Így kell ezt csinálni

„A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.” – írta anno a Kiáltó Szó című röpiratban Kós Károly.

Örökérvényű igazság.

Örökérvényű igazság mégis nagyon kevés alkalommal tartottuk szem előtt ezt a gondolatot mi magyarok az elmúlt kilencvenegynéhány évben. És még kevesebbszer a mögöttünk hagyott két évtizedben. Mindig vártunk valamire, mindig vártuk, hogy majd valaki megoldja a gondjainkat, vagy egyszerűen csak vártunk arra, hogy majd a problémák maguktól megoldódnak.

Vártunk erre, vártunk arra. És közben csak rohantak az évek.

Nem is olyan rég, még valami érthetetlen okból kifolyólag abban bíztunk, hogy majd a szocializmus bukása után, a területrabló országok maguktól is biztosítják a nemzetiségi jogokat az elszakított terülteken, aztán rá néhány évre azt gondoltuk, hogy majd az EU megoldja szétszakított nemzetünk problémáit. De lássuk be, hogy se az EU, se senki más nem fog kiállni a mi érdekeinkért, senki nem fogja helyettünk megoldani a mi gondjainkat.

Csak mi magunk védhetjük meg magunkat, csak saját magunkra számíthatunk. A csonkaországiak az elszakított területeken élőkre, az elszakított terülteken élők pedig ránk, anyaországi magyarokra. Összefogás nélkül semmi esélyünk, de összekapaszkodva sok mindent elérhetünk. Jó példa erre az elmúlt hetekben kibontakozott székelyzászló-ügy, amely teljes mértékben rávilágít arra, hogyha a kárpát-medencei magyarság képes összefogni, akkor képes eredményeket is elérni. Így képes lehet a székely autonómia ügyét is új alapokra helyezni és elindulni annak immár tényleges megvalósítása felé.

Az egész történet Csíkmadarason, egy kis zászló kitűzésével kezdődött, amit a románok hatósági fellépéssel eltávolíttattak. Válaszul és tiltakozásul mára mind Magyarországon, mind az elszakított terültek közintézményein, magánházain lobog a székely zászló. A Parlamentre való kitűzéssel pedig visszavonhatatlanul a legmagasabb politikai szintre emelkedett az ügy, ami innentől már sokkal több, mint egy sima jogi vita arról, hogy más államok zászlóinak kifüggesztését Románia területén miképp szabályozzák.

Hétfőn a történet aztán újabb fejezetéhez érkezett. A román hisztéria, a román fenyegetések ellenére, több száz csíkszeredai polgár jelenlétében a Szabadság téren, egy 7,5 méteres vasrúdra felvonták a 3 méter széles, 4,8 méter hosszú, óriás székely lobogót. A ceremónia alatt a Csíkszéki Mátyás-huszárok Egyesületének tagjai álltak díszőrséget. A zászlófelvonás alatt a tömeg a Székely himnuszt énekelte.

Tőke Ervin, a rendhagyó akció kezdeményezője az esemény kapcsán elmondta: „Nem véletlen, hogy éppen február 25-én vontuk fel a székely zászlót Csíkszereda főterén, ugyanis az említett napon van a kommunizmus áldozatainak emléknapja, így a zászlófelvonással azt is jelezni kívántuk, hogy nemet mondunk az elnyomásra, nem kérünk a kommunistákból, sem azok utódaikból. (...)

Nem leszünk rabszolgák saját szülőföldünkön. A székely zászló a szabadság jelképe. Meg kell értse végre mindenki, hogy a területi autonómia számunkra létkérdés. Ha nem lesz autonómiánk, akkor megy tovább az a folyamat, aminek mi mindannyian tanúi vagyunk, és apró lépésekkel haladunk egy szakadék felé, ahová majd egyszer belezuhanunk. Amennyiben lesz önrendelkezésünk, akkor esélyünk lesz arra, hogy megerősödjünk és hazahívjuk fiataljainkat: lesz ahová, és lesz amiért! A harcot nem fogja senki helyettünk megvívni. Szerte a világban mindenhol a népakarat által teljesült a szabadságra vágyó népek álma. Másoknak sikerült, nekünk is sikerülhet, sikerülnie kell, csak vegyük végre saját kezünkbe sorsunk!”

Tiszta, őszinte és legfőképp lényegre törő szavak.

A bukaresti válasz persze nem is maradt el. A román védelmi miniszter „példátlan pofátlanságnak” nevezte a zászlófelvonáson elhangzottakat, majd közölte: „a napokban Csíkszeredába utazok, hogy ellenőrizzem, megszólalhatok-e még románul, és kell-e útlevelet felmutatnom.”

Azt hiszem, az bátran kijelenthető, hogy ez a történet nem lesz egy könnyű menet. De ha lesz összefogás, ha lesz egység, akkor a siker nem marad, nem maradhat el. Csak kitartás, hit és elszántság kell. És az, hogy egy percig se feledjük Kós Károly 1921-ben papírra vetett, de minden részében ma is aktuális szavait:

„A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.

A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak; a látni akaróknak, az előre nézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár; az Élet rohan.

Kiáltó szómmal ezt kiáltom!

Valóságokat akartam láttatni; igazságokat akartam kiáltani. Valóságokat és igazságokat, amik fájnak a gyávának, elnémítják az árulót, megrontják az ellenséget, megállítják az elnyomni akarót. Amik bátorságot adnak a csüggedőknek, világot gyújtanak a sötétben tévelygőknek, fegyvert adnak, a védteleneknek.

Ezt akartam kiáltani, és lehet, hogy kiáltó szó leszek a pusztában…

Mégis kiáltok! Neked: Erdély, Bánság, Kőrös vidék és Máramaros ezeresztendős magyarsága: Ébredj kétesztendős álmodból, szemedet nyisd ki; nézz széjjel, és állj az új életben tusakodni akarók közé! A rohanó idő füledbe harsogja: elég a passzivitásból. Ami eddig orvosság volt és védelem is talán, de mindenesetre becsület volt, méreg az ezen túl és gyávaság.

Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való; mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk.

Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán…”