Paradox érdekellentét

Ha homokba dugom a fejem...
[Papp Imre írása – Magyar Szó.com]

Bármennyire is szeretném tisztelni a „tisztelt házat”, vitájukat hallgatva nem tudtam szabadulni az állatvilágból vett példától, a struccok viselkedésének egyik jól ismert vonásától, ti. hogy végveszélyben homokba dugják a fejüket. Ez ugyan rendszerint nem menti meg őket a ragadozók karmaitól, de ők legalább megszabadulnak attól, hogy szemtanúi is legyenek pusztulásuknak. Arra a vitára gondolok természetesen, amelyet a Vajdasági Szociáldemokrata Liga törvényjavaslata váltott ki, s amely betiltotta volna a szélsőjobboldali szervezetek rendezvényeit és az általuk használt jelképek használatát… >>> tovább az eredeti cikkhez

A fenti cikk írója a szerbiai helyzetet vázolja az ott létező nacionalista törekvések szemszögéből. Mi pedig arra keressük a választ, mi az oka annak, hogy a határon túli magyarok ellenállása olyan gyenge és hatástalan.

Lehetséges, hogy a két dolog összefüggéseket tartalmaz. A fenti írás szerzője a délvidéki magyarság szemszögéből tekinti a szerb nacionalizmus működését és az ennek külsőségei ellen kiadandó törvényt. Természetes, hisz neki ebben kell élnie.

Most vetítsük át ezt az egészet Magyarországra: ha egy ugyanilyen törvényt Magyarországon elfogadnának, azzal tökéletesen megsemmisítenék a magyar nemzeti ellenállást. Azaz, ez nekünk nagyon rossz lenne.

Vagyis egy paradox helyzetbe kerültünk: nem kívánjuk a szerbeknek ugyanazt, amit magunknak kívánunk. Ha objektívak akarunk maradni, akkor egy pillanatra el kell felejtenünk ezt a kettős mércét és szabadon elgondolkodnunk ezeken a dolgokon.

Bújjunk egy kicsit a szerbek bőrébe - hangsúlyozva, hogy egy pillanatra sem akarom védeni őket - csak a saját helyzetünk jobb megértése miatt.

A pravoszláv szerbeket évszázadokig nyomták a törökök észak felé. Az is igaz, hogy sokan közülük janicsárok lettek, de a nagy többség megőrizte szerb-pravoszláv kultúráját. Például az egész bosnyák nép tulajdonképp szintén janicsár lett, sőt, átvette az iszlám kultúrát, mégsem utáljuk őket. Pedig most ott is folyik az óriási iszlám nacionalizmus. A helyzet csak azért más, mert velük nem kell közvetlen szomszédként élnünk.

Szerbia, mint önálló egység először az 1871-es Berlini Kongresszuson alakult meg, nagyhatalmak jóvoltából. Majd, nem sokkal később már be is passzírozták a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba, római keresztény tagállamok közé. Természetes, hogy a szerbek ismét veszélyben látták a kultúrájukat, vallásukat.

Aztán jött Tito jugoszláv agyréme. Üldözve a vallást, keverve az ott élő nemzetiségeket, áldemokráciát biztosítva a nekik. Közismert például, hogy az akkori törvénykezés a koszovói albánok vérbosszú-eseteit enyhébben bírálta és ítélte el, mint a többi nemzetiségekét, mondván, hogy ez náluk a nemzetiségi hagyományok közé tartozik.

Világos, hogy ilyen körülmények között az albánok szépen elszaporodtak és a szerbek ismét veszélyeztetve érezték magukat. Mint kiderült, teljesen jogosan.

Talán az sem mellékes, hogy Tito, aki horvát volt, minden ellenkező híresztelés ellenére nem feltétlenül a szerb funkcionáriusokat részesítette előnyben kormányzása alatt. Fontos lehet az is, hogy a Szovjetunió ellen kialakított beállítottsága pont a szerbeket fosztotta meg egyetlen jelentős kulturális testvérüktől.

Ezek után számomra érthető, ha egy, a sok üldöztetés után most ismét kialakulóban lévő nemzeti öntudat időnként szélsőséges formákat ölt.

Ugyanez, a most ismét bimbózó magyar nemzeti öntudat próbálgatja első, nem is jelentéktelen lépéseit hazánkban. Határozottan kiáll a határon túli testvéreink mellet és tesz is értük. Onnan pedig meglepően kevés visszhang és főleg kevés támogatás érkezik. Annál több a zavarosban lavírozó, a határozott állásfoglalásokat minden esetben elkerülni és a mindenkinek megfelelni, tetszeni akaró csoportok száma. Természetesen megértem az ott élő magyarok félelmét, hiszen nekik kell minden nap ott élniük, idegen népek között (az idegen népek között való életet én is naponta tapasztalom a saját bőrömön). De higgyék el, ezen soha nem is fog senki változtatni, ha az ottani magyarok nem támogatják teljes vállszélességben a valódi magyar nemzeti ellenállást. A mostani kormánytól nem várhatunk nagy durranásokat.

Természetesen nem akarok senkit kioktatni, hisz az én édesanyám beneši kitelepített volt, ezért nem idegen számomra a dolog. Csak egy javaslatot tennék: ha már ezek a népek ilyen nagy vitalitással védelmezik az identitásukat, akkor ezt el kell ismernünk. El kell ismernünk, hogy nekik is joguk van a saját kultúrájuk szerinti léthez. Ebből pedig az következik, hogy nekünk is jogunk van ehhez! Nálunk sajnos, az idők során épp ez a vitalitás halt el. Nem ítélkeznünk kéne a másikak felett (ez ugyanis csak elpazarolt energia) és nem félni tőlük, hanem eltanulnunk tőlük valamit. Mégpedig ezt a vitalitást.

Lehet, hogy ez az a lépés, amely sok honfitársunkat zavarja (még a magyarországiak között is, nem csak a határon túl) és nem hajlandó, vagy nem képes megtenni, hogy meg tudja végre találni a kapcsolatot a valódi magyar nemzeti ellenállás felé?

Akkor ugyanis lazán, könnyedén annyit mondhatnánk: "Rendben, kedves, szerbek, szlovákok, románok. Ti véditek a tieiteket, de ugyanúgy mi is megvédjük a mieinket!"