MSZP ma

Vasárnap mutatta be Mesterházy Attila a nagyközönségnek az MSZP legújabb kampányfilmjét, melyben az elvtársak az ország jelenlegi állapotát és a narancsos kormányzat hároméves tevékenységét elemezgetik. A közel húsz perces összeállítás, a Magyarország ma címet viseli és a megrendelők szerint nem csak kampányanyagnak, hanem egyenesen „művészeti alkotásnak” is tekinthető…

Hogy a filmben mi is a művészi, arra még nem sokaknak sikerült rájönni, azonban az kétségtelen, hogy az alkotás remek kampányanyag. Olyan igazi emeszpés. Olyan igazi ronwerberes. Olyan, ami pontosan bemutatja az a pártot, aki készíttette. Olyan, amitől egy jóérzésű ember egész egyszerűen elokádja magát.

Ahogy peregnek a filmkockák, ahogy egyre több szöveg hangzik el, úgy rajzolódik ki a néző szeme előtt a mai emeszpé beteges világa. A kezdő képsoroktól, a film végéig elő-előbukkanó fiatal lány, aki valószínűleg a mai fiatalságot hivatott megjeleníteni, letörölhetetlen félmosollyal, negédeskedve olvassa fel a súgógépről a kampányszöveget, aztán beugrik a képbe néhány hajléktalan, majd Bartók Béla, Puskás Öcsi, Kossuth, Petőfi fotója, jönnek a tipikus észosztó balos agyhalottak, feltűnik egy rakat amerikai zászló, számok nélküli grafikonok, aztán végül megint a szőke, affektálós, balliberális értelmiségi barbi. Közben pedig megy az agymosó szöveg, nem egyszer összemosva a radikálisokat a narancsosokkal.

A gyanútlan szemlélődő pedig csak nézi a filmet, és közben egyre többször fut át az agyán, hogy ez nem is úgy volt, hogy szándékosan össze vannak keverve a képek és a felettük futó narrátor-szöveg, hogy az egészben semmi sem úgy igaz, ahogy láttatni akarják, hogy az egész nem más, mint hazugságok, csúsztatások tömkelege. A végén aztán az ember önkéntelenül is belekezdene a cáfolatokba, de gyorsan rájön, hogy ez egy reménytelen vállalkozás, mivel a film minden egyes percével, jelenetével lehetne vitatkozni. Persze lehet, hogy ez volt alkotók célja. Annyi hazugságot belerakni az összeállításba, amennyit csak lehet, amit képtelenség egyenként megcáfolni, amit reménytelen vállalkozás egyenként kiigazítani.

Bár ha jól belegondolunk, nagyon nincs is erre szükség. Az igazi cáfolatokat maga az élet adja.

Tegnap megszólalt Vásárhelyi Gábor, Bartók Béla szerzői jogainak magyarországi örököse, aki az MSZP elnökének címzett nyílt levelében azt írta: „mély megdöbbenéssel és felháborodással vettem tudomást arról, hogy az Ön által vezetett pártnak a napokban megjelentetett politikai kampányfilmjében (Magyarország ma) Bartók Béla nevét és fényképét napi politikai érveik alátámasztására használták fel. Követelem, hogy a kampányfilmet a nyilvánosság elöl, azonnal vonják vissza. Az a politikai csoportosulás, amely a közelmúltban nyíltan hangoztatta azt a véleményét, hogy a Bartók Béla szülőhelyén élőket nem tekinti automatikusan magyar állampolgárnak - és politikusai ezzel azt mondták ki, ha Bartók Béla ma születne Nagyszentmiklóson, akkor az MSZP szerint nem lenne magyarnak tekinthető -, akkor se nyúljon a mai határainkon kívül született valóban nagy magyarok nevéhez, ha ez éppen a mai politikai céljainak megfelelne”.

Aztán hallatta a hangját Puskás Ferencné is, aki egy közleményben adott hangot felháborodásának: „Megdöbbenve értesültem arról, hogy az MSZP kampányfilmjében a férjem nevét és arcképét is felhasználták mindenfajta hivatalos felhatalmazás, s egyáltalán, erkölcsi alap nélkül. Felháborítónak tartom, hogy a propagandaanyagot azok politikai örökösei készítették, akik miatt a férjem huszonöt éven át nem térhetett haza, Magyarországra”.

Azt hiszem, nem túlzás azt kijelenteni, hogy a balliberáltak unalomba fulladt ”diákforradalma” és az egyre gagyibb epizódokat produkáló, ki kivel fogjon, kivel ne fogjon össze, kinek a vezetésével fogjon össze című balos szappanoperája után, ez a kampányfilm-történet is meglehetősen szánalmasra sikeredett. De ami talán még fontosabb, hogy az emberek jól láthatóan érzik és értik, hogy honi baloldal képtelen jó válaszokat, vagy egyátalán csak válaszokat adni a mai kihívásokra. Az emberek érzik és értik, hogy a liberált közhelygyűjtemények, a polkorrekt szövegek nem vezetnek, nem vezethetnek sehová sem. Talán ebből a szemszögből nézve nem volt hiába az a nyolc év, talán tényleg megtanulta a többség a leckét.

Mondjuk persze, az lenne az igazán durva, ha ez nem így lenne, hisz a tanulópénzt akkoriban nagyon drágán megfizettük.