Kormos falak

Azt hiszem, szombaton este egy nemzet állt megdöbbenve és talán nem egy esetben könnycseppel a szemében a képernyők előtt, amikor a híradásokban megjelentek az első felvételek Karasznahorka várának tragédiájáról. Mind a látvány, mind az érzés egész egyszerűen leírhatatlan. A lángok elpusztítottak mindent, mindent, ami az épületen és az épületben kicsit is éghető volt.

Aztán vasárnap, kevéssel éjfél előtt, a szél ledöntött egy tűzfalat, ami ráomlott a mennyezetre, mely már nem bírta tovább a terhelést és beszakadt. Rá az alatta lévő nagy tanácsteremre. A tanácsteremre, melyben azokat a több száz éves bútordarabokat, székeket, asztalokat őrizték, amelyek már hosszú-hosszú évek óta az egyenlőséget hirdették. Itt voltak azok a székek, amiket az elkészítésük idején méretre szabtak. Ha nagy volt a rajta ülő tanácskozó, úgy alacsonyabb széket kapott, ha kisebb termetű, akkor nagyobbat. A lényeg az volt, hogy egyik az asztalnál ülő tanácskozó sem lehetett magasabb a másiknál - egyenlőek voltak...

És egyelőre nem tudható az sem, hogy mi lett a sorsa Serédy Zsófia, természetes úton mumifikálódott holttestének, melyet ezidáig a vár kápolnájában őriztek, és amiről Jókai Mór a Lőcsei fehér asszony című művében így ír:

„Krasznahorka, az Andrássy család ősi fészke; egyike azon kis számú magyarhoni váraknak, amik még nagy részben lakható állapotban vannak. Sok régi ereklye van még most is e hírhedett sziklafészekben. Ami legnevezetesebb mindazok között, az egy első emeleti szobácskában látható üvegfedelű koporsó.

Ez átlátszó födél alatt alszik az Andrássy család ősanyja, Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné. Valóban alszik.

Százhetvenhárom éve múlt annak, hogy e koporsó födele reáborult, s ez idő nyomtalanul tűnt el fölötte. Teste ép, mintha csak napok múltak volna el halála óta. Nincs bebalzsamozva; arcszíne nem viseli magán a múmiák visszataszító cserszínét, vonásai nincsenek eltorzulva; a bőr szép fehér, a haj fekete; az arc nyugalma andalító. A szempillák félig nyitva vannak még, s a szaruhártya épen mutatja a hajdani szemszivárványt; az ajkak fájdalmasan szelíd mosolyra vannak nyílva, s látni engedik a fogak gyöngysorait. Semmi nem tanúskodik rajt az enyészetről. A halotti köntöst koronkint elmállasztja rajta a mindent elemésztő idő: selyem, gyapot porrá válik, csak ő maga nem; újra öltöztetik; ki tudja, hányadik halotti köntösét viseli már? A kő porrá, a vas rozsdává lett körülötte; csak az örökalvó nem változott meg. Senki sem tudja okát adni e természetfölötti tüneménynek. Fiai, unokái, dédunokái, akik vele egy sorban feküdtek, mind porrá lettek már, s ő még mindig virraszt fölöttük.

Jobb karja, ami más elhunytaknál a ballal összetéve, a halott keblén szokott nyugodni, félmagasan fel van emelve, olyan mozdulattal, mintha hívni, ölelni, inteni akarna valakit. Megmagyarázhatlan mozdulat a halál után. A felemelt kar keze oly finom, átlátszó, még minden köröm megvan rajta.

A köznép szentnek hiszi, s búcsúra jár hozzá. A szájhagyomány éppen úgy megőrizte áldott hírét, mint testét a természet csodái. Védangyala volt a népnek, és azoknak, akiket szeretett.

Mit tett, mit szenvedett, titkolva mindig ez örökalvó, nem tudja már senki. Mire vár még? Mért nem siet föld anyja porával porként ölelkezni? Kire vigyáz itt fenn? Kinek int örökké felemelt kezével.

Talán a költőnek szabad megkérdezni tőle.”


A vár történetéhez megannyi legenda és monda kapcsolódik, melyek közül talán a legrégebbi és a legszebb, de egyúttal talán manapság már a legkevésbé ismert, a Bebek ősi nemzetségről szóló, akik az 1300-as években voltak birtokosai az uradalomnak:

„Élt egyszer a Sajó-völgy erdőrengetegében, valahol a vén Pozsálló alatt, Gömör és Szepes határán egy szegény juhász. Bebek volt a neve, a pap Andrásnak keresztelte. Messzi vidéken fürge, szorgalmas, ügyes embernek ismerték. Távol volt még attól a kortól, amikor valaki már csak konyhatűz mellett melegszik, unokáiban gyönyörködik, s legfeljebb ölre való fáért lehet kiküldeni az udvarra, egyébre nem alkalmas. Fiatal kora ellenére már hat szép fia volt, kettejük legnagyobb öröme. Volt munkájuk reggeltől napestig. A juhász az állatait őrizte, egy szál kutyával ballagott velük fel s alá a réteken, irtásokon, legelőkön. Az asszonnyal száz juhot fejtek meg minden este, formázták a sajtot, gyúrták a túrót, főzték a zsendicét. Övék volt a vesződség, az uraságé a nyáj.

Történt egy madárdalos, harmathullásos májusi reggelen - frissen pattogtak még a bimbók, s a maradék hólé veszettül rohant a Cseremosnya vizébe -, hogy Bebek juhász, amint nyája után mendegélt, héjavijjogást hallott maga fölött, ijedt cincogást lába alatt. A következő pillanatban le is csapott a madár a menekülő apró állatkára. Gyémántszemű, aranybundájú kis egérke menekült a ragadozó elől, zuhant rá a héja, feszítette karmait, de a juhász éppen az utolsó pillanatban vágta botját a héjamadárhoz. El is találta. A madár csak elfeküdt a füvön, nem nyikkant többé. Kiszedte csőréből a juhász a remegő kis egeret, vitte a tiszta patakhoz, megmosta a vértől, tenyerébe vette, megszárította, meg is simogatta, úgy gyönyörködött benne. Tán még meg is szólal - vélte Bebek juhász -, olyan okos szemű szép egér ez.

Alighogy ezt elgondolta, valóban megszólalt az egér:
- Köszönöm, amit értem tettél, te juhász, fogadd hálámat. Tudd meg, én vagyok az egerek királya, nagy jót várhatsz tőlem. Azt mondom hát neked, te jószívű juhász, hogy ma éjjel, amikor a hold legfényesebben világít, jer ide, ehhez a bokorhoz, amely mellett ellenségem fekszik, sétálj az erdő felé, s amikor harmadszor megbotlasz, állj meg. A többi a mi dolgunk, az erdő lakóié!

Ekképp cselekedett a juhász. Alkonyatkor az akolba hajtotta nyáját, megfejték az anyajuhokat, leszűrték a tejet, az asszony megfőzte a kását, itták hozzá a pezsegő zsendicét. S mikor már mindenek elnyugodtak, Bebek juhász fogta a botját, s halkan, egyedül elhagyta a házat. Keresztül a réten az erdő aljába, kékesen világító holdfény őrizete alatt. Egyenesen a holt héja teteme iránt vitte a bocskora.

Szellemek órája volt, bagoly huhogott. Egyszerre csak felfénylett a leglombosabbik galagonyabokor, s a juhász ijedtében megbotlott egy faágban. Továbbsietett, most gyökérben botlott meg. A bokor szinte ragyogott már, amikor a juhász egy hatalmas, fekete kőnek ütődött. A bokor alól most tizenkét törpe ugrott ki, tizenkét egér vonta kicsi hintót kísértek. Benne ült az egerek királya aranyos prémjében.

- Azt a követ emeld meg, juhász, amelyikben megbotlottál! - parancsolta az egérkirály, és Bebek juhász még fel sem ocsúdott az ámulatból, amikor már el is tűnt az egész csodamenet.

Bebek juhász szót fogadott, botját a kő alá nyomta, kifordította a követ. S íme, halljatok csodát: a kő alól ezernyi aranypénz hullott ki ezüsttel keverve. Tömérdek kincs volt! Gyorsan körülnézett a juhász, nincs-e tanúja a varázslatnak, de csak bagoly röppent el fölötte. Lekapta süvegét, töltötte tele arannyal, az ezüstöt a szűre ujjába gyömöszölte, alig bírta terhét cipelni. Énekelni szeretett volna örömében, de még idejében összeszorította a száját, nehogy hangot adjon diadalmának. S ahogy tántorog a dombról lefelé súlyos terhével, bocskora hegye újra felrúgott egy követ. Fénylett, szikrázott az öklömnyi kő a holdsugárban. Először ügyet sem vetett rá, de mert éppen megpihent, felemelte hát, s az aranygarmada tetejére tette. Majd eljátszanak vele a gyerekek, gondolta.

Otthon senki sem vette észre a távozását. Beosont a sajtos kamrába, s a legnagyobbik szakajtóba rejtette a pénzt, kopott bundáját terítette rá. Aludni sem tudott az örömtől s az izgatottságtól, azon imádkozott, csak meg ne sejtse valaki ezt a nyakába omlott roppant gazdagságot. Meg se merte másnap mondani a feleségének, csak a fénylő követ adta oda a gyerekeknek, gurigázzanak vele. Különös, kemény kő volt: ha egy másik kőnek vágták, csillagként szikrázott.

A pénzes szakajtót csak este merte megmutatni Bebek juhász a feleségének, amikor már nyugalomra tért a ház.
- Gazdagok vagyunk! Teméntelen gazdagok! - túrt az aranypénzek közé Bebek juhász, és ujjai között csurgatta a pénzt.

Az asszony belesápadt. Egyetlen aranyat sem látott még életében, nemhogy ennyit.
- Mit csináljunk vele? - sóhajtotta. - Ellopják!

- Földet veszünk - mondta a juhász - és ezer birkát is, megvesszük mind a rétet a Pozsálló meg a Pipityke alatt.
- Nem engedi az uraság! - könnyezte el magát az asszony. - Ha megsejti, hogy ennyi pénzünk van, elszedi tőlünk.

Hát csak ültek a nagy szakajtó pénzen, s egyetlen ezüstöt sem mertek kiadni. Hetednapra arra vetődött egy öreg házaló, sajtot akart venni. Meglátja a juhász hat fiát, ahogy a fénylő követ rugdossák. Felemeli a követ, megnézi, s este megvárja a juhászt.
- Hallod-e, te Bebek András, add nekem ezt a követ. Nekem lányaim vannak, őket jobban illeti az ilyen fényes kő, hadd játszanak most ők vele.
- Nem eladó a kő - felelte a juhász.
- Adok érte tíz tallért.
- Nem adom.
- Százat.
- Nem adom.
- Ezret!

Az asszony már-már adta volna, de a juhásznak nem ment a fejébe, hogy a házaló ilyen könnyen miért adna a kőért ezer tallért is. Megrántotta a vállát, s ennyit mondott:
- Van nekem pénzem, a kő nem eladó!
- Honnan van neked annyi pénzed, Bebek juhász, hogy egy ilyen követ ezer tallérért se adsz?

A juhász összenézett a feleségével, egymásnak villantották a szemüket, hogy el ne árulják véletlenül a szakajtóban aranyló kincset. A juhász így válaszolt tehát:
- Itt van minden kincsem a hat fiamban!
- Bolond vagy, te juhász! Jövő héten újra jövök.

Jött még kétszer a házaló, vásárolt is sajtot, egyre többet ígért a ragyogó kőért, de a juhász nem adta. A harmadik hét végén azt mondta a juhász a feleségének:
- Hallod-e, te asszony! Ha ez a kő annyit ér, akkor jobb, ha nem is őrizzük, még elgurul valahová, meg nem találjuk. Ha pedig szem előtt van, előbb-utóbb elszedi tőlünk az uraság. Felviszem én ezt a követ magának a királynak!

Fel is szedelőzködött a juhász. Felvette ünneplő ingét, virágokkal kihányt újdonatúj szűrét, jobbik bocskorát, kerek gomolyasajtot meg egy rozscipót tett a tarisznyába, alája rejtette a fénylő követ, s így ballagott fel a király őfelségéhez Budára. Hét nap folyton csak ment delelő nap iránt.

Nagy búsulásban volt a király, mert a tatárok csak az imént pusztították el az országát, mindenfelé romot látott az ember, bánatot és gyászt. Attól tartott a király, visszatérnek a kutyafejűek, s nincs katonája, aki megvédje, nincsen kardja, amit kihúzzon, nincsen vára, ahová meneküljön. Éppen erről tanácskozott a megmaradt főurakkal, amikor jelentették neki, hogy egy hegyi juhász érkezett porral lepve, szakadt bocskorral, és csak vele akar beszélni, senki mással.

Bólintott a király, beengedhetik.

- Uram királyom - állt eléje az út porától hintett, széltől cserzett arcú juhász -, ajándékot hoztam neked Gömörországból.

Hámozza ki a tarisznyából a maradék gomolyát s a fél cipót, s teszi a király asztalára, tanácsurak elé. Mosolygott bágyadtan jó Béla király.

- Köszönöm, jobbágyom, derék juhász, a szívességedet, de hát annyira mégsem éhezem, hogy a tiédet megkívánnám.
- Ez csak a teteje, az alja itt van, a tarisznya mélyén!

Emeli ki Bebek juhász a kétökölnyi csillogó követ, meg is pörgeti, teszi a sajt mellé. Oly fényt vet a kő, hogy a megannyi főúr, bámész ajtónálló majd belevakul.
- Hisz ez gyémánt! - kiált föl a király. - Hol vetted vajon?
- A juhlegelőn leltem, erdei kiskirály ajándéka volt. Csak téged illet, nagy király úr!

Veszi a kezébe a király a gyémántot, forgatja, emelgeti ő is. Templomi oltár nem sugárzik úgy karácsony éjjelén, mint a juhász gömöri mécsese itt most, Budán.
- Mit kérsz érte, mi a kívánságod, te juhász? A magam szegénységében mit adhatnék neked?
- Nem kérek én semmi mást, uram, királyom, csak azt, hogy ízleld meg a sajtomat, amit neked főztem, törj egy darabot a kenyérből, amit neked sütött a feleségem, s ha ízlett neked, engedj hét aklot építenem fenn a hegyekben. Csak egy kicsinyt nagyobbacskákat.

Gyémántkő fénye ragyogott a király szomorú mosolyára:
- Ha csak ennyit kívánsz, teljesüljön hát!

Emelte alázatosan süvegét a juhász, köszönte szépen az engedelmet, de amint kitette a lábát a palotából, szél szárnyán repült vissza Gömörországba, meg ne gondolja magát a király, utána ne kiáltson! És fel is építette aklait: Berzétét, Csetneket, Sólyomkőt, Szádvárt, Tornát, s ami előnevükké vált: Pelsőcöt. Minden fiának egyet. Ennenmagának pedig Krasznahorkát…


Ha visszatekintünk az elmúlt évszázadokra és a vár történetére, akkor talán kicsit megnyugodhatunk, hisz az épület minden viszontagság ellenére mindig túlélte a történelem viharait.
Talán most sem lesz ez másképp, talán most is majd jóra fordul minden, ugyanúgy, ahogy a korábbi megpróbáltatások után eddig mindannyiszor.

Most ugyanúgy, mint ahogy az 1817-es tűzvész után, csak a kormos falak maradtak, a beomlott mennyezetek és a kérdés, hogy hogy tudott mindez megtörténni, de legfőképp mi lesz majd ezután?

A válasz nem lehet kétséges. A várat összefogással, nekünk, magyaroknak újjá kell építenünk.

Arról, hogy erre milyen lehetőségünk lesz, hová tehetünk felajánlásokat egyelőre még kevés információ áll rendelkezésre, de amint kiderül valami, mi azt azonnal közzé tesszük. Ami most biztos, hogy jelenleg a segíteni szándékozók az alábbi címeken és telefonszámokon érdeklődhetnek:


Magyarok Szövetsége - msz.felvidek@gmail.com
Patassy Sándor - Magyarok Szövetsége: +421 905 418242
Végh Tamás - Magyar Polgári Kör: +421 915 107558


A gyűjtés bankszámlája – ”Krasznahorkát nem hagyjuk!” jeligével.

Magyarországról történő átutalás esetén:
10300002-20102159-70073285

Külföldi átutalás esetén:
A Magyarok Világszövetsége -1052 Budapest, Semmelweis u. 1-3. bankszámlájára:


IBAN HU 90 10300002-20102159-70073285
WIFT Kód:MKKBHUHB
MKB Rt. - Magyar Külkereskedelmi Bank Rt.
1056 Budapest, Váci u. 38.