Lesz még rend valaha?

A lopáson ért szabadról vagy rabszolgáról

a) Ha valamely szabadot vagy rabszolgát lopáson érnek, akasszák fel

b) Ha pedig ( a tolvaj ), hogy megmeneküljön az akasztófától, a templomba menekül, kihozván őt a templomból, vakítsák meg.

c) A lopáson ért rabszolgát, ha nem menekül a templomba, miként a szabadot, akasszák fel. Az ilyen szolga urának legyen a vesztesége a felakasztott szolga, az elveszett dolgok urának pedig legyen a vesztesége: az elveszett dolgok.

d) A lopáson ért szabadnak, ha a templomba menekült, és onnan kivezettetvén megvakították, fiai és leányai, ha tízévesek vagy annál fiatalabb korúak, szabadságban maradjanak, ha pedig tíz évnél idősebbek, vessék őket szolgaságra, és minden vagyonukat vegyék el.

e) Az olyan rabszolga pedig avagy szabad ( ember ), aki libát vagy tyúkot lop, fél szemét veszítse, és amit lopott, adja vissza.

Bármely előkelő rokonának lopásáról

a) Mindenekelőtt esküvel elhatároztuk, hogy ha a főembereknek bármilyen rokonát lopás bűnében találják egy tyúk értékén túl, semmiképpen se rejthesse el vagy védhesse meg őt közülük senki.

b) Azt is akarjuk, hogy magát a tolvajt, hacsak nem menekül az egyházba, akasszák fel, és egész vagyona vesszen el. És ha annak az elővigyázatlanságából, aki őt elfogta, az egyházba menekül, vagy a király udvarába vagy valamely püspök lábaihoz, veszítse el az, aki nem vigyázott, részesedését a tolvaj vagyonából. Ha pedig jótálló kezéből menekül el, az akasztófától ugyan szabaduljon meg, azonban ugyanazon jótállóval együtt adják el más országba, és javait a királyi kincstár részére foglalják le.

A rabszolga tolvajlásáról

Ha a rabszolga lopás bűnében találtatik, ne válthassa meg orrát fizetséggel, kivéve ha az egyházba menekül, vagy a király udvarába vagy a püspök lábaihoz, és ha idemenekült, az, aki őrizte, ne részesüljön a tolvaj vagyonából. Ha pedig másodszor is elfogják, akasszák fel.

Arról, aki rabszolgáját találja lopásban

Ha pedig valaki saját rabszolgáját találja vétkesnek akár saját, akár mások vagyonának meglopásában, az említett ( isteni ) sugallat bizonyságul hívásával, ne mulassza el ( a szolgát ) orra levágása végett a bíráknak átadni.

A lopást elkövető szabadról

a) Ha valamely szabad tíz dénár értékűt lop, akasszák fel, ha tíz dénárnál kisebb értékűt lop, a lopott értéket tizenkétszeresen adja vissza, és egy ökröt fizessen.

b) A rabszolga pedig, ha ilyen lopást követ el, adja meg kétszeresen, és orrát veszítse.

c) A szökött rabszolgát, ha valahol lopáson érik, vakítsák meg. És ezért – úgy határoztuk – ne akasszák fel, se nyelvét ne tépjék ki, és ha később ura megtalálja, keresse rajta, ha valamit elveszített.

[Részletek Szt. László törvényeiből]

A törvények és a rendfenntartás fellazulása azzal kezdődött – sokan emlékszünk rá -, hogy folyton emlegették: le kell bontani a rendőrállamot, akkor lehet demokrácia. Tetszetős duma. Mi tagadás, legtöbben becumiztuk. Néhányan felemlegettek történelmi példákat arról, hogy a nagy átalakításoknál kemény kézre és a fegyelem betarttatására volt szükség mindig, mert csak úgy kerülhető el a káosz. Ezzel azonban nem voltak népszerűek, igazából oda sem figyeltünk rájuk.

Aztán sorban olyan törvények és gazdasági szabályozók születtek a mindenkori aktuális hatalombirtokosok és egyúttal privatizáló ( = lenyúló) klikkek érdekei mentén, amelyek aránylag feltűnésmentesen, de amúgy elég egyértelműen a zavarosban halászás játékszabályait emelték át a törvénybe és a jogba. Nagyban is, kicsinyben is. Kialakult, hogy a szabad rablás nem jogellenes, hiszen ő maga a jog. Fásultan és zavarodottsággal ugyan, de tudomásul vettük. Nem lett volna szabad. Ma már tudjuk, de akkor, menet közben nem eszméltünk. Tátott szájjal vártuk a következő választásokat, mert azt képzeltük, hogy utána majd elmúlik az agyrém. Dehogy múlt el.

És persze Kuncze nyomán a megélhetési bűnözés fogalmának egyáltalán a megjelenése, hát még az elfogadása. Itt már ellenállás mutatkozott, de hiába. Mind a mai napig tényleges és valóságos tényezőként működik az, hogy a megélhetési bűnözést el kell fogadni. Nyilván azok gerjesztik, akiknek ez a stratégiai érdekük. Erről már sokat beszéltünk.

Most kivételesen nem ez a témánk. Hanem az, hogy van-e, lehet-e még út visszafelé.

Ha egyetlen szóval akarnánk megragadni, hogy mi az, amit szeretnénk, ez a szó – fogalom - leginkább az lehet, hogy rend.

Ne bonyolódjunk bele a definiálgatásokba, hogy a rend pontosan mit is kell jelentsen, miből kell álljon. Tudjuk centizgetés és szőszálhasogatás nélkül is.

Nemcsak megfelelően szigorú törvények szükségesek hozzá, hanem ezeknek a törvényeknek a következetes betarttatása, valamint sok más szervezeti és szerkezeti dolog.

Nagyon messze állunk tőlük, és egyre távolodunk. Az általános szétzüllés mind messzebb sodor tőle. Társadalmi szinten is, de az emberek lelkében is olyan változások mentek végbe, amik eltávolítanak a fegyelemtől és a hozzá nélkülözhetetlen önfegyelemtől.

Ha valamilyen csoda folytán nemzeti radikális kormány kerülne hatalomra – ne legyen igazam, de nem tudom elképzelni, mert reálpolitikai, hatalomtechnikai lehetetlenségnek tartom -, nos, szóval ha valamiféle varázslat révén nemzeti radikális kormány állhatna fel, és valóban hozzáfoghatna a rendteremtéshez szükséges intézkedésekhez, akkor maga a lakosság lázadna fel ellene. A mostani káoszban érdekelt haszonhúzók a markukba röhögnének, és játszva kitekernék a nemzeti radikális kormányzat nyakát. Pofonegyszerűen tudnának elégedetlenséget szítani.

Reménytelen lenne a helyzet? Nincs és nem is lehet olyan forgatókönyv, ami oda vezet, hogy rendet kényszerít a mostani végzetesen megromlott, megrothadt viszonyokra?

Van ilyen forgatókönyv. Az, ha a jelenlegi struktúrák totálisan összeomlanak. Mint ahogyan a két világháború után is történt. Amikor teljesen elölről kellett kezdeni mindent, és amikor a rend iránti igényt az emelte legelső prioritássá, minden egyéb érdeket megelőzve, hogy az egyének közvetlen túlélése függött tőle.

Jó hír az, hogy lesz még rend, csak óriási lesz az ára? Talán igen, talán nem valami szívderítő. De alighanem ebbe az irányba tartunk.