Egy országot csak egyszer lehet elárulni

Gondolom, még sokan emlékeznek azokra a tavaly őszi napokra, amikor Janics Natasának egy röpke hónap alatt az ünnepelt és tiszteletnek örvendő sportemberből sikerült egy hülye, pénzéhes, buta picsává leküzdenie magát. A történet már akkor is erősen hajazott egy ZS kategóriás szappanoperára, azonban ami tegnap történt, az messze felülmúlja az akkori tragikomédia minden egyes részét.

Janics Natasa tegnap ugyanis levelet küldött a Magyar Kajak-Kenu Szövetségnek, melyben közölte, hogy a korábbi elképzeléseivel ellentétben mégsem Szerbiában, hanem Magyarországon, magyar színekben folytatná a versenyzést. „A sportolás erőteljesen a külső körülmények által meghatározott. El kell ismernem, hogy a magyar kajak-kenu sport és különösen a női kajak a legerősebb a világon. Ahhoz, hogy a felkészülésem eredményes legyen, szükségem van arra a kihívásra, azokra a feltéttelekre, amit a magyar versenyrendszer jelent számomra” – írja Janics, majd így folytatja: „Családommal megbeszéltem mindent, egyetértenek a szándékommal, miszerint Magyarországon szeretném folytatni pályafutásomat.” [a teljes levél ITT]

Azt hiszem elsőre, nehéz erre bármit is mondani. Bármi olyat, amit elbír a képernyő…

Másodikra is…

Azért az bátran kijelenthető, hogy Janics pofátlansága a tehetségével vetekszik, és minden bizonnyal fordított arányban van az agyi képességeivel. Azok után, hogy tavaly Belgrádban még azt nyilatkozta, hogy „Nagyon boldog vagyok, hogy újra lehetőségem lesz szerb színekben versenyezni. Úgy érzem Magyarországon nem találtam meg a helyem.”, most vissza akarja könyörögni magát, most újra magára akarja húzni a magyar címeres mezt, most újra elvárja, hogy mindenki tárt karokkal fogadja, pusztán csak azért, mert ő most így döntött.

Ma már mindannyian tudjuk, hogy Janics korábbi döntését nem a nemzeti érzések hanem a pénz motiválta. Mindannyian emlékszünk arra, hogy Janics tavaly megvádolta edzőjét, Kovács Lászlót, hogy „megcsalta és meglopta” őt, mivel Kovács vette fel a londoni olimpia után kapott jutalmat és nem a férj, Andrian Dusev, akit Janics most már annak ellenére a kizárólagos edzőjének tart, hogy a hivatalos papírokban még az olimpia előtt is Kovács Lászlót jelölte meg trénerének. Mindannyian emlékszünk arra, hogy Janics bejelentette ugyan a távozását, de ennek ellenére nem írta alá szeptemberben a szerződése felbontását csak azért, hogy az év visszalévő hónapjaira még felvegye a havi 600 ezer forintos fizetését. És mindannyian tudjuk azt is, hogy Janics a magyarországi pályafutása során a klubtól, az államtól és a támogatóktól eleddig mintegy 500 millió forintot kapott.

Most pedig, hogy nem jött össze a szerb üzlet, megint jönne. És nem nehéz kitalálni, hogy most is a pénz játssza a legfőbb szerepet. Janics Natasa most 31 éves, a pályafutása végén tart, magyar-szerb kettős állampolgár, magyar versenyzői engedéllyel. Ha a következő négy évben magyar színekben versenyzik tovább, vagy csak itthon lapátolgat, vagy ha nem csinál semmit, csak marad minden úgy, ahogy van, akkor 35 éves kora után élete végéig megkapja az olimpiai életjáradékot a magyar államtól.

De tekintsünk el egy kicsit az anyagiaktól, tekintsünk el attól, hogy pénzről, nagyon sok pénzről van szó. Tekintsünk el attól, hogy Janics akár nyerhetne nekünk még világbajnoki és olimpiai aranyat is a későbbiekben, és tegyünk fel néhány egész egyszerű kérdést:

Kell ez nekünk, magyaroknak? Kell ez nekünk így? Tudnánk ezek után tiszta szívből szurkolni neki? Tudnánk neki őszintén, egyátalán tudnánk neki bárhogy is énekelni a magyar himnuszt? És ő vajon tudná énekelni?

Nem, nem hiszem…

A válogatottság, a címeres mez nem olyan dolog, amit félévente lehet cserélgetni. Egy országot csak egyszer lehet elárulni. Egy országot csak egyszer lehet becsapni.

Janics Natasa tavaly döntött, amit egy ország fájdalmasan ugyan, de tudomásul vett. Nincs már visszaút, a dolgokat, az akkori kijelentéseket, az akkori döntéseket nem lehet nem megtörténté tenni.

Natasa, ez a hajó már elment.

Sok szerencsét valahol máshol, egy harmadik országban…