A nagy kaland és a honi reakciók

Nem nagyon szoktunk foglalkozni itt az oldalon sporteseményekkel és sportteljesítményekkel, de azt gondolom, hogy Rakonczay Gábor története és az azt körülvevő közhangulat mellett mi sem mehetünk el szó nélkül, mert egyrészt amit a magyar kenus véghez vitt, az minden elismerést megérdemel, másrészt pedig az a reakció, ami a magyar társadalom egyes részeiből érkezik a történtekre, az azt gondolom messze túl megy a józan ész határain.

Az elmúlt hetek baljósnak tűnő csendjében sokan azt gondoltuk, sokan azt gondolták, hogy Rakonczay kenuját és őt magát is elnyelte az óceán, hogy bármennyire is optimistán szeretnénk várni a tervezett megérkezés időpontját, az minden bizonnyal nem fog bekövetkezni, mivel majd nem lesz senki, aki partot érjen.

De szerencsére tévedtünk. Vasárnap éjjel Rakonczay Gábor a világon elsőként, egyedül, kenuval átkelt az Atlanti-óceánon és kikötött a közép-amerikai Antigua szigetén.


Mint az talán sokak számára ismert, a sportember, a Fa Nándor által tervezett és épített, Vitéz nevű egyszemélyes óceáni kenujával 2011. december 21-én hagyta el a portugáliai Lagos kikötőjét, és 2012. január 6-án, magyar idő szerint hajnali 1:40-kor érkezett meg Las Palmasba. Ezt a távolságot a tervezett 20 helyett 16 nap alatt sikerült teljesítenie, ezzel világrekordot döntött. Néhány napos pihenő után január 25-én indult el újra, hogy átkenuzza az óceánt. A túra második szakaszában Rakonczay 5200 kilométert akart megtenni közel három hónap alatt, és tervei szerint április elején érkezett volna meg a célba.

Kezdetben minden az előzetes elképzelések szerint alakult, de február 6-án megszakadt a műholdas kapcsolat. A telefon azóta nem adott több jelet, így a kenusról nem lehetett tudni semmit, és a keresésére induló Szeremley Huba sem járt sikerrel. Ma már tudjuk, hogy az utolsó, februári telefonbeszélgetés után egy nappal egy hatalmas hullám felborította a hajót. Miután Rakonczaynak sikerült visszamásznia a fedélzetre, a kenu nem sokkal később újra felborult, és csaknem 100 liter víz ömlött be a kabinba, ami tönkretette az összes műszert, így az éppen töltőn lévő műholdas telefont is.

„A tőkesúly felfelé állt, és a szellőzőnyíláson folyt be a víz a kenuba. Gábor kinyitotta a kabinablakot, de aztán ömlött be a víz, és a hajó nagyjából tíz centire állt ki a vízből, fejjel lefelé. Majdnem elsüllyedt, megpróbálta kibillenteni a súlyt, de egyedül nem ment, egy nagy hullám segített neki. Ezután két napig folyamatosan evezett, hogy irányban tartsa a kenut, hogy az hátulról kapja a hullámokat, nehogy megint felboruljon” – számolt be a történtekről Rakonczay Viktória, a kenus felesége, aki mindvégig hitt abban, hogy férje nagyobb baj nélkül megússza a kalandot.

A kalandot, melyet hat éve már közösen egyszer végigcsináltak. A házaspár ugyanis 2006-ban, miután végzős egyetemistaként halasztottak egy évet tanulmányaikból, megvalósították gyermekkori álmukat és áteveztek az Atlanti-óceánon. Akkor több mint 50 napot töltöttek szinte teljes magányban, mire kikötés nélkül, felváltva leevezték a Kanári-szigetek és a Karib-térségben fekvő Antigua partjai közötti távolságot. A partot éréssel vegyes párosként világrekordot döntöttek, amelyért több elismerést is kaptak.

Viktória az akkori tapasztalatokra alapozva, végig kitartott amellett az ígérete mellett, mely szerint nem küld mentőegységeket férje keresésére egészen addig, amíg el nem telik az az idő, ami már tényleg aggodalomra adhat okot. „Amikor megszakadt köztünk a kapcsolat, nagyon rossz lelkiállapotban voltam. Aztán valahogy beálltam arra, hogy Gábornak nincsen semmi baja, evez, ahogy tervezte, csak nem tudunk beszélni. A legrosszabb eshetőséget mindig kizártam a fejemből, nem is akartam erre gondolni. Mindig csak olyan gondolatokat engedtem át, hogy megcsinálja, túléli, és vigyáz magára. Ráadásul mielőtt elindult megígértette velem, hogy nem küldök utána senkit akkor sem, ha nem működik a műholdas telefon, mert attól ő még evez, és nem akarja, hogy elvegyem tőle az expedíció sikerét. Nagyon-nagyon nehéz volt ezt betartani.” – mesélt Viktória immár felszabadultan az érzéseiről.

A kaland szerencsére jól végződött, az átkelés óriási tett és a szakemberek szerint is nagyon nehezen megdönthető rekord. De úgy látszik ez sem elég ahhoz, hogy mi, magyarok egyöntetűen örüljünk a sikernek. Már megjelentek a fanyalgók, a kákán is csomót keresők. Sőt, a hírportálok kommentjeit olvasgatva, már majdnem ők vannak többségben. És ami a legszomorúbb, hogy ez a hozzáállás igaz a radikális oldalra is.

Sokan kétségbe vonják az eltűnés valódiságát, és médiahacknek próbálják beállítani a történteket, mondván az asszony azért volt egész idő alatt nyugodt, mert tudta hogy Rakonczay végig biztonságban van egy szigeten, vagy egy hajón. Egyesek pedig már azt is biztosan tudni vélik, hogy Szeremley felvette a Kanári szigetektől nem messze, és lerakta 100 km-re Antiguától. És mivel közben ugye nem volt semmilyen kapcsolat, se helyzetmeghatározás, se semmi, így ez egy soha ki nem deríthető csalás.

Mások azon elmélkednek, hogy hogy történhetett meg az, hogy elázott a telefon, hogy hogy mehetett el valaki egy ilyen veszélyes útra megfelelő felszerelés nélkül, hogy miért nem volt a fedélzeten GPS-jeleket küldő jelzőbója, amit csak ki kell dobni a hajóból. Aztán előkerültek a pénzért aggódók is, mondván az egész út költségvetését lehetett volna jobb célra is fordítani, és persze nem maradhattak el azok sem, akik csak egy kérdést tudtak feltenni: ennek mi értelme volt?

De mi szükség van erre?

Mi értelme van ott is összeesküvés-elméleteket keresni, ahol nagy valószínűséggel nincsenek? Miért kell kétségbe vonni, pont nekünk, magyaroknak egy ilyen nagyszerű teljesítményt? Miért nem tudunk közösen örülni végre valaminek, aminek tényleg lehetne?

Akik a történet anyagi részét feszegetik és azt, hogy ezt a pénz miért nem fordították jobb, hasznosabb célra, azok miért nem teszik fel ugyanezt a kérdést az olimpikonok, a művészek, vagy az olyan teljesítmények esetén, amik közvetlenül nem teremtenek anyagi értéket? Ebből a logikából kiindulva akkor felesleges pénzt áldozni bármilyen magyar sport, magyar kultúra vagy egyéb ehhez hasonló sikerre, mert ezek nem elég ”hasznos” elfoglaltságok.

Arról már nem is beszélve, hogy itt nem is közpénzről van szó, hanem szponzori pénzekről, akik a hajót marketing célokra használják. Miért baj az, hogy néhányan támogattak egy emberfeletti magyar teljesítményt? És mi a baj azzal, hogy Rakonczay élt a lehetőséggel? Akik most emiatt fanyalognak azok miért nem állnak neki szponzorokat keresni és megszervezni valamilyen akciót, amit ők ”hasznosnak” gondolnak? Ja, hogy a fotelből könnyebb az észt osztani?

De ugyanez igaz azokra is, akik az „ennek mi értelme volt” kérdést feszegetik. Mert mi értelme van egy festménynek, egy zenének, egy olimpiának, a foci EB-nek, a Balaton-átúszásának, az óceán átevezésének?

Honnan ez a sok szkeptikus, rosszindulatú ember? Miért nem a fényt látjuk meg a történetben? Miért nem a jót vesszük észre?

Pedig az igazi üzenet ott van a szemünk előtt, hisz Rakonczay Gábor megmutatta, hogy kellő akaraterővel, és kitartással elérhetők a céljaink, megvalósíthatók az álmaink, csak hit kell és kitartás, de legfőképp az, hogy nem szabad feladni az első szembe jövő árral szemben...