Határtalanul vágyott haza ez az ember

…Straubingban négy vonatot engedtünk el magunk előtt, hogy beszélgethessünk. Kint sétáltunk a hóviharban, amely éles, fagyos hógolyóival az arcunkat pásztázta. Erdélyről, a magyar sorsról beszélgettünk. Azóta nagyon sokszor voltunk együtt s mikor a Hídverők megindult, az első szám Nyirő József novellájával indult. Ma is megvan a levele, amivel felhatalmazott, hogy bármikor és bármely írását jelentessem meg. Mikor kivándorolt, pár sorban, de megrázó melegséggel búcsúzott. A hazatérés vágyának kínzó szenvedélye vonta komorságba sorait. Nagyon, határtalanul vágyott haza ez az ember…


Ragyogó nyári napsütés tört be a sepsiszentgyörgyi hegyeken át az étkezőkocsi ablakára. Az aktatáskámat a fülkében hagytam, magam pedig a példásan tiszta ”kerekes korcsmában” telepedtem meg.
Közvetlen az ajtó mellett üldögéltem, a harmadik asztalnál két apáca ült és vidáman beszélgettek valakivel, akinek arcát a tükörből láthattam csupán. Vidám hangjára, szabadon eresztett jókedvére lettem figyelmes.

Már jó iramban robogott velünk a gyors, még mindig csak ez a két asztal volt foglalt. Az apácákkal beszélgető férfi hátranézett. Kissé szűkebbre húzta a szemét és örökre felejthetetlen vidámsággal átszólt hozzám:
– Nem félsz ott magadban egyedül?
– Nem vagyok egyedül, velem vannak a gondolataim.
– Dobd ki az ablakon az egész társaságot, gyere ide hozzánk!

Átmentem és bemutatkoztunk.
A bemutatkozás csak részemről volt szükséges, mert a férfit ismertem. Nemcsak én ismertem, akkor ismerte már, legalábbis nevét, az egész ország.

Nyirő József.

Vidáman végigittuk az utat Kolozsvárig.

S akkor megismertem valakit, akiről úgy éreztem, hogy minden pohárka borral valami emésztő lángot akar magában eloltani. Valami emésztő és egész lelkét megsemmisítéssel fenyegető lángot.
Embert, aki ennyire tisztán látta volna a jövőt, a magyar tehetetlenséget, az eljövendő tragédiát, keveset láttam. Egy önmagát marcangoló és az önkínzást, a pesszimizmusát, a bánatát vidám álarc mögé rejtő embert ismertem meg. A nagy írót megcsodáltam benne és a legnagyobb magyar prózaírónak, a második negyedszázad legelragadóbb stilisztájának és írójának tartottam. Az embert megszerettem. Úgy maradt meg az emlékezetemben, mint vidám, féktelen kedvű, de belül vérző szívű nagy-nagy lélek.

1947 februárja. A Bajorerdő Waldlerbahnján se fűtés, se ablak. Ültem és hivatásszerűen vacogtam, pedig zsúfolt volt a vonat. Bajor szó körülöttem, bajorerdei tájszólás, amit nyolc év alatt nagyrészt még megérteni sem tanultam meg. A térdemen tartott könyv hátára rakott apró papírokra jegyezgettem. Valamit írtam a hazátlanságról, az idegen hegyekről, az egyedüllétről.

Éreztem, hogy valaki a hátam mögül beleles az írásomba.
Hadd lessen. Bajor a szegény, úgysem érti.
Gyűltek a rímes sorok a papírszeleten, amikor valaki megfogta a vállamat.

– Ki vagy Te, testvér? – szólított meg valaki magyarul.

Hátranéztem. A sepsiszentgyörgyi napsütéses táj villant az agyamba, az apácákkal vígan tréfáló, nevető szemet láttam. Minden, minden megváltozott azóta, ez a férfi is, csak a szeme ragyogása maradt a régi. A szeméről azonnal megismertem!

– Jóska Bátyám!

Nézett, nézett… Két meleg könny gördült le a szemén s úgy a maga kissé érdes hangján dúdolni kezdett.
– Szegény székely nép, akármerre lép, akármerre jár…

Úgy a két ülést elválasztó támlán keresztül összeölelkeztünk. Emlékeztünk a múltra, a sok együtt töltött napra, beszélgetéseinkre, ömlött belőlünk a szó. Hol sírtunk, hol nevettünk. Egy torzonborz öreg bajort meghatott ez a könnyben fürdő vidámság, felállt és helyet cserélt velem, hogy ne kelljen feltérdelve a padra beszélgetnünk, hanem egymás mellett ülhessünk.

Straubingban négy vonatot engedtünk el magunk előtt, hogy beszélgethessünk. Kint sétáltunk a hóviharban, amely éles, fagyos hógolyóival az arcunkat pásztázta. Erdélyről, a magyar sorsról beszélgettünk. Azóta nagyon sokszor voltunk együtt s mikor a Hídverők megindult, az első szám Nyirő József novellájával indult. Ma is megvan a levele, amivel felhatalmazott, hogy bármikor és bármely írását jelentessem meg. Mikor kivándorolt, pár sorban, de megrázó melegséggel búcsúzott. A hazatérés vágyának kínzó szenvedélye vonta komorságba sorait. Nagyon, határtalanul vágyott haza ez az ember.

S most nincs többé. Meghalt s olyan űrt hagyott az élők között maga után, amit nem pótol hamarosan senki. Nyirő Jóska egy volt és sem az ember, sem az író nem pótolható.

Mikor megtudtam, hogy beteg, írtam neki. Valahogy benne van a válaszában, amit akkor magam is éreztem, amikor a különböző lapokban megjelent ”nekrológokat” olvastam, hogy magára hagyta a magyarság ezt a nagy fiát, s ha nem volt a magyarságban az életében nyomorgott íróhoz annyi ragaszkodás, hogy írói nagyságához mérten segítette volna, akkor ne írjon ma nekrológot róla más, mint az a sok-sok névtelen kisember, az a sok-sok nyomorgó magyar emigráns, aki magától elvont dollárokkal és pfennigekkel segítette súlyos betegsége alatt.

„Nyolc havi munka áll mögöttem és még nem tudom, mennyi következik. Nagy bajocska lett volna belőle, ha a magyarság segítségemre nem siet. P. Takács Gábor kezdeményezésére. No, nem a barátok és eszmetársak jöttek a segítséggel, hanem kilencven százalékban előttem ismeretlen magyarok megható megértéssel. Ez már így szokott lenni. Vannak olyan kedves barátaim is, kik még egy kurta levél erejéig sem erőltették meg magukat.”

Mit érezhetett ez a férfi, amikor ezeket a sorokat írta? Milyen bujkáló mélységes fájdalom sír ebben a levélben, amikor legfőbb gondja a levele végén, hogy „a behasadt levélpapírt ne tekintsd tiszteletlenségnek, de a gépelő gyakorlatlansága okozat és nekem nehéz volna újra diktálnom fizikailag véve az egészet”.

Mit érezhetett az a soha nem nyugvó lélek, akinek eleme volt az írás, amikor a diktálás is nehezére esett már, amikor nyolc hónap munkakiesés miatt panaszkodik, amikor tele volt még hazavágyással, munkakedvvel, és csak a névtelenek szeretete vette körül. Mert a kedves barátok elhagyták és a betegséggel még a szokásos formaság szerint ”jó egészséget” kívánó levelezést is megszakították!

A levelén ott a megszokott, egész egyéniségét visszatükröző aláírás. Nézegetem, míg a halottról e sorokat írom. „Nyirőjóska”.

Igen! Talán csak hivatalos írásokban szerepelt, hogy Nyirő József. A magyar halhatatlanok sorába, a magyarság szívébe mint Nyirő Jóska vonult be. Ő sohasem volt a magyarságnak, Erdélynek ”Nyirő József”, ő Jóska maradt. A testvér, a bátyja, a szeretett öccse, az apja mindenkinek, akiben Erdély és a magyarság szeretete élt és él. És ha idegenben lévő sírján az áll a kereszten, hogy „Itt nyugszik Nyirő József”, akkor az a felirat igazat mond! Igazat, mert ott csak Nyirő József nyugszik. A másik, a ”Nyirő Jóska”, az ott van minden magyar szívben mindaddig, amíg a földön csak magyarul beszélnek.

Nyirő József halott. A Magyarok Istene adjon porhüvelyének örök békességet.

Nyirő Jóska él és mindörökre köztünk is marad.



Alföldi Géza
Megjelent a Hídverők 1953/21. számában.