A két legfontosabb pillanat [+videó]

Megvolt hát az első nap.

Aki követte az eseményeket az értesülhetett szinte mindenről, hisz a híradások pontosan bemutatták az alakuló ülést és a hozzákapcsolódó történéseket. Ezért aztán én most nem is mennék bele az eseménynek részletes taglalásába, hanem inkább kiragadnék két pillanatot. Két pillanatot, kétszer két percet, ami azt hiszem, magába sűríti a tegnapi nap két legfontosabb üzenetét. Talán ez a két mozzanat az, ami jól szimbolizálja, hogy mi az a magatartás, mi az az irány, amit nekünk radikálisoknak ott a parlamentben majd követni kell, amit követi érdemes.

Az első kiragadott kép csak rólunk szól. Rólunk, akik egy hosszú harc után végre elértük az első célt, és képviselőket juttattunk az országgyűlésbe. Most van negyvenhét ember, aki megkapta a lehetőséget és a felelősséget, hogy képviselje a nemzeti érdekeket ott is, ahol erre eddig nem volt lehetőség.

Ezért tartom a tegnap nap egyik legfontosabb eseményének azt a pillanatot, amikor a Hazatérés templomából a parlamentbe vonuló jobbikos csapat, élén Vona Gáborral a Kossuth téren találkozott Toroczkai Lacival. A találkozó apropóját annak a petíciónak az átadása adta, ami a politikai foglyok börtönben sínylődésére hívja fel a figyelmet.

De ez a találkozó, ez a kézfogás sokkal több volt ennél. Ez útravaló volt, egy szimbolikus iránytű, hogy ti negyvenheten, ott bent a házban sohase feledjétek, hogy honnan jöttetek, hogy mi itt kint az utcán, és ti ott bent a teremben egyek vagyunk. Hogy a Jobbik, mint párt nem cél, hanem eszköz arra, hogy megvalósítsuk mindazt, amit az elmúlt években közösen kitűztünk magunk elé. És a parlamenti sorokban ülve se merüljön feledésbe az, hogy az út, a harc a bejutással nem ért véget, hanem még csak most kezdődik el igazából.

A második kiragadott két perc a nap legszebb pillanata. Az alakuló ülés végén, a Szózat eléneklése után, mielőtt még Schmitt Pál bezárta volna az ülést a radikális frakció belekezdett a Székely Himnuszba. Nem akarok túlzásokba esni, de biztos vagyok benne, hogy ez volt az elmúlt húsz év legfelemelőbb parlamenti momentuma.

Az első sorokat még csak mi énekeltük, de aztán az éneklésbe a narancsos képviselők közül is többen bekapcsolódtak és a végére a nap tényleg úgy fejeződött be, ahogy annak egy ilyen ünnepi alkalommal be kell.

Gondolom, mondanom sem kell, hogy az elvtársak főokosai hozták azt a hazaáruló magatartást, ami olyannyira a sajátjuk. Jellemző módon Elqró azonnal elhagyta az üléstermet, míg Mesterházy idétlen módon pakolgatni kezdett a táskájába. A többi szoci nagyrészt a teremben maradt, és a dal méltóságához illően, legalább vigyázzállásban végighallgatta a felemelő sorokat.

A történetnek az ünnepélyességen kívül, azonban van egy másik üzenete is. A narancsosok maguktól soha nem énekelték volna el a Székely Himnuszt. Maguktól soha jutott volna eszükbe, hogy ezt meg lehet, pontosabban, hogy ezt meg kell tenni, mert csak így lehet teljes egy ünnep. De most végre voltak ott olyanok, akik elkezdték, akik tudták, hogy ha felnyitnak egy szemet, akkor, aki akar, az már utána magától is láthat.

És ez így lehet majd más esetekben is. Akkor, amikor majd törvényeket és rendeleteket kell alkotni. Vannak és lesznek olyan dolgok, amit a narancsosok ilyen-olyan megfelelési kényszerből, politikai taktikázásból, nem akarnak majd felvetni, még akkor sem, ha a többségük egyet is ért vele. De ha szóvá teszi valaki, ha napirendre kerül az ügy, akkor már nem dughatják homokba a fejüket, akkor már nem tehetik meg azt, hogy ne álljanak oda mellénk.

Kétszer két perc, két felemelő pillanat. Útravaló és útmutató a következő hónapokra, a következő évekre. Ne feledjük el ezeket, ez adjon erőt, hisz a küzdelemnek tovább kell folytatódnia. Nektek ott bent a teremben, nekünk pedig itt kint az utcán azért, hogy ez az ország mihamarabb újra a magyaroké lehessen.