Seregszemle Auschwitzban

Vannak olyan dolgok a világban, amikkel nem nagyon foglalkozik az ember. Vagy azért mert nem tud róla, vagy mert nem érdekli, vagy egészen egyszerűen azért, mert már unja, hogy mindenhonnan az adott téma folyik, hogy mindenütt az adott kérdésről van szó, hogy kötelezően aggódni és szörnyülködni kell valamin, amihez igazából semmi köze a többségnek. Ilyen ügy ez a holokauszt-történet is. Nem tagadom, nem vitatom, hanem egész egyszerűen lesz@rom.

Természetesen az nem kérdés, hogy a II. világháború során zsidókat (is) vittek el táborokba, az sem, hogy ott szerencsétlen emberek haltak meg ezerszám, és az sem hogy ez egy embertelen dolog volt. De ami manapság folyik ebben az ügyben az már annyira gyomorforgató, hogy állítom, még annak is elmegy a kedve az egésztől, aki eddig kicsit érdeklődött, aki eddig kicsit is empátiával fordult az akkori történések felé.

Auschwitzban a napokban folyik a holokauszt-ipar idei legnagyobb seregszemléje, most éppen a tábor hetvenedik éve történt felszabadítása ürügyén. Ott van mindenki, aki számít a nyugati féltekén. Ott van mindenki, hogy csontig nyaljon a cionistáknak. A média pedig ontja a képeket, az információkat, a holo-vallás alaptételeit. Az agymosó gépezet csúcsra jár, az ott lévő vezető politikusok, pedig mint egy színdarabban, úgy játsszák el a rájuk osztott szerepet.

„Auschwitz nélkül nincs német identitás, emlékének megőrzése ezért Németország valamennyi polgárának közös ügye, származástól függetlenül. Auschwitz, a holokauszt, a náci rémtettek Németország történelméhez tartoznak, és ezzel mindenkinek szembe kell néznie, aki Németországban él, és tanulnia kell belőle. A náci múlt feldolgozásának köszönhető, hogy a kilencvenes években ismét gyarapodni kezdett a zsidó közösség, Simon Peresz volt izraeli államfő pedig a Bundestagban hazája és Németország egyedülálló barátságáról mondott beszédet. A múlttal való szembenézés nélkül nem kaphattuk volna meg ezt az ajándékot” – mondta Joachim Gauck német államfő.

Aztán jött Angela Merkel és vitt mindent: „Auschwitzra nemcsak évfordulókon kell emlékezni, hanem minden egyes nap, és az emlékezésből az a jövőre irányuló feladat is következik, hogy az együttélést az emberiesség elvei alapján kell megszervezni. Az emlékezéssel tartozunk az áldozatoknak, de Auschwitz emlékét a jelen és a jövő érdekében is meg kell őrizni.”

Itthon Áder János köztársasági elnök a fájdalomban való osztozás gyanánt, tegnap este hétkor lekapcsoltatta a teljes magyar médiát egy percre. És ez így lesz ezentúl minden évben ilyentájt…

Vajon mikor jön el az az idő, amikor végre valaki jól hallhatóan kimondja, hogy elég a képmutatásból, hogy nincs legfőbb bűn, hogy nincs bűnök bűne? Hogy nem a holokauszt az emberiség legnagyobb tragédiája, hogy az csak egy bűn a sok közül, amik végigkísérik a történelmet.

Aki kicsit is lát a mindennapokban, az pontosan tudja, hogy a zsidók szenvedésén kívül még hány ilyen és ehhez hasonló kegyetlen dolog történt és történik még most is a világban. Ráadásul ennek nem kis részét pont a zsidók követik el.

Néhány éve voltam Oświęcim-ben, megnéztem mind az auschwitz-i, mind a birkenau-i tábort. Igen, embertelen. Pont olyan, mint amilyeneket a Gulágon, vagy még keletebbre a Kwai-folyó mellett működtettek, vagy éppen amilyet Guantanamón fenntartottak. Ugyanolyan kegyetlen, mint a srebrenicai mészárlás, ugyanolyan fájdalmas lehet az áldozatok hozzátartozóinak, mint ahogy nekünk a Don-kanyar elesett katonái, és ugyanolyan elfogadhatatlan számukra, mint nekünk Trianon.

A napokban folyó holokauszt-műsor azonban már nem erről, nem az emlékezésről, nem az elesettekről szól. Ez a cirkusz nem más, mint pontos látlelete a mai holokauszt-iparnak. Egy kórkép, amiben benne van minden, minden, amitől még annak is felfordul a gyomra, aki egyébként együttérezne az akkori szenvedőkkel. Az auschwitz-i rendezvények, az ott elhangzó beszédek ismét valós képet adtak arról, hogy hol tart manapság a világ, hogy milyen átlátszó és velejéig rohadt az a színjáték, amit a cionisták mindennap játszatni akarnak velünk.