Most alapozzák

A gyanútlan szemlélődő már-már kezdte azt hinni, hogy az Új Színház-ügyről több bőrt nem lehet már lenyúzni, hogy a felvilágosult európai balliberált lapok már olyan szinten kirettegték és kiháborogták magukat a történeten, hogy azt már nemhogy továbbfokozni nem lehet, de még szinten tartani sem.

Azonban be kell látnunk, hogy az örök igazság ebben az esetben is érvényes, azaz mindig van tovább, pontosabban jelen esetben mindig van lejjebb. Most hétvégén a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung (FAS) című vasárnapi német lap gondolta úgy, hogy nekik mindenképpen ezzel a témával kell foglalkozniuk, mintegy prezentálva a újságot rendszeresen vásárló közel egymilliós német olvasótábornak a súlyos magyarországi náciveszélyt, ami ugye, mint tudjuk az Új Színház vezetésében öltött testet, és természetesen ma már a láncait letépve megállíthatatlanul menetel előre.

De az egész történetben nem is ez az érdekes, hisz az európai lapok tombolása ma már nem hír Magyarországon, az mára már a mindennapok részévé vált és az emberek többségét egy-egy kiadós anyázáson túl, nem nagyon érinti meg a dolog. Így lett volna ez a mostani FAS cikk esetében is, ha a lap által megszólaltatott riportalany nem Tarlós István főpolgármester lett volna, aki a kényszeres megfelelni vágyás okán olyan mondatokat engedett el, amire nem nagyon lehet mást mondani, mint hogy hülyét csinált magából. És persze belőlünk, magyarokból is.

Reinhard Veser írása azzal kezdődik, hogy a szerző tényként megállapítja: az Új Színház mostanáig művészi szempontból „szolidan vezetett” és „nem különösebben feltűnő” intézmény volt, Dörner György kinevezésével azonban „ez már a múlt”. Tarlós ez a vádat még nagyjából visszautasítja, amikor közli az újságíróval, hogy azért választotta Dörner pályázatát, mert abban az szerepelt, hogy a művész a magyar irodalom klasszikusait kívánja színpadra állítani hagyományos rendezésben, „ilyen programmal működő színház pedig eddig nem volt Budapesten”.

Aztán innentől elindult a vég nélküli magyarázkodás. „Nem bocsátottam el az előző igazgatót, a szerződése egyszerűen lejárt. Ráadásul a Budapesten működő tizenöt színház közül, melyek a rózsaszíntől a mélyvörösig tartó színárnyalatokkal jellemezhetőek, lényegében nem történt vezetői szinten változás. A tizenöt színházigazgató közül tizenháromhoz hozzá se nyúltam” – mondta Tarlós, majd így fejezte be: „Nem engedem, hogy az Új Színház az antiszemitizmus vagy a szélsőségesség más formáinak színpada legyen. Ennek legcsekélyebb jelét is főpolgármesteri figyelmeztetéssel szankcionálom. És második figyelmeztetés már nem lesz, helyette olyan reakció következik, amely egész Európát meggyőzi”.

Gondolom, most sokakban felmerül a kérdés: Vajon miért kéne nekünk meggyőzni bárkit, bármiről is Európában? Miért kell nekünk állandóan azt bizonygatni, hogy nem vagyunk nácik, fasiszták, vagy éppen az azok, amit a mélyen felvilágosult európai okostónik negatív jelzőként ránk aggatnak?

Az Új Színházban Dörner vezetése mellett eddig még egyetlen egy darabot sem játszottak. Az eddig nyilvánosságra került programterv szerint semmi olyan nincs az elképzelések között, ami kicsit is kifogásolható lenne.

Akkor meg miért kell főpolgármesteri szinten már előzetesen elhatárolódni olyantól, ami nem más, mint egy liberált bérrettegő beteges fikciója?

Tarlósnak nem magyarázkodni kellett volna és ezzel még nagyobb nyomatékot adnia az ügynek, hanem egész egyszerűen vissza kellett volna utasítania a méltatlan vádakat. A többség nem azért emelte őt a főpolgármesteri székbe, hogy a külföldi megmondóembereknek való megfelelési kényszertől hajtva magyarázgassa azt, ami a társadalom többségének a jogos elvárása, amire a választók döntő többsége felhatalmazást adott.

Nem lett volna hozzá és mindannyiunkhoz méltóbb megoldás, ha megköszönve az érdeklődést, határozottan kikéri magának az antiszemita vádakat? Majd egy rövidebb monológ keretében elmagyarázhatta volna a nagytudású riporternek, hogy értjük és látjuk, hogy milyen igyekezettel akarják lejáratni ezt az országot, de ő ehhez nem szeretne asszisztálni. Aztán néhány szó elhangozhatott volna még a manapság európai újságírás néven futó váladékozásról, végül pedig néhány keresetlen mondattal megvilágíthatta volna az EU intézmények és azok vezetői kapcsán tapasztalható szellemi sötétséget, bemutatva egyúttal azt a járatos gyakorlatot is, miszerint a mostani EU-parlamenti döntéseknek annyi közük van valósághoz, mint Elie Wieselnek a néhai Vizel Lázárhoz.

De Tarlósnak ez eszébe sem jutott, vagy ha mégis, akkor nem merte mondani. Így aztán minden marad a régiben. Marad a színház politikai szemmel tartása, a majdan színpadra kerülő darabok patikamérlegen való méricskélése, hogy vajon ez még PC szöveg volt-e, vagy már túllépi a felvilágosultak ingerküszöbét, átbillenve a súlyosan náci oldalra.

A következő lépés pedig enyhe túlzással majd gondolom az lesz, hogy ki fognak nevezni egy antiszemita-érzékenységi szakértő brigádot, akik arra lesznek hivatottak, hogy besorolják az egyes színházi darabok, újságok és internetes portálok antiszemita-náci faktorát. Azt az igazgatót pedig, akinek a színháza, lapja, webes portálja túllépi a limitet, azt azonnal felnégyelik, majd a darabjait a város négy pontjára teszik ki mintegy elrettentésül.

Valami ilyesmi lesz majd a jövő magyar kulturális világa.

A Tarlós-félék az ilyen FAS-jellegű megnyilvánulásokkal éppen most alapozzák.