Megérte?

Ha jól belegondolunk, minden az ő terveik szerint alakult, minden úgy történt, ahogy a másik oldal szerette volna. Dániel Péter és fajtársainak aljas provokációja célt ért, felültünk neki. Pedig már messziről jól látszott, hogy az egész történet tipikus cionista húzás, annak minden aljasságával és mocskosságával együtt. Mégis belesétáltunk a csapdába, mégis belementünk egy olyan játékba, amiből már nem fogunk tudni jól kijönni. Persze valahol igazuk van azoknak is, akik azt mondják, hogy valamiféle reakció kellett, hogy nem maradhattunk teljesen tétlenek. Ez még el is fogadható, de tényleg ez volt a legjobb válasz?



Ha jól belegondolunk, minden az ő terveik szerint alakult, minden úgy történt, ahogy a másik oldal szerette volna. Dániel Péter és fajtársainak aljas provokációja célt ért, felültünk neki. És ezzel sikerült elérnünk azt, hogy most már nem az a kérdés, nem arról szólnak a hírek, nem arról szól a közbeszéd, hogy Dániel milyen szánalmas egy patkány, hogy a tettének következtében milyen további magyarellenes támadások történtek, hanem most már az folyik mindenhonnan, hogy Magyarországon tovább fokozódik az antiszemita veszély, hogy szélsőséges fiatalok szobrokat rongáltak meg.

Pedig már messziről jól látszott, hogy az egész történet tipikus cionista húzás, annak minden aljasságával és mocskosságával együtt. Mégis belesétáltunk a csapdába, mégis belementünk egy olyan játékba, amiből már nem fogunk tudni jól kijönni. És ezen a tényen az sem változtat túl sokat, hogy az ügy kapcsán megint kiderült, hogy az orbáni világ egy cseppet sem különbözik a gyurcsányitól, hogy a zsidó seggnyalás most is mindenek felett áll, hogy a hatalom kettős mércéje most is ugyanúgy működik, mint anno.

Dániel Péterrel és a többi balliberális rongálóval ellentétben, a zsidó emlékművekre feliratokat fújok után azonnal hajtóvadászat indult. A nyomozást a Szervezett Bűnözés Elleni Főosztály nyomozói végzik, akik kezdetben még rongálás miatt vizsgálódtak, de a zsidók ajvékolása után már nemzet és kisebbség elleni izgatás bűntette címén nyomoznak tovább.

A vonatkozó törvények, a felderítési lehetőségeket szabályzó előírások figyelmen kívül hagyása, mint általában a nemzeti oldal tagjai ellen, természetesen most is végigkísérte a nyomozati munkát. A rendőrség az állítólagos szoborrongálók elfogása során ismét úgy tartott házkutatást, úgy forgattak össze mindent a lakásban, hogy az érintettek nem is voltak jelen. A vádat pedig az eddigi információk szerint mindössze az támasztja alá, hogy az egyik gyanúsított korábban „Szabadságot Budaházynak!” feliratot fújt fel egy ház falára.

A rendőrség az őrizetbe vételt követően nem értesítette sem a letartóztatottak kapcsolattartóit, sem az ügyvédeit, ezért egy kirendelt ügyvéd volt jelen a tárgyaláson, aki finoman szólva sem az érintettek érdekeit képviselte. Arról már nem is beszélve, hogy a családtagoknak még azt sem mondták meg, hogy hol őrzik a letartóztatottakat.

Mindeközben Dániel Péter és fajtárasai megelégedve dőltek hátra a karosszékben. Nekik nem kellett attól tartaniuk, hogy a rendőrség majd rájuk rúgja az ajtót, hogy az otthonaikban házkutatást tartanak. A mai narancsos Magyarországon a magyarellenes izgatás, a Horthy-szobor, a Tormay-emléktábla és Wass Albert szobrának meggyalázása a szabad véleménynyilvánítás kategóriájába tartozik. Így ezen gaztettek elkövetőinek nem kell tartaniuk a számonkéréstől, nekik cserébe rendőri védelem jár, nem hogy eljárás alá vonnák őket.

De a hatósági intézkedés minden mocskossága, annak teljesen felháborító volta ellenére, azért ugorjunk vissza az elejére, a mi rövidlátásunkra és tegyük fel talán a legfontosabb kérdést: megérte? Elértünk vele valamit? Előrébb jutottunk vele?

Persze valahol igazuk van azoknak is, akik azt mondják, hogy valamiféle reakció kellett, hogy nem maradhattunk teljesen tétlenek. Ez még el is fogadható, de tényleg ez volt a legjobb válasz?

Miért nem lehetett szervezni egy tüntetést valamelyik zsidó emlékmű elé, a lehető legnagyobb médiafelhajtással, ahol kézben a festékes dobozzal megmutathattuk volna, hogy mi is megtehetnénk, hogy mi is leönthetnénk, hogy mi is megrongálhatnánk a tiéteket, de nem tesszük, mert nem süllyedünk le erre a szintre? Vagy miért nem tettük meg ugyanezt kisebb csoportokba verődve? Odaállhattunk volna a most összefújt összes szobor elé, kézben a festékkel, üzenve nekik és üzenve mindenkinek, hogy mi is megcsinálhatnánk, de mi nem vagyunk dáneilpéterek.

Vagy ki lehetett volna találni még másik ötfajta, hozzánk méltóbb reakciót, amivel a közbeszédben lehetett volna tartani a történetet, amivel még szélesebb körben be lehetett volna mutatni a másik oldal aljasságát és magyarellenességét, amivel rá tudtuk volna szorítani még a liberális médiát is, hogy napirenden tartsa, de ne tudja relativizálni Dániel Péter-ügyét. Ehelyett viszont most megint elveszett a lényeg, ehelyett most megint lehet ajvékolni, fröcsögni, rettegni végeláthatatlanul.

Megérte? Tényleg ez volt a legjobb válasz?