Sorsosság

Keresztkérdés:
Tetszett már olvasni a Sorstalanságot?

A film megnézése nem érvényes. Lesújtóan hitványra sikeredett, még maguk a zsidók sem szeretik a filmet. Ha tetszene nekik, éjjel-nappal mutogatnák a televízióikban. De inkább hagyják, hogy csendben elfelejtődjön.

Maradjunk tehát a könyvnél.

Tapasztalatom szerint nagyon kevesen olvasták. Főleg az antiszemetek nem. Úgy szidják, hogy nem is tudják, mi van benne. Ez eléggé lehangoló. Szerintem csak az tépje össze (ha akarja), aki olvasta is. Csak akkor hiteles…
Nyilván nem azt mondom, hogy mostantól Kertésszel keljünk és feküdjünk. De legalább a Sorstalanságot el kell olvasni. Attól még senki sem változik át Áder Jani-szerű meztelen csigává, és nem veti magát mohón az ATV-re.


A könyv köztudatba kerülése óta a zsidók megnevezésére gúnyos szinonimaként elterjedt az a szó, hogy sorstalanok. Önmagában véve jó kis szó ez, mert segít a használójának kifejezésre juttatni az idegenkedését, a zsidók valamiféle „-talan”-nak, például magyar szempontból gyökértelennek tartását, az egész témakörnek a sorssal összefüggését, méghozzá negatív tartományban.
Akik nem olvasták, azok számára itt az a rész a könyvből, amelyből képet kapunk róla, hogy miért ez a cím, és Kertész miért találta ki ezt a korábban nem létező szót:

Aztán még elüldögéltem köztük egy ideig, mivel igen rég nem ültem már így, egy bordó kárpitú, puha bársonyfotelben. Fleischmann néni is megjött közben, s díszes szélű fehér porcelán tányéron zsírral megkent kenyeret hozott, tört paprikával meg vékony hagymakarikákkal ékesítve, mert úgy emlékezett, hogy ezt régebben igen szerettem, s amelyet a jelenre vonatkozóan is tüstént megerősítettem. A két öreg meg ezalatt elmondta: „bizony, itthon sem volt könnyű”. Elbeszélésükből egészében valami kusza, zavaros és követhetetlen esemény benyomását, ködös körvonalait nyertem, amit lényegében nem nagyon láthattam, érthettem. Inkább csak egy szó igen gyakori, már-már fárasztóan sűrű ismétlődését vettem a mondókájukban észre, mellyel minden újabb fordulót, változást, mozzanatot jelöltek: így például „jött” a csillagos ház, „jött” október tizenötödike, „jöttek” a nyilasok, „jött” a gettó, „jött” a Duna-part, „jött” a felszabadulás. No meg a szokott hibát: mintha ez az egész elmosódó, valósággal elképzelhetetlennek tetsző és részleteiben – ahogy néztem – immár őnékik maguknak is teljességgel visszaállíthatatlan esemény nem is a percek, órák, napok, hetek és hónapok rendes medrében, hanem úgyszólván mind egyszerre, valahogy egyetlen kavargásban, szédületben, mondjuk egy amolyan furcsa, váratlanul duhajra fordult délutáni összejövetelen esett volna például meg, mikor a sok résztvevő – hogy, hogy nem – hirtelenjében mind eszét veszti, és végül már azt se tudja tán, hogy mit is csinál. Egy bizonyos pillanatban azután elhallgattak, majd némi csend után az öreg Fleischmann egyszerre ezt a kérdést intézte hozzám: – És a jövőre nézve mik a terveid? – Meglepődtem kissé, s mondtam neki: erre nemigen gondoltam még. Akkor a másik öreg is megmozdult, és felém hajolt a székén. A denevér is fölemelkedett megint, s a karom helyett ezúttal a térdemre ereszkedett rá. – Mindenekelőtt is – így szólt – el kell felejtened a borzalmakat. – Kérdeztem, egyre meglepettebben: – Miért? – Azért – válaszolta ő –, hogy élni tudjál –, s Fleischmann bácsi bólintott, és hozzátette: – Szabadon élni –, amire meg a másik öreg bólintott, és tette hozzá: – Ilyen teherrel nem kezdhetünk új életet –, s ebben némelyest igaza is volt, elismertem. Csak hát nem egész értettem, mint kívánhatnak olyat, ami lehetetlen, s meg is jegyeztem, hogy ami megtörtént, az megtörtént, s hogy végre is nem parancsolhatok az emlékezetemnek. Új életet – vélekedtem – akkor kezdhetnék csak, ha újra megszületnék, vagy ha valami bántalom, betegség vagy efféle érné az elmémet, amit remélhetően tán csak nem kívánnak nékem. – Különben is – tettem hozzá –, nem vettem észre, hogy borzalmak voltak –, s akkor, láttam, igen meglepődtek. Hogy értsék azt – akarták tudni –, hogy „nem vettem észre”? Akkor meg viszont én kérdeztem tőlük: és ők meg vajon mit csináltak azokban a bizonyos „nehéz időkben”? – Hát… éltünk – töprengett el az egyik. – Megpróbáltuk túlélni – tette hozzá a másik. Azaz tehát: ők is mindig léptek egyet – jegyeztem meg én. Mit jelentsen ez, hogy „léptek”? – értetlenkedtek ők, s akkor nékik is elbeszéltem, hogyan s mint is ment ez például Auschwitzban. Egy szerelvényre – nem mondom, hogy mindig és föltétlenül, mivel ezt nem tudhatom –, de a mi esetünkben mindenesetre körülbelül háromezer személyt kell számítani. Vegyünk ebből férfiakból, mondjuk ezret. A vizsgálatra számoljunk esetenként egy-két másodpercet, gyakrabban egyet, mint kettőt. A legelsőt és a legutolsót ne nézzük, mivel ez sosem számít. De a középen, ahol én is álltam, ilyenképpen tíz-húsz percet kell tehát adnunk várakozásra, míg addig a pontig érünk, ahol eldől: rögtön gáz-e, vagy egyelőre további esély? Ezenközben mármost a sor egyre mozog, egyre halad, s mindenki lép egy fokot, apróbbat, nagyobbat, a működési sebesség kívánalma szerint.

Akkor egy kis csend lett, amit egyetlen zörej tört csupán meg: Fleischmann néni elvette előlem és kivitte az üres tányért, s nem is láttam visszatérni aztán. A két öreg meg kérdezte: „hogyan jön ez ide és mit akarok mondani vele?” Azt feleltem, semmi különöset, de hát nem egész úgy volt csak, hogy „jött”: mi is mentünk. Csak most látszik minden késznek, befejezettnek, megmásíthatatlannak, véglegesnek, ily roppant gyorsnak és ily rettentő homályosnak, úgy, hogy „jött”: most, így utólag csupán, ha hátrafelé, a visszájáról nézzük. No meg persze, ha előre tudjuk a sorsot. Akkor, csakugyan, mindössze az idő múlását tarthatjuk számon. Egy ostoba csók például ugyanolyan szükségesség, mint, mondjuk, egy moccanatlan nap a vámházban vagy a gázkamrák. Csakhogy, akár hátra, akár előre nézünk, mindkettő hibás szemlélet – vélekedtem. Elvégre is húsz perc olykor, és önmagában véve is, meglehetős nagy idő. Minden perc elkezdődött, tartott, majd befejeződött, mielőtt a következő kezdődött volna ismét. Mármost – mondtam – vegyük csak fontolóra: mindegyik ilyen perc hozhatott volna tulajdonképp valami újat. Valójában nem hozott, természetesen – de hát azért el kell ismerni: hozhatott volna, végeredményben mindenikben történhetett volna valami más is, mint ami történetesen történt, Auschwitzban éppúgy, akárcsak, tegyük föl, itthon, mikor apámat búcsúztattuk.

Erre az utolsó szavamra akkor az öreg Steiner megmozdult valahogyan. – De hát mit tehettünk volna?! – kérdezte félig-meddig haragvó, félig meddig panaszos arccal. Mondtam neki: semmit, természetesen; vagy – tettem hozzá – bármit, ami éppoly esztelenség lett volna, mint az, hogy semmit sem tettünk, megint, és mindig csak természetesen. – De nem erről van szó – próbáltam folytatni, magyarázni nékik. – Miről hát tulajdonképpen? – kérdezték, ők is már-már türelmüket vesztve, s azt feleltem, éreztem, magam is egyre mérgesebben: – A lépésekről. – Mindenki lépett, amíg csak léphetett: én is megtettem a magam lépéseit, és nem csupán a birkenaui sorban, hanem már itthon. Léptem apámmal, és léptem anyámmal, léptem Annamáriával, és léptem – s mindközt tán a legnehezebbet – a nagyobbik nővérrel. Most már meg tudnám mondani néki, mit jelent az, hogy „zsidó”: semmit, nékem s eredetileg legalább semmit, míg csak el nem kezdődnek a lépések. Semmi sem igaz, nincs más vér és nincs egyéb, csak… akadtam el, de jutott hirtelen az újságíró szava az eszembe: csak adott helyzetek vannak és bennük levő újabb adottságok. Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig – és sehogy se értettem, hogy is nem fér fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valahová oda-, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán. Láttam, igen jól láttam, hogy nem nagyon értenek, szavaim nincsenek igen ínyükre, sőt egyik-másik mintha egyenest ingerelné őket. Láttam, hogy Steiner bácsi itt-ott közbeavatkozott, máshol már-már felugrott volna, láttam, amint a másik öreg azonban visszatartja, s hallottam, mikor mondta néki: – Hagyja: nem látja, hogy csak beszélni akar? Hadd beszéljen, hagyja –, s én beszéltem is, meglehet, hiába, és összefüggéstelenül is egy kissé. Azért így is értésükre adtam: sosem kezdhetünk új életet, mindig csak a régit folytathatjuk. Én léptem, és nem más, s kijelentettem, hogy az adott sorsomban mindvégig becsületes voltam. Az egyetlen folt, mondhatnám szépséghiha, az egyetlen esetlegesség, amit netán a szememre vethetnek, az, hogy most itt beszélgetünk – de hát erről nem én tehetek. Azt akarják, hogy ez az egész becsület és valamennyi előző lépésem mind-mind az értelmét veszítse? Miért ez a hirtelen pálfordulat, miért ez az ellenszegülés, miért, hogy nem akarják belátni: ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont – folytattam magam is egyre meglepettebben, egyre jobban belémelegedve –, ha viszont szabadság van, akkor nincs sors, azazhogy – álltam meg, de csak lélegzetvételnyi szünetre –, azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors – jöttem rá egyszerre, de oly világossággal e pillanatban, mint ez ideig még soha. Kissé sajnálom is, hogy csak ővelük, s nem értelmesebb, hogy úgy mondjam, méltóbb ellenfelekkel állok szemben. De hát ők voltak itt most, ők vannak – e percben legalább így rémlett szinte – mindenütt, s mindenesetre ők voltak ott akkor is, amikor apámat búcsúztattuk. Ők is megtették a maguk lépéseit. Ők is előre tudtak, ők is előre láttak mindent, ők is úgy búcsúztak apámtól, mintha már temettük volna, és később is csak azon kaptak össze, hogy helyiérdekű villamoson vagy inkább autóbusszal menjek-e Auschwitzba… de itt már nemcsak Steiner bácsi, hanem még az öreg Fleischmann is fölugrott. Azért most is iparkodott visszatartani, de már nem tudta. – Hogyan? – ripakodott rám paprikavörös arccal, és öklével a mellére csapva: – Még talán mi vagyunk a bűnösök, mi, az áldozatok?! – s próbáltam néki elmagyarázni: nem bűn, csak be kéne látni, szerényen, egyszerűen, épp csupán az értelem miatt, a becsület kedvéért, hogy így mondjam. Nem lehet, próbálják megérteni, nem lehet mindent elvenni tőlem, nem lehet, hogy ne legyek se győztes, se vesztes, hogy ne lehessen igazam, s hogy ne is tévedhettem volna, hogy semminek se legyek sem oka, sem eredménye, egyszerűen – próbálják meg belátni, könyörögtem szinte: nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek. Hanem hát, láttam, nem akarnak belátni semmit, s így azután, véve a zsákom meg a sapkám, pár zavaros szó, mozdulat, még egy-egy befejezetlen taglejtés, és függőben maradt mondat közepett, távoztam.

Mindenki úgy értelmezi, amilyen érzéseket és gondolatokat személy szerint őbenne kelt. Nincs egyetlen és kizárólagos megfejtés. Az irodalomban éppen az a lényeg, hogy az olvasó az író egyenrangú társává lép elő, és a leírt mű a közös gyermekük, amely egyrészt az író által megadottakból, másrészt az olvasóban keltett rezonanciából tevődik össze.
Hogy az olvasó hogyan rezonál, és hogy milyen gondolatai támadnak, arra az írónak már nincs semmi befolyása.

Engedtessék meg egy tömör és talán profán értelmezési alternatíva.

A zsidók is megtették a maguk lépéseit a rámpán a vagon felé. Egyenesen következett a mivoltukból, a szokásaikból, a mindennapjaikból, az érdekeikből. Mentek előre, ahogyan megszokták – még akkor is, amikor már felvetődött, hogy ez a vagonba vezet. Talán lett volna szabadságuk másképpen viselkedni, talán nem. Végül az lett belőle, ami lett. De ami lett, abban ők maguk is közreműködtek. Ezt el lehet nevezni zsidó sorsnak, és ezzel elháríthatják maguktól a felelősséget. De ez a hárítás alighanem csak illúzió és megcsinált önfelmentés.

Napjainkban ismétlődni tűnik a szituáció. Megint nagyon zsidó módjára viselkednek. Ezt most nem sértegetésnek szánom, egyszerűen azt akarom mondani vele, hogy nagyon karakterisztikusan, másoktól eltérően viselkednek. És ez ismét vezet valahová. Konfliktusok felé. De vállalják, és magabiztosan lépkednek.

Aztán esetleg majd megint rágódniuk kell azon, hogy létezik-e Zsidó Sors, és ki lehetett volna-e kerülniük belőle az idejében megkezdett önmérséklettel.