A híd

A híd kapocs. A híd összeköti azt, ami összetartozik. A hídon nem lehet megfordulni. A hídon át kell menni.

Sólyom László óriási hibát követet el, amikor nem ment át a révkomáromi hídon, hanem megállt a felénél. Ahogy ő mondta, megállt a határnál. Annál a határnál, ami igazából ma már nem is létezik, annál a határnál, ami ezer évig nem is létezett. Megállt, és visszafordult.

Hiba volt. Mondhatnám bűn. Meghátrált. Meghátrált Fico, Slota és az ő politikájuk előtt. Most már lehet nyavalyogni, most már be lehet kéretni a szlovák nagykövetet, most már el lehet játszani a megsértődöttet. A tény, akkor is tény marad. Vert hadként jött vissza.

Át kellett volna menni a hídon. Át kellett volna menni, és üzenni a Kárpát-medence összes magyarjának, hogy nem feledjük, hogy hol vannak az igazi határok, hogy nem hagyjuk, hogy az elszakított területeken élőkkel úgy bánjanak, ahogy azt most a tótok teszik, hogy nem esünk kétségbe, hogy ha egy cirka 16 éves műállam éppen regnáló miniszterelnöke fenyeget minket.

Át kellett volna menni. Csak azért is.

Ugyan mi történhetett volna? Bilincsbe verik? Visszataszigálják a hídon? Kitiltják öt évre? Felnégyelik? Ugyan mi? Akármennyire is nagy szájkarate bajnokok a mai szlovák vezetők, ezt még ők sem merték volna megtenni. Vagy ha igen, akkor az lett volna az igazi nemzetközi botrány és nem ez. Arra már talán az EU is méltóztatott volna felkapni a fejét.

Az EU.

Az a szervezet, ami oly érzékeny az emberi jogokra, akinek ugyan köze nincs hozzá, de véleményt mond az iráni emberi jogokról, akinek az egyik legfontosabb problémája a homokszexek jogainak érvényesülése a világban. Az a szervezet, ahová mi oly annyira igyekeztünk annak idején, amiről azt gondolta a többség, hogy ez majd minden problémánkat megold. A szervezet, aminek az alapokmányát a mi parlamentünk elolvasás nélkül legelsőként megszavazta.

Szóval ez a szervezet a magyar köztársasági elnök felvidéki kitiltása kapcsán közli, hogy neki ehhez semmi köze nincs. Ők ezt kétoldalú ügynek tekintik. Az Európai Bizottság nem érzi érintettnek magát abban, hogy két, elvileg szövetséges tagországa között ilyen diplomáciai konfliktus robban ki. Azt hiszem, ezt nem kell kommentálni.

Természetesen egyátalán nem azt mondom, hogy nekünk az EU-ra úgy kell tekintenünk, mint valami döntőbíróra, aki rendet tesz majd a két renitens tagja között. Egyátalán nem. Egyszerűen csak elvárná az ember, hogy a fent említett mérhetetlenül fontos problémák mellett, egy ilyen ügyben, ne homokba dugom a fejem típusú válasz legyen.

Érdemes ismét elővennünk Kós Károly híres gondolatát. A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. Ebben minden benne van. Minden tanulsága ennek az esetnek. Ha Sólyom, akkor átmegy a hídon, akkor ma nem nekünk kell kalapolni, akkor ma nem nekünk kell bizonygatni az igazunkat, akkor ma nem éreznénk úgy, hogy el lett bénázva ez az egész.

Azonban vegyük észre azt is, hogy ez a folyamat nem ezzel az üggyel kezdődött, ez csak a következménye annak a gyámoltalan, hazafiatlan politikának, amit a szoclib kormányok folytattak az elmúlt hét évben. Magyarország külpolitikailag mára szinte súlytalan lett. Nincs érdekérvényesítő képességünk, nincs sem morális, sem gazdasági tartásunk. Ide vezetett a liberált értékrend, a hazaárulók regnálása.

Azoknak, akinek eddig nem volt világos, talán ma már ők is látják, hogy senki nem fog kiállni a mi jogainkért, senki sem fog foglalkozni a mi sérelmeinkkel, senki nem fogja helyettünk megoldani a problémáinkat.

Csak magunkra számíthatunk.

Ébredj hát magyar és légy türelmes testvér a határon túl. Jövünk, nem pusztítva de az igazság kardjával oldalunkon és senkit nem hagyunk hátra. Mi senkit nem hagyunk hátra…