Kettészakított magyar falu a szlovák-ukrán határon

Szelmenc. Magyar falu a Felvidéken.

Trianon elvitte Csehszlovákiába, majd az első bécsi döntés következtében néhány évre visszakerült Magyarországhoz. Aztán a II. világháború háború végén Moszkva minél jobban ki akarta tolni a Szovjetunió határait nyugatra, ezért a csehszlovák vezetéstől kierőszakolta Kárpátalja „átengedését”. Azonban az 1945 februárjában aláírt jaltai egyezmény kitalálói a legkisebb mértékben sem ismerték az emberi léptékeket. Így történt meg, hogy az új határvonal kettévágta a falut. Ekkor lett szovjet település Kisszelmenc, és csehszlovák Nagyszelmenc.


[nagyításért katt a fotóra]

A szovjet megszállás első idejében ide-oda helyezték a határt, volt, hogy néhány hónapig a temetősírok között kanyarogva verték le a cölöpöket, s az udvarokon át. A parasztember kilépett a konyhaajtón, hogy enni adjon udvarán a disznóknak, de ahhoz át kellett mennie egy másik országba. Végül megszületett a „megoldás”. A határt úgy húzták meg, hogy az egyik, a falu közepén található házat elválasztották a kertjétől, a határvonalat pedig kicsivel keletebbre tolták, hogy az a temetőt kikerülve húzódjon.

Az emberek kezdetben még nem igazán vették komolyan a kialakult helyzetet. Tizenhat évvel a berlini fal megépítése előtt nem akarták elhinni, hogy lehetséges ilyen határ, hogy ez végleges lehet.

Lehetséges volt. Szelmenc sorsa végül 1946-ban teljesedett be. A szovjet katonák egy nap alatt hat méter magas palánkot emeltek egy előre lerombolt házhelyre, majd „vasfüggönnyel” – deszkapalánkkal, őrtornyokkal, homokos határsávval tették nyilvánvalóvá, hogy a Szovjetunió meddig tart.

Családok, barátok, életek szakadtak ketté. A határvonalon csak a madarak járhattak át szabadon.

Aztán 1991-ben, a Szovjetunió szétesésével új remények éledtek, de végül ezután sem változott semmi sem. A szelmenciek élete ugyanúgy maradt kettészakítva, ahogy az előtte lévő évtizedekben. A változás mindössze annyiban merült ki, hogy a szovjet rész ukránná, a csehszlovák rész pedig 1993-tól szlovákká változott.

Az egybenőtt, ám még ma is kettévágott Nagy- és Kisszelmenc egy község, egy főúttal. Mégis két település, két külön országban. Közepén drótkerítéssel elválasztott, fegyveres katonák őrizte határátkelőhely.

Amikor a település főutcáján a falu egyik végéből a másik felé tartunk, határőr állít meg minket és vizsgálja át az útlevelünket. A ma is 99 százalékban magyarok lakta település közepén, a határőr ukránul közli a közlendőket, majd az átkelni szándékozó kezébe nyomja az országhatár átlépéséhez szükség nyomtatványt. A kitöltés után pecsétel, majd int, hogy mehetünk. Így lehet manapság átjutni a szlovákiai Nagyszelmencből az ukrajnai Kisszelmencbe.

Azonban mielőtt a falut kettéválasztó drótkerítéshez érnénk, a felvidéki oldalon érdemes bekopognunk az utolsó házba, Lizák Péterhez. A falubeliek szerint nemcsak életkora – a hetvenhez közeledik –, hanem a határral való közvetlen szomszédsága miatt is sokat megélt, sokat tud.

„Magyar állampolgárként születtem, de voltam már szovjet, csehszlovák, most meg szlovák, földjeim pedig a Szovjetunióban maradtak, de most már Ukrajnában vannak. És mindezt úgy, hogy sem én, sem a házam, sem a földek el nem mozdultak a helyéből” – állapítja meg keserű humorral az idős férfi.

Ha Lizák Péteréknél kinézünk a konyhaablakon, akkor egy másik országba látunk. Azonban ez nem volt mindig így, hisz az ablakot csak 1991 után engedték kialakítani. Addig megtiltotta a hatóság, hogy átlássanak a Szovjetunióba, mondván nehogy kémjelentéseket adhassanak le azon át. Tilos volt mindenféle kommunikáció. Aki átkiabált, azt megbüntették.

„Általában ide hívtunk valakit, és tettük magunkat, hogy az illetővel beszélgetünk, holott a határ túlsó oldalán lévő rokonokkal kommunikáltunk. Híreket csak így lehetett tudtul adni a határ túloldalán maradt szülőknek, nagyszülőknek, barátoknak. Levelet nemigen küldtünk postán, mert az későn ért oda, inkább egy krumpliba szúrtuk, és azt dobtuk át. Aztán a határőröktől is sok függött, akadt a rendesebbik fajtából is, de a kegyetlenebbikből is.

Egyszer az átsétáló Morzsa kutyánkat azért lőtte le valamelyikük, mert azt hitte, levelet küldünk tőle” – eleveníti fel a groteszk történetet Lizák Péter, aztán tovább mesél a régi időkről: A mi mezsgyénkkel kezdődött a nagyszelmenci kataszteri határ. Kezdetben még átjárhattunk, hiszen ott is voltak földjeink, aratás után hordtuk haza a terményt. Árpa volt az egyik táblában. Az egyik alkalommal az orosz katona ledobáltatta a teli zsákokat, a kocsi üresen tért haza, és többé nem engedtek át minket.

De a mezőn a parcellák egymás mellett maradtak határhúzás után is, s az emberek, hogy kijátsszák az orosz őröket, mintha énekeltek volna munka közben, oda se fordultak, csak énekeltek, úgy adták tudtul a másik oldaliaknak a mondandójukat. Magyarul, amit a katonák nem értettek. Később, ha a határőrök észrevették, hogy mindkét oldalon mennek ki a földekre, akkor a szovjet részről visszazavarták az embereket.

De ismertek ennél megrázóbb történetek is.

A temetőtől nem messze húzódik a határ. Amikor meghalt valaki, a túloldali rokonok, ismerősök kijöttek a kerítésig, onnan hallgatták a temetési szertartást, s kísérték a kerítés mellett a sír felé a halottat.

De ugyanilyen döbbenetes annak az asszonynak a története is, aki a nyolcéves korában a határ nagyszelmenci oldalán ragadt a nagyszülőknél és soha többé nem mehetett haza. S amikor férjhez ment, menyasszonyi ruhában ment ki a határhoz, hogy észrevegyék a szülők a túloldalról, és így tudják meg a sorsát …



A ’89-es rendszerváltások után, amikor a szocialista láger kapui is megnyíltak, a két Szelmenc lakói kicsit könnyebb helyzetbe kerültek, bár a szétválasztott családok 2005-ig csak a drótkerítésen keresztül, tisztes távolságból tudtak egymással kommunikálni – amikor a határőrök elnézőbbeknek bizonyultak.

A két település között 2005 augusztusában végre megnyílt a határ. Ma ugyan útlevéllel és vízummal, de át lehet jutni a falu egyik feléből a másikba, de néha, azért még így sem egyszerű.

Egyesek magyar állampolgárságot intéztek maguknak, mások magyar beutazási vízummal rendelkeznek, ám a nagyszelmenci rokonokhoz való átsétáláskor a szlovák határőrök még így is akadékoskodnak. Előfordul, hogy nem fogadják el a Budapesten beszerzett schengeni vízumot és közlik, hogyha valakinek magyar vízuma van, akkor az Uniót közelítse meg Magyarország felől. Máskor meg abba kötnek bele, hogy a rokonokhoz látogatóba igyekvők nem rendelkeznek napi 56 euróval, de megtörtént az is, hogy azért tagadták meg az Ukrajna felől érkezők belépését, mert szerintük a határ szlovák oldalán nem várja az utazót senki, aki úgymond jótállna érte.

A falu közepén lévő határátkelőt ma egy félbevágott székelykapu is jelzi, melynek egyik fele a mai Szlovákia, a másik a jelenlegi Ukrajna oldalán áll.

„Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a Teremtő / Áldjon Isten békességgel, tartson egybe reménységgel / Mi reményünk megmarad, összeforr mi szétszakadt / Két Szelmencnek kapuszárnya, falvainkat egybezárja” – áll az ottélők vágya kisszelmenci kapuba vésve.

5 kommentek:

Névtelen írta...

Megrendítő! Szavakat sem találok, csak a sírás szorítja a torkom, és borzong a lelkem, testem.

Névtelen írta...

Európa szégyene,ami itt van!

Névtelen írta...

meg jo hogy a szlovak es ukran reszrol megertes tapasztalhato....ahogy a falunk reszegese monda:- hogy a rossebb egye meg azt aki ezt kitalalta.

Samu Géza Zoltán írta...

Üdvözlök Mindenkit!!!

Kb 10 éve olvastam először erről a faluról, majd elolvastam a róla írt könyvet is. Azóta is a lelkem mélyéig meghatódóm amikor erről a faluról, és a lakóiról hallok vagy olvasok. A történelem viharai, és az emberi butaság nagyon megsanyargatta az ott élőket, generációról, generációra. !!
Reméljük hogy egyszer tényleg európai módon fog egyesülni a két falurész függetlenül attól hogy melyik ország területéhez tartozik. Valahogy az jut eszembe, hogy sem Ukrajna, sem Szlovákia nem akarja megoldani ezt a problémát, mivel egyikükhöz sem tartozott, hanem egyik rész a szovjetuniótól, a Másik pedig Csehszlovákiától rájuk maradt mint szamárra a fül. Ez pedig azt az érzetet kelti a Magyar emberben, hogy ebül szerzett jószág, ebül is vész el"" Az ott élőknek adjon az isten erőt egészséget, valamint kitartást ahhoz hogy álmuk valóra váljon, és végre egyesüljön a falu!!

motoros írta...

2009. tavaszán jártam a tót oldalon (Nagyszelmencen). Mindenképp el szeretnék jutni oda még egyszer, de most már az ukrán oldalra is szeretnék átmenni. (Bár a közelmúlt eseményei miatt úgy tűnik, ez egyre problémásabb lesz.)
És ne feledkezzünk meg egy másik példáról, Técsőről sem, amin ma Ukrajna és Románia osztozik! Szóval amikor kettévágott magyar településekről van szó, ne csak Komárom, Nagylak, Balassagyarmat, Sátoraljaújhely stb. jusson eszünkbe...

Megjegyzés küldése

Kedves Kommentelők!

A könnyebb és legfőképp az értelmesebb kommunikáció biztosítása érdekében, szeretnénk mindenkit arra kérni, hogy a hozzászólásaitokat valamilyen névvel tegyétek meg.

Ez a "Profil kijelölése mint:" legördülő menüben a "Név/URL-cím" lehetőséget választva, majd a név beírása után az URL sort üresen hagyva, végül a "Tovább" gombra kattintva egész egyszerűen megtehető.

Köszönjük!

Radical Puzzle

 
látogató számláló