Narancsosok és vörösök kéz a kézben

Miközben Mesterházy Attila és az elvtársak Budapesten buliztak a román miniszterelnökkel, mintegy részükről jóváhagyva és legitimizálva Victor Ponta magyarellenes tevékenységét, aközben Martonyi János külügyminiszter Bukarestben gondolta úgy, hogy ismét itt az ideje egy kicsit árulni a hazát.

„Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása teljes képtelenség” - mondta Martonyi egy újságírói kérdésre válaszolva szombaton, a román Digi24 hírtelevízió Diplomata-útlevél című félórás külpolitikai műsorában, majd így folytatta: „Ez egy hatalmas ostobaság. Akkora butaság, hogy erre a kérdésre nem is kellene válaszolnom.”

Ezt hívják úgy, hogy nettó hazaárulás.

Az ember már-már kezdte azt hinni, hogy Göncz Kingánál nagyobb patkányt képtelenség lesz a külügyi tárca élére rakni, de egyre inkább úgy látszik, hogy a narancsosoknak sikerül ezt is megcsinálni.

Persze most sokan mondhatnák, hogy Martonyi csak azért mondta ezeket a mondatokat, mert nem akarta elijeszteni a románokat. Nem akarta, hogy a székely autonómia törekvéseket még nagyobb ellenállás övezze Romániában.

Tegyük fel, hogy ez így van. De azt ne mondja senki, hogy ne lehetett volna ennél árnyaltabban fogalmazni? Nem mondja azt senki, hogy nem lehetett volna olyan mondatokat, kifejezéseket használni, amelyek magyar szemmel nem ennyire bicskanyitógatók, amelyek nem ennyire megalkuvók? Arról már nem is beszélve, hogy Martonyi eddigi munkásságából kiindulva nehezen feltételezhető, hogy a ”magyar” külügyér bukaresti tetteit a magyar érdekekért való politikai taktikázás vezette volna. Sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy a mondatok mögött ismét és szokás szerint a románoknak való megfelelni vágyás, a megalkuvás áll, mint fő mozgató erő.

A hétvégi történéseket elnézve nem kétséges, hogy közéleti szempontból ismét tanulságos és sokatmondó napokon vagyunk túl. Mondhatnánk, megint kibújt a szög a zsákból, megint felsejlett annak a trágyadombnak a teljes valója, amit a hétköznapokban csak magyar politikai elitnek nevezünk. A budapesti és a bukaresti események fényében ismét világossá válhatott sokak számára, hogy attól, hogy a guanókupac egyik felét narancsszínűre, a másik felét pedig vörösre festik, attól még a lényeg semmit sem változik: az egész továbbra is csak egy rakás sz@r marad.