Túl minden bún, minden szenvedésen

Néha  kell  egy  vers,  egy gondolat. Egy halvány fény, mely utat mutat, mely felvidít, vagy éppen elgondolkodtat a rohanó hétköznapok és a mindennapok hülyeségei közepette. Néha kell egy vers, melynek egy-egy sora a fejünkben marad, amit aztán utána akár napokig hurcol magával az ember. Néha kell egy vers, hogy rádöbbenjünk arra, hogy ugyan múlik az idő, de az igazi nagy kérdések nem igazán változnak, hogy vannak örökérvényű gondolatok, amelyek ugyanúgy igazak voltak tíz, húsz, ötven, száz évvel ezelőtt, mint ahogy igazak mai is. És néha kell egy vers, ami néhány sorban mindent elmond a világról.

Ma Sajó Sándor verse: Magyarnak lenni

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?

Magasba vágyva, tengni egyre -lent;

Mosolyogva, mint a méla őszi táj,

Nem panaszolni senkinek, mi fáj;

Borongni mindig, mint a nagy hegyek,

Mert egyre gyászlik bennünk valami:

Sokszázados bú, melyet nem lehet

Sem eltitkolni, sem bevallani.

Magányban élni, ahol kusza árnyak

Bús tündérekként föl-fölsirdogálnak,

S szálaiból a fájó képzeletnek

Feketefényű fátylat szövögetnek

És bút és gyászt és sejtést egybeszőve

Ráterítik a titkos jövendőre.

Rabmódra húzni idegen igát,

Álmodva rólad: büszke messzi cél,

S meg-megpihenve a múlt emlékinél,

Kergetni téged: csalfa délibáb!...

Csalódni mindig, soha célt nem érve,

S ha szívünkben már apadoz a hit:

Rátakargatni sorsunk száz sebére

Önámításunk koldusrongyait.

-Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:

Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?

Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.

Születni nagynak, bajban büszke hősnek,

De döntő harcra nem elég erősnek;

Úgy teremtődni erre a világra,

Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:

Hogy, amikor már érik a vetés,

Akkor zúgjon rá irtó jégverés.

Fölajzott vággyal, szomjan keseregve

A szabadító Mózest várni egyre:

Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,

Mely végzetünknek kövült átkaul,

Ránk néz merően, irgalmatlanul,

S utunkat állja zordan, hallgatag.

Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,

Mely sírni késztő tréfát űz velünk,

S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:

Egymást vádolni, egymást marcangolni!

-Majd folytott kedvünk, hogyha megdagad,

Szilajnak lenni, mint a bércpatak,

Nagy bánatoknak hangos lakziján

Nagyot rikoltni: hajrá! húzd, cigány-

Háborgó vérrel kesergőn vigadni,

Hogy minekünk hajh! Nem tud megvirradni,

Hogy annyi szent hév, annyi őserő,

Megsebzett sasként sírva nyögdelő,

Mért nem repülhet fönn a tiszta légben,

Munkás szabadság édes gyönyörében,-

Hogy mért teremtett bennünket a végzet

Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!...

Tombolva inni hegyeink borát,

Keserveinknek izzó mámorát,

S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal,

Fölbúgni tompa, lázadó haraggal,-

S mikor már szívünk majdnem megszakad:

Nagy keservünkben,

Bús szégyenünkben

Falhoz vágni az üres poharat.

-Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:

Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

De túl minden bún, minden szenvedésen,

Önérzetünket nem feledve mégsem,

Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,

Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!

Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,

Mely itt reszket a kárpátok alatt.

Ha küszdödőn, ha szenvedőn, ha sírva:

Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;

Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,

Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,

Féltőn borulni minden magyar rögre,

S hozzátapadni örökkön-örökre!...

Sajó Sándor

(1910)