Most dobban a szív, bátran indul a láb…

Ma van 90 éve annak, hogy elkezdődött Sopronban és környékén az a háromnapos népszavazás, amely arról hivatott dönteni, hogy a város és a környékén lévő mintegy 257 négyzetkilométernyi terület Magyarországhoz vagy Ausztriához tartozzon-e. Ez volt a trianoni békeszerződés egyetlen komolyabb területi revíziója, amit a nagyhatalmak tartósan elfogadtak.

Azonban amíg eleink eljutottak idáig, sok mindennek meg kellett történnie.

A soproni eseményeket a közvélemény alapvetően összeköti a Rongyos Gárdával, de az igazság az, hogy a Gárda története jóval korábban kezdődött és sokkal később is ért véget, mint az 1921. augusztus 28-án kitört nyugat-magyarországi felkelés és az ahhoz kapcsolódó közvetlen események. A Rongyos Gárda megalakulásának időpontja ugyanis 1919. április 18.-a volt. Ezen a napon Héjjas Iván főhadnagy [a fotón] Kecskemét melletti tanyáján összegyűltek egykori századának katonái, környékbeli gazdák, napszámosok és diákok, hogy felvegyék a harcot a Tanácsköztársaság terrorlegényeivel, valamint az országra törő idegen hadakkal szemben. Ez volt lényegében az az esemény, amellyel megkezdődött az úgynevezett kecskeméti ellenforradalom.

A Gárda, mint az talán sokak által ismert az elnevezését onnan kapta, hogy nem volt egyenruhájuk, hanem saját hétköznapi, olykor szedett-vedett öltözékükben harcoltak. De nem csak egyenruhájuk nem volt, hanem hadi felszerelés terén sem álltak valami jól. Ezt úgy pótolták, ahogy tudták. Héjjas vezetésével rajtaütöttek a vörösök jakabszállási fegyverraktárán, ahol puskákat, lőszert és gépfegyvereket zsákmányoltak. A felfegyverkezett „rongyosok” Helvécia irányában indultak első portyájukra, mivel jelentették nekik, hogy arrafelé vörös katonák garázdálkodnak, elhajtanak embert, állatot egyaránt.

A Rongyos Gárda azonban még időben rajtuk ütött és rövid tűzpárbajban megfutamodásra kényszeríttette, a halottakat és sebesülteket hátrahagyó vörösöket, akik Kecskemétre húzódtak be. Innen értesítették a budapesti vörös főparancsnokságot, amely segítségükre kiküldte Szamuely Tibor halálvonatát és a Lenin-fiúkat. Héjjasék Katonatelepnél felszedték a síneket, a páncélvonat ágyúihoz azonban kevésnek bizonyultak az ő könnyűfegyvereik. Vissza kellett hát vonulniuk. Rövid ideig Szegeden húzták meg magukat. Szamuely halálvonata közben Kecskemétre ért, és a Lenin-fiúk kegyetlen bosszút álltak a városon: találomra választottak ki és akasztottak fel embereket...

Szegedről a „rongyosok” ismét a kiskunsági tanyavilág, szűkebb pátriájuk felé vették útjukat, mivel hírét vették, hogy román csapatok fosztogatnak arrafelé. Augusztus 3-án, Csalánosnál ütöttek rajta az oláh rablókon, akik a falut felgyújtották, a terményt szekerekre rakták, az állatokat elhajtották, a nőket meggyalázták, az ellenálló férfiakat pedig felakasztották. A támadásra nem számító románokkal Héjjasék mind egy szálig végeztek. A tanyavilágban pedig futótűzkézként terjedt a hír: „Megjött a Rongyos Gárda!”

A tanyák parasztsága tömegesen csatlakozott az ellenállókhoz. Legtöbbjük azonban rendes fegyverrel sem rendelkezett, csak furkósbot, vasvilla volt a kezében. Héjjas Iván figyelőszolgálatot szervezett belőlük és ahol feltűntek a románok, ott hamarosan ők is megjelentek és nem volt kegyelem. Mivel emberanyagban már nem szenvedtek hiányt, ezért Héjjas fegyverek szerzésére helyezte a hangsúlyt. Kémei kifürkészték, hogy Örkényből négy teherautónyi lőszer és fegyver indul Budapestre. A Kecskeméttől 35 km-re lévő „itatóhelyen”, Adacson a románok is megálltak szomjukat oltani. Mit sem sejtve vedeltek a kocsmában, miközben a „rongyosok” elkötötték az őrizetlenül hagyott teherautókat. Mikor a teherautók motorjának zajára részegen kitántorogtak az ivóból, a Rongyos Gárda golyózáporában lelték halálukat.

Héjjas hírszerzői újabb román fegyverszállítmányt jelentettek: vasúton, Lajosmizséről Kecskemétre. A szerelvény személyvagonjaiban vígan italoztak a magukat biztonságban érző románok, és mit sem törődtek az őrizetükre bízott négy utolsó tehervagonnal. Kisnyírnél, a célállomástól 11 km-re magyar lovascsapat csatlakozott a vonathoz, Kaszala Károly vezetésével. Néhányan közülük felkapaszkodtak a szerelvényre és lekapcsolták az utolsó négy, fegyverekkel megrakott vagont. Mikor a szerelvény befutott Kecskemétre a megszállók a fegyverszállítmánynak csak hűlt helyét találták.

Ekkor már a románok is kezdték komolyan venni a Rongyos Gárdát, és vérdíjat tűztek ki Héjjas Iván fejére, aminek nem sok eredménye volt. Sőt, újabb komoly rajtaütés következett, mikor a románok Kecskemétről megerősített menetoszlopban rekvirálni indultak. A pusztai hírszerzésnek köszönhetően Héjjasék értesültek a románok mozgásáról, és Bugac-Monostor mellett megtámadták a menetoszlopot. A tüzet csak néhányak viszonozták, a többség rögtön elesett vagy az életét mentve megfutamodott.

Mikor a románoknak később el kellett hagyniuk Kecskemétet, a helyőrség parancsnoka – félve a nép jogos haragjától – felvette a kapcsolatot Héjjas Ivánnal, és arra kérte őt, hagyják őket békében visszavonulni és védjék meg őket a lakosság bosszújától. Groteszk látvány volt a hosszú sorokban vonuló oláh gyalogság, két oldalt lovas „rongyosoktól” kísérve.

Ebben az időben azonban már izzott a nyugat-magyarországi felkelés parazsa, ezért a Rongyos Gárda is arrafelé fordította zászlaját. 1921. augusztus 28-án kezdődött meg a felkelés a mai Burgenland és Sopron-környéki területeken. A felek Ágfalvánál ütköztek meg, Héjjas 120 embere (az Alföldi-brigád) keveredett tűzharcba az osztrák csendőrökkel. A rongyosok gerillaharcot folytattak az osztrákokkal, így lehetetlenné vált, hogy Ausztria birtokába vegye a neki ítélt területet.

Azonban nemcsak Ausztria és Magyarország került szembe egymással, hanem maguk a felkelők is, mert míg Prónay és Héjjas a szabad-királyválasztók közé tartozott, addig Friedrich István egykori miniszterelnök, aki szintén a felkelők között volt, s Kismartont felügyelte, valamint Ostenburg legitimisták voltak. Horthy Gömbös Gyula későbbi miniszterelnököt nevezte ki nyugat-magyarországi kormánybiztosnak, akinek a feladata az önállósuló felkelők megrendszabályozása lett. Azonban mind Héjjas, mind Friedrich megtagadja az utasítását, hogy vonuljanak vissza.

Úgy tűnt, Prónay egymaga akarja megvalósítani a Sigray-Lingauer tervet, miszerint, ha a magyar kormány kiegyezne Ausztriával, lemondva ezzel a Nyugat-Magyarországról, a felkelők önálló államot hoznak létre Lajtabánság néven. A bán Sigray főkormánybiztos, vagy Albrecht főherceg lett volna. Ám időközben kézzelfogható közelségbe került a népszavazás lehetősége, így a miniszterelnök lebeszélte Sigrayt tervéről.

1921. október 3-án Nyugat-Magyarország az antant fennhatósága alá került, mivel az antant adta volna át a területet az osztrák félnek. Így 1921 október 4-én Prónay-ék kikiáltották a terület függetlenségét.

Az antant felszólította a magyar kormányt, hogy vonja ki a harcoló csapatokat, amely ezt bár nem tette meg, de az önálló Lajtabánságot sem ismerte el. A helyzet megoldására 1921. október 11-12-én a két fél olasz közreműködéssel Velencében tárgyalni kezdett, Magyarország vállalta a felkelők visszavonását, Sopron és környéke hovatartozásáról viszont népszavazással döntöttek, ezzel az új állam meg is szűnt.

A velencei jegyzőkönyv értelmében 1921. december 14-e és 16-a között Sopron és környékének lakossága népszavazáson döntötte el, hogy a kérdéses területek melyik országhoz tartozzanak. Az összesen 26 900 jogosultból 24 063 fős (87,7%) részvétel mellett 15 334 fő (65,16%) szavazott Magyarországra, 8 227 fő (34,84%) Ausztriára, és 502 szavazat érvénytelen volt. Sopron 37 509 lakója közül 18 994-nek volt szavazati joga. Itt 89,2%-os részvétellel 72,7% szavazott Magyarországra. A nyolc faluban a 7 900 jogosult 83,9%-os részvételével 54,6%-a Ausztria mellett szavazott. Magyarországra csak Nagycenken, Fertőbozon és Kópházán szavaztak többségben.

A trianoni szerződés alapján Ausztriának ítélt területeken az átcsatolást követően tíz faluban tiltakozások kezdődtek. Ennek eredményeként ezekben a községekben is népszavazásokat írtak ki, melyeknek az lett a következménye, hogy 1923. január 10. és március 9. között ezek a helységek is visszakerültek Magyarországhoz. A szóban forgó községek: a Szombathelytől nyugatra illetve délnyugatra fekvő Narda (akkor Kisnarda és Nagynarda), Felsőcsatár (akkor Alsócsatár és Felsőcsatár), Vaskeresztes (akkor Németkeresztes és Magyarkeresztes), Horvátlövő, Pornóapáti, Szentpéterfa, valamint a Kőszegtől északkeletre fekvő Ólmod. A folyamatban kezdeményező szerepet játszó Szentpéterfa később megkapta a "Communitas Fidelissima", azaz a Leghűségesebb Község címet.

A fentieken kívül még egy falu került vissza Magyarországhoz a trianon utáni nyugati határok mentén. A szintén Vas megyei, Őriszentpétertől délnyugatra fekvő Szomoróc község lakosai a szomszédos Kerca lakosainak és az ott állomásozó határőröknek segítségével 1920. augusztus 1-jén fegyveres harcban szorították ki falujukból a megszállókat. Bár a sikert hamarosan ellentámadás követte és a falu újra szerb-horvát-szlovén megszállás alá került, hosszú tárgyalások után 1922. február 8-án Szomoróc újra Magyarországhoz csatlakozhatott.

Az országgyűlés A soproni népszavazás emlékének törvénybe iktatásáról szóló 1922. évi XXIX. törvényben a Civitas fidelissima, azaz a Leghűségesebb város címmel jutalmazta Sopront, ahol a 61 méter magas Tűztorony déli részén ezután alakították ki a Hűségkaput.