Elqró és a felajzott nyuggerek

Nem tudom, hányan vállalták be pénteken azt a szellemi mazoizmust, hogy megnézzék Elqró évértékelőnek beharangozott váladékozását, de akik mégis megtették, azok most már biztosan tudják, hogy mi az, ami nem hiányzott a világból az elmúlt egy év során. Megmondom őszintén, hogy bár a HírTV is - gondolom elrettentésül - közvetítette az eseményt, én a teljes „élmény” megszerzése miatt az ATV-én keresztül követtem a történéseket. Mit mondjak, nem volt egyszerű.

A cion tv kamerája természetesen a rendezvény legjobb arcát akarta mutatni, de így sem tudták eltitkolni, hogy a megjelentek többsége ahhoz a társadalmi réteghez tartozik, akik a Kádár-rendszer idején párttitkárként, munkásőrökként, vagy párthű csinovnyikként keserítették meg az emberek mindennapi életét. De feltűnt a sorok között egy-egy pártvonalon futott tsz-elnök és jelentős számban olyan egyszerű kisnyugdíjas is, aki akár nosztalgiából, akár baloldali meggyőződésből, de azt hiszi, hogy az emeszpé az a párt, ami az ő érdekeit képviseli.

Egyszerre volt röhejes és döbbenetes látni azt a szürrealisztikus képet, ahogy az egyszerű, idős emberek, akiket teljesen lekarcolt az elmúlt nyolc év, most ott állnak az agyonhordott ruháikban, és az esztéká fogsort sűrűn villogtatva, kézfeltartva tapsolnak ennek az agyament milliárdos gazembernek.

Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy a szavazati jogot hatvan éves kor fölött elmeorvosi vizsgálathoz kellene kötni.

De Fletót ez egyátalán nem zavarta. Sőt, szerintem igazából ezt szereti, amikor olyan agyhalottak tombolnak neki, akiknek nagyjából annyi fogalmuk van a világról, hogy a szegfű jó, a narancs meg rossz. Ez a külső szemlélődő számára már az első negyed órában kiderült, mert Gyurcsány beszédének első, az elmúlt évek eredményeit számba vevő része alatt, bárhogy is akarta titkolni a kamera, a közönség pásztázása során jónéhány bóbiskoló fejet lehetett felfedezni.

Pedig ebben a részben voltak az igazán bicskanyitogató részek. Nem mennék bele hosszabb elemzésbe, de talán az elmúlt nyolc év Gyurcsány szerint fontos „eredményeit”, azért mégiscsak érdemes ideidézni.

Ha most fel akarnám önöknek sorolni mindazt, ami Magyarországon épült, soha nem érnénk a végére - kezdte Elqró, majd így folytatta: de muszáj, hogy elmondjam: Magyarországnak van oka büszkének lenni arra, hogy az elmúlt nyolc évben több utat és autópályát épített, mint az előző negyven évben együttesen.

Csak azt felejtette el hozzátenni, hogy mennyiért. Vajon hány Nokia-doboz talált gazdára ebben az időszakban? Mert azért azt nem kéne elfelednünk, hogy Magyarországon jobb esetben is dupla áron épültek fel az autópályák, mint amennyibe azoknak ténylegesen kerülni kellett volna.

Ha már itt tartunk, mindenképpen érdemes megemlíteni a pazarlás szimbólumává vált kőröshegyi Völgyhíd szakaszt, ahol 5,3 milliárd forintba került egy kilométer, de nem mehetünk el szó nélkül az M7-es Balatonszárszó és Ordacsehi közötti 20 kilométeres szakasza mellett sem, ami 64 milliárd forintba került. Azaz egy kilométer nagyjából 3,2 milliárd forintért, vagyis egyetlen méternyi autópálya 3,2 millióért épült meg. De az igazi rekorder a Miskolcot elkerülő 16 kilométeres útszakasz, amely csaknem 52 milliárdért, tehát 3,25 milliárdos kilométerenkénti áron készült el.

Aztán Fletó azt sem nagyon domborította ki, hogy például az M6-os esetében, egy nyolc kilométeres szakaszon, miért a négy pár alagutat és három völgyhidat tartalmazó építési megoldás lett a nyerő? Ez a jópofa ötlet csekély 40 milliárddal dobta meg az építés költségeit. És valahogy a nemzetközi összehasonlítás is kimaradt öntömjénezésből, pedig megemlíthette volna, hogy például Horvátországban ugyanabban az időben, a hegyes-völgyes vidéken az egyes szakaszok kilométerenkénti építési költsége alig haladta meg az egy milliárd forintot.

Azonban ne ragadjunk le az autópályáknál, mert a következő dolog, amire büszkének kéne lennünk, az a lakásépítés és az autóvásárlás. Gyurcsány szerint ebben az országban kétszázötvenezer lakást építettek fel emberek azért, hogy nagyobb kényelemben és nyugalomban éljenek. Közel egymillió ember költözött új lakásba a nyolc év alatt. Ebben az országban ötszázezerrel több autó van az elmúlt nyolc év erőfeszítéseinek eredményeként.

Az igazságot azonban valahogy itt sem sikerült teljesen kibontania, pedig ha megteszi, talán még a legjobban bóbiskolók is felkapják a fejüket. Mert a valóság az, hogy a mai helyzetben a lakáshitelek bedőlése a GFK adatai szerint, mintegy félmillió ember - köztük háromszázezer gyerek - életkörülményét veszélyeztetik közvetlenül.

Ma Magyarországon mintegy 1,4 millió jelzáloghitel-szerződés van, amiből 750 ezer devizaalapú. Ezen hitelek 40 százaléka, továbbá a teljes hitelállományból közel 720 ezer szerződés havi törlesztése több mint 90 napos hátralékban van. Ugyanez a helyzet az autóhitelekkel is. A nagy jólétben mára a kétszázezret is meghaladja 2003 óta a bedőlt autóhitelek száma, azaz az általa bemondott szám közel fele.

Ezek hát azok az eredmények szerinte, amire büszkének kéne lennünk.

Ha valaki azt gondolná, hogy csak azért nem folytatom a felsorolást, mert eluntam, vagy nem férne ki a képernyőre, azok tévednek. Nem volt több eredmény, amit ezeken kívül megemlített volna. Pontosabban volt még egy, a parlament hetenkénti ülésezésének a visszaállítása. És kész. A nagy korszakértékelőbe ennyi „eredmény” fért bele.

A beszéd innentől pedig új irányt vett, mert ekkor Gyurcsány elérkezett az ország problémájának a gyökeréhez: Türelmetlen voltam, és azt hittem, hogy az igazunk és az akaratunk mindent le fog győzni. Azt hittem, hogy az igazságunk és az akaratunk önmagában elég lehet a győzelemhez. S talán nem vettem észre a különbséget a választók sokaságának tapintható reformszándéka, ugyanakkor hiányos reformkészsége és képessége között.

Ekkor felcsillantak a szemek és a nyuggerek végre baromira büszkék voltak magukra. Átérezték, hogy ők a felvilágosult baloldaliak, a demokratikus modernizáció egyedüli letéteményesei. Büszkék voltak, hogy ők azok, akiknek kicsit sem hiányos a reformkézsége, szemben a többi tudatlan söpredékkel, akiknek viszont baromira az.

Az élet innentől megpezsdült. Jött a zorbánviktor, meg a jobbikfasiszták, meg a végeláthatatlan harc ezek ellen. És a nyuggerek erőre kaptak. Végre lehetett köpködni, végre lehetett harcolni a nácik ellen. Ekkor már szinte minden mondat után felharsant a taps és az éljenzés. A szónok és a közönség végre egymásra talált, és egyesültek a heroikus antifasiszta küzdelemben.

Aztán vége lett.

Szeretlek benneteket – mondta még végezetül elcsukló hangon Gyurcsány, és jónéhány hetvenéves munkásőrasszonnyal hosszú évek után újra megtörtént a csoda. Nedves lett ott alul.

Már megérte eljönni.