesztései alapján 28-ára kristályosodtak ki. Ezek maximális változata 37 ezer, a minimális pedig 34 ezer négyzetkilométert tartalmazott. Az olasz javaslatoknak azonban – miután Hitler már előző nap döntött – végül alig lett szerepük az új határ kijelölésében. Az augusztus 28-án Salzburgba érkezett Ciano lényegesebb változtatástól eltekintve elfogadta a német előterjesztést.
A történet érdekessége még, hogy a térképeken a kék ceruzával meghúzott határvonal a valóságban hat kilométernyi széles sávot jelentett, ami a későbbiek során komoly gondokat okozott a határ pontos kijelölésénél.
A magyar és a román diplomácia közben minden eshetőségre készen feszülten várakozott. Bár a román fél legalább háromszor kérte a német kormány döntőbíráskodását, mindkét ország további tárgyalásokra készült, várhatóan német vagy német–olasz közvetítéssel. Úgyhogy amikor 29-én megérkeztek Bécsbe, ahová Hitler kérette őket, a román és a magyar tárgyaló delegációt egyaránt meglepte Ribbentrop és Ciano közlése, miszerint tárgyalások nem lesznek, a döntés megszületett, Romániától és Magyarországtól „mindössze” azt várják, hogy ezt a döntést előzetesen és minden feltétel nélkül fogadják el.
A román és a magyar diplomaták meggyőzése nem ment könnyen. A magyarok közül különösen Teleki ellenezte a döntőbíráskodást, mert tartott attól, hogy a Székelyföld nem lesz a visszaadott területek között, és ezt elfogadhatatlannak tartotta volna. Ellenállását végül azzal sikerült megtörni, hogy Ciano és Ribbentrop félreérthetetlen célzásokat tett Székelyföld magyar jellegére, és ennek konzekvenciáira. Ezen információk birtokában a magyar kormány 29-én, a kora délutáni órákban egyhangúlag úgy döntött, hogy „Németország és Olaszország döntőbíráskodását elfogadja, és döntésüknek Magyarország magát feltétlenül aláveti”.
A döntőbírói határozat kihirdetésére 1940. augusztus 30-án kora délután került sor a bécsi Belvedere-palota Aranytermében. A német és az olasz külügyminiszteren, valamint tolmácsaikon kívül a teremben csak Teleki Pál és Csáky István, román részről pedig Manoilescu és Valeriu Pop voltak jelen. A magyar és a román vezetők számára egyaránt ekkor vált csak világossá, hogy 43 ezer négyzetkilométer átadását, illetve visszavételét, vagyis Erdély kettéosztását fogadták el.
Az aláírásokat követően visszakerült Magyarországhoz a trianoni békeszerződés által 1920-ban Romániának ítélt 103 093 km²-nyi terület mintegy 2/5-e, 43 104 km², azaz Észak-Erdély. A magyar diplomatákat nagy örömmel töltötte el, míg románokat valósággal letaglózta a hír. Manoilescu egy keskeny partiumi sáv és esetleg Máramaros átadásával számolt. Úgyhogy amikor a térképre nézve megpillantotta az új határvonalat, elájult és összeesett. „Aztán tompa zuhanást hallunk, Manoilescutól ered, ájultában az asztalra esett. Orvosok, masszázs, kámfor-olaj. Végre magához tér, de nagyon meglátszik rajta a megrázkódtatás.” – írja az esetről naplójában Ciano.
A döntés értelmében Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A magyar honvédség szeptember 5-én lépte át a trianoni határt, és szeptember 13-án teljesen birtokba vette a területet. Az egyetlen jelentősebb incidensre szeptember 9-én Ördögkút községnél került sor, ahol több halálos áldozattal járó tűzharc bontakozott ki a magyar alakulatok és oláh fegyveresek között. Ettől eltekintve a lakosság mindenhol óriási örömmel és mámoros ünnepléssel fogadta a magyar katonákat, szeptember 5-én a szatmárnémeti, 6-án a nagyváradi és 11-én a kolozsvári bevonuláson vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó is részt vett.
A fordulópont június 26.-án következett be, amikor is Moszkva ultimátumban követelte Romániától Besszarábia és Észak-Bukovina átadását, majd hogy bizonyítsa elszántságát két nap múlva a Vörös Hadsereg megkezdte a terület birtokbavételét is. Az események hatására a magyar diplomácia is mozgásba lendült és magyar kormány már a moszkvai bejelentés másnapján úgy foglalt állást, hogy amennyiben Románia eleget tesz a szovjet kérésnek, akkor ezzel kinyilvánítja a békeszerződés döntéseinek feladását és így Magyarország is érvényesítheti területi igényeit.
A követelésnek félmilliós hadsereg mozgósításával adtunk hangsúlyt, amely fel is vonult a román–magyar határra. Röviddel ezután Csáky István külügyminiszter Teleki Pál miniszterelnök jelenlétében fogadta Erdmannsdorff német és Talamo olasz követet, s közölte velük a kormány álláspontját. Egyben érdeklődött a várható német–olasz magatartás iránt. Az eszmecsere során Teleki jelezte, hogy tárgyalások esetén Magyarország nem egész Erdélyt fogja visszakövetelni, hanem döntően a magyar többségű területeket, gazdasági és stratégiai szempontok figyelembevételével.
A magyar-román tárgyalásokra 1940. augusztus 16-24. között Szörényvárott került sor. A megbeszélésekre mindkét fél pontosan körvonalazott elgondolásokkal érkezett. A magyar álláspontot Teleki és Csáky vázolta nekem az elutazásom előtt. A maximális magyar követelés e szerint a Maros vonalától északra fekvő területeket jelentette, összesen 69 ezer négyzetkilométer nagyságban. Ez nemcsak a Székelyföldet, a Partiumot és a kettő közötti széles területsávot juttatta volna vissza Kolozsvárral, hanem Brassót, Gyulafehérvárt és Aradot is. Segesvár, a Marostól délre eső részek és a Bánság viszont Romániánál maradt volna. Számolva azzal, hogy a románok ezt úgyis elutasítják, Teleki felhatalmazott egy ennél északabbra húzódó osztóvonal elfogadására is. Ez mintegy 49-50 ezer négyzetkilométert juttatott volna vissza Magyarországnak úgy, hogy abba a székely megyék is beletartoztak volna. Olyan megoldást, amely a Székelyföldet Romániánál hagyta volna, Teleki elfogadhatatlannak tartott.
A Valeriu Pop román küldöttségvezető által előadott román álláspont ezzel szemben abból indult ki, hogy a román nemzet politikai egységét a lehető legteljesebb mértékben meg kell őrizni, és egy román sem juthat idegen uralom alá. Ennek érdekében hivatkoztak arra, hogy a Székelyföld és a Partium között túlnyomó többségben románok élnek, sőt még a határ menti megyék falusi lakosságának több mint kétharmada is román, s a magyarok még az ottani városok egy részében is csak a zsidókkal és a németekkel együtt alkotnak többséget. A területi integritás elfogadtatása érdekében Székelyföldnek teljes körű autonómiát kívántak felajánlani. Azzal, hogy számunkra ez elfogadhatatlan lesz, természetesen a románok is tisztában voltak. Ezért terveket készítettek a határ menti területek átadásáról is. Ezek maximális verziója 14 ezer, a minimális 5 ezer négyzetkilométert tartalmazott. Ezt azonban széles körű lakosságcserével, vagyis az erdélyi magyarság lehető legteljesebb áttelepítésével kívánták összekötni.
A tárgyalások során végül egyik fél sem engedett álláspontjából így a megbeszélések teljes kudarccal zárultak. A diplomáciai megoldás lehetetlenségét látva, illetve arra számítva a magyar kormány a tárgyalások befejezése előtt már augusztus 22-én úgy döntött, hogyha nem lesz megegyezés, akkor a fegyveres megoldást választják. Ennek érdekében Werth Henrik vezérkari főnök másnap, augusztus 23-án kiadta a Románia ellen indítandó hadműveletek irányelveit. Az utasítás szerint a magyar csapatoknak a 26-ról 27-re virradó éjjelen kellett felkészülniük a támadásra, amely 28-án hajnalban vette volna kezdetét.
A helyzet fokozódást jól érezték a tengelyhatalmak is, ezért egy balkáni háború megelőzése érdekében gyors diplomáciai beavatkozásra szánták el magukat. Olaszország hamarabb és határozottabban állt Magyarország mellé, mint Németország, hisz olasz hírügynökségek már július 1-jén hírül adták, hogy Róma maximálisan támogatja a magyar törekvéseket. Hitler viszont ingerülten reagált a Budapestről érkező hírekre. A konzervatív magyar vezetéssel szemben régóta ellenszenvvel viseltetett, és sem azt nem felejtette el, hogy ajánlata ellenére 1938 nyarán Magyarország nem volt hajlandó megtámadni Csehszlovákiát, sem azt, hogy a Lengyelország elleni támadáskor a Wehrmacht nem használhatta az észak-magyarországi vasútvonalakat.
Végül aztán Hitler is rájött, hogy a helyzet tovább nem tartható és külügyminisztere útján 26-án tudatta Rómával, hogy „a válság elmélyülésének megakadályozása érdekében 29-ére Bécsbe kéreti a román és a magyar külügyminisztert, és kényszeríteni fogja őket a megegyezésre.” Mussolini és Ciano támogatta Hitler kezdeményezését, s Berlinhez hasonlóan Róma is hazarendelte bukaresti és budapesti követét. A közbelépés eredményeként a tervezett magyar támadás elmaradt.
Mindeközben német részről folyt a területmegosztás előkészítése. Augusztus 26-án a Berchthesgaden melletti Fuschlban Ribbentrop fogadta Erdmannsdorff budapesti és Fabricius bukaresti követet, akiktől konkrét határváltoztatási javaslatokat kért. Fabricius a Királyhágótól nyugatra fekvő partiumi sávot szánta Magyarországnak, amely egyik változatban 20, a másikban 27 ezer négyzetkilométert tett ki. Vagyis a román elgondolások szellemében tette meg javaslatát, ám némileg nagyvonalúbban. Ezt azonban Erdmannsdorff –jól ismerve a magyar várakozásokat – nem tartotta elegendőnek, s az északról délre húzódó új határ keletre tolását hozta szóba úgy, hogy Kolozsvár is visszakerüljön Magyarországhoz. A meghallgatáson jelen lévő Carl von Clodius, a német Külügyminisztérium gazdaságpolitikai osztályának helyettes vezetője ekkor megjegyezte: ő jól ismeri a magyar igényeket, és ezek alapján úgy gondolja, hogy a Székelyföldet is vissza kellene adni Magyarországnak.
A felvetődött különböző szempontok alapján a német diplomaták végül két térképre vetített javaslatot terjesztettek Hitler elé. Az egyik a két követ egyesített javaslatát mutatta olyan formában, hogy a határ menti, viszonylag széles sáv Kolozsvárt is magában foglalta. A másik pedig Clodiusét, amely egy keskeny észak-erdélyi sávból és a Székelyföldből állt. Hitler augusztus 27-én vizsgálta meg a javaslatokat Ribbentrop jelenlétében, akinek az észrevételeit meghallgatva egyesítette a két elképzelést. A Magyarországnak átadandó terület így jóval nagyobb – 43 ezer négyzetkilométer – lett mindegyik előzetes német elképzelésnél. És nagyobb lett az olasz javaslatoknál is, amelyek a bukaresti és a budapesti követek előterjesztései alapján 28-ára kristályosodtak ki. Ezek maximális változata 37 ezer, a minimális pedig 34 ezer négyzetkilométert tartalmazott. Az olasz javaslatoknak azonban – miután Hitler már előző nap döntött – végül alig lett szerepük az új határ kijelölésében. Az augusztus 28-án Salzburgba érkezett Ciano lényegesebb változtatástól eltekintve elfogadta a német előterjesztést.
A történet érdekessége még, hogy a térképeken a kék ceruzával meghúzott határvonal a valóságban hat kilométernyi széles sávot jelentett, ami a későbbiek során komoly gondokat okozott a határ pontos kijelölésénél.
A magyar és a román diplomácia közben minden eshetőségre készen feszülten várakozott. Bár a román fél legalább háromszor kérte a német kormány döntőbíráskodását, mindkét ország további tárgyalásokra készült, várhatóan német vagy német–olasz közvetítéssel. Úgyhogy amikor 29-én megérkeztek Bécsbe, ahová Hitler kérette őket, a román és a magyar tárgyaló delegációt egyaránt meglepte Ribbentrop és Ciano közlése, miszerint tárgyalások nem lesznek, a döntés megszületett, Romániától és Magyarországtól „mindössze” azt várják, hogy ezt a döntést előzetesen és minden feltétel nélkül fogadják el.
A román és a magyar diplomaták meggyőzése nem ment könnyen. A magyarok közül különösen Teleki ellenezte a döntőbíráskodást, mert tartott attól, hogy a Székelyföld nem lesz a visszaadott területek között, és ezt elfogadhatatlannak tartotta volna. Ellenállását végül azzal sikerült megtörni, hogy Ciano és Ribbentrop félreérthetetlen célzásokat tett Székelyföld magyar jellegére, és ennek konzekvenciáira. Ezen információk birtokában a magyar kormány 29-én, a kora délutáni órákban egyhangúlag úgy döntött, hogy „Németország és Olaszország döntőbíráskodását elfogadja, és döntésüknek Magyarország magát feltétlenül aláveti”.
A döntőbírói határozat kihirdetésére 1940. augusztus 30-án kora délután került sor a bécsi Belvedere-palota Aranytermében. A német és az olasz külügyminiszteren, valamint tolmácsaikon kívül a teremben csak Teleki Pál és Csáky István, román részről pedig Manoilescu és Valeriu Pop voltak jelen. A magyar és a román vezetők számára egyaránt ekkor vált csak világossá, hogy 43 ezer négyzetkilométer átadását, illetve visszavételét, vagyis Erdély kettéosztását fogadták el.
Az aláírásokat követően visszakerült Magyarországhoz a trianoni békeszerződés által 1920-ban Romániának ítélt 103 093 km²-nyi terület mintegy 2/5-e, 43 104 km², azaz Észak-Erdély. A magyar diplomatákat nagy örömmel töltötte el, míg románokat valósággal letaglózta a hír. Manoilescu egy keskeny partiumi sáv és esetleg Máramaros átadásával számolt. Úgyhogy amikor a térképre nézve megpillantotta az új határvonalat, elájult és összeesett. „Aztán tompa zuhanást hallunk, Manoilescutól ered, ájultában az asztalra esett. Orvosok, masszázs, kámfor-olaj. Végre magához tér, de nagyon meglátszik rajta a megrázkódtatás.” – írja az esetről naplójában Ciano.
A döntés értelmében Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A magyar honvédség szeptember 5-én lépte át a trianoni határt, és szeptember 13-án teljesen birtokba vette a területet. Az egyetlen jelentősebb incidensre szeptember 9-én Ördögkút községnél került sor, ahol több halálos áldozattal járó tűzharc bontakozott ki a magyar alakulatok és oláh fegyveresek között. Ettől eltekintve a lakosság mindenhol óriási örömmel és mámoros ünnepléssel fogadta a magyar katonákat, szeptember 5-én a szatmárnémeti, 6-án a nagyváradi és 11-én a kolozsvári bevonuláson vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó is részt vett.
4 kommentek:
Amennyiben újra Magyarország részévé válnak a túlnyomóan magyar lakta területek, ezzel elismerik, hogy a trianoni döntés nem volt jogos. Ha nem volt jogos, akkor ma 90 éve jogtalanul használják azt a területet, termőföldekkel, erdőkkel bányákkal mindenestől. Talán jóvátételt is illene utána kapnunk. Vagy az csak a zsidóknak jár?
Sajnos ilyesmire 1-2 emberöltőn belül semmi esély. Örülhetünk, ha csonkaország megmarad... Pont a románok nem voltak hülyék, tudták jól, hogy Erdély egymaga többet ér gazdaságilag, mint a teljes megmaradt országunk, ezért a Székelyföld és a mai magyar határ közötti területeket zömmel elrománosították, hogy ne lehessen egységes magyar tömb és így ne tudjunk etnikai határokra hivatkozni egy esetleges rendezésnél. Ami jelenleg egyik nagyhatalomnak sem érdeke, és valószínűleg a jövőben sem lesz az. Lehet abban reménykedni, hogy majd egyszer ledöntjük Trianont, de önerőből jelenleg ez képtelenség, a vezetés irányvonalát elnézve pedig még jó sokáig így marad. Mert egy sikeres revízióhoz erős gazdaság kell, akkor lehet erős hadsereget tartani, tökös diplomáciát és gazdasági gyarmatosítást folytatni. Az utóbbi lenne a legfontosabb (ennyit már igazán tanulhattunk volna a zsidóktól), ugyanis ha képes lenne rá a magyar tőke, hogy felvásárolja az elrabolt területeket úgy, ahogy most a metéltek vásárolgatnak föl minket, nem kéne erőszakos határmódosítás. Vagy ha tényleg jól menne és megérné egy erős magyar haza védőszárnyai alá tartozni, akkor föléledne a határon túli magyarság is, és követelné az autonómiát, utána pedig egyesülhetnénk végre. De ezt csak egy gazdaságilag erős Magyarország képes elérni, erre pedig a közeljövőben nincs kilátás.
Ez mind igaz, Gambit, de : 1-2 emberöltő múlva a magyarság lélekszáma jóval a medencében élő cigányoké és a zsidóké alá fog kerülni. A eddig és a jelenlegi vezetés pedig nem azon van, hogy a saját magyar gazdaság legyen erős. Én ezt úgy látom, hogy vagy záros határidőn belül kell lépni vagy nem lesz lehetőség lépni. Ez versenyfutás az idővel.
Épp ezért mondtam, hogy jó lesz, ha a csonka hazát meg tudjuk tartani. Jelen helyzetünkben utópia a revízió. Először jelen határainkon belül kéne rendet rakni és változtatni az irányom. Mert most maximum nagyhatalmi támogatással lenne elérhető az újraegyesítés, de ahhoz megint a rossz segget nyaljuk...
Megjegyzés küldése
Kedves Kommentelők!
A könnyebb és legfőképp az értelmesebb kommunikáció biztosítása érdekében, szeretnénk mindenkit arra kérni, hogy a hozzászólásaitokat valamilyen névvel tegyétek meg.
Ez a "Profil kijelölése mint:" legördülő menüben a "Név/URL-cím" lehetőséget választva, majd a név beírása után az URL sort üresen hagyva, végül a "Tovább" gombra kattintva egész egyszerűen megtehető.
Köszönjük!
Radical Puzzle