A helyes oktatás

Nem az a tudatlan ember, aki tanulatlan, hanem az, aki nem ismeri önmagát és a tanult ember ostoba, amikor könyvekre, tudásra, és tekintélyre hagyatkozik, hogy megértésre leljen azokban. A megértés csak önismereten keresztül lehetséges, amely az ember teljes pszichológiai folyamatának tudatosítása. Így az oktatás - valódi értelemben véve - önmagunk megértése, mivel mindannyiunkban össze van gyűjtve a létezés egésze.

Amit mi oktatásnak hívunk, az az információ és tudás gyűjtése, amit bárki megtehet, aki olvasni tud. Az ilyen oktatás egy finom menekülési formát ajánl önmagunktól, és mint minden menekülés, elkerülhetetlenül nyomorúságot teremt. A konfliktus és zűrzavar az emberekkel, dolgokkal, és eszmékkel való rossz kapcsolatunkból származik, amíg nem értjük meg ezt a kapcsolatot és nem változtatjuk meg, addig a puszta tanulás, a tények gyűjtése, és a különböző képesítések megszerzése csak káoszhoz és romboláshoz vezethet.

A társadalom jelenlegi elrendezése szerint, azért küldjük gyerekeinket iskolába, hogy tanuljanak valamilyen technikát, amellyel majd végül megélhetéshez jutnak. A gyereket elsősorban egy szakemberré akarjuk tenni, remélvén, hogy ezzel egy biztonságos gazdasági helyzetet teremtünk számára. De vajon egy technika elsajátítása képessé tesz-e minket önmagunk megértésére?

Bár nyilvánvalóan szükségszerű az olvasni- és írni tudás, a gépészet vagy más szakma megtanulása, megadja-e a technika az élet megértésének képességét? Kétségtelen, hogy a technika másodlagos; és ha a technika az egyetlen, amire törekszünk, akkor nyilvánvalóan megtagadjuk azt, ami az életnek messze a nagyobb része.

Az élet fájdalom, szépség, csúnyaság, szeretet, és amikor megértjük ezt, mint egészet, minden szinten, akkor ez a megértés megteremti a saját technikáját. Ennek az ellenkezője nem igaz: a technika sohasem teremti meg a kreatív megértést.

A jelenlegi oktatás teljes kudarc, mert túlhangsúlyozta a technikát. A technika túlhangsúlyozásával elpusztítjuk az embert. A kapacitás és hatékonyság fejlesztése, az élet megértése nélkül, a gondolkodás és a vágy módjainak átfogó észlelése nélkül, csak egyre kegyetlenebbé fog tenni minket, ami háborúkat idéz elő, és veszélyezteti testi biztonságunkat. A technika kizárólagos fejlesztése tudósokat, matematikusokat, hídépítőket, űrhódítókat állított elő; de értik ők az élet teljes folyamatát? Csak amikor megszűnnek szakembernek lenni.

A technológiai fejlődés megold bizonyos fajta problémákat, néhány ember számára egy adott szinten, de bevezet tágabb és mélyebb következményeket is. Az, hogy egy adott szinten éljünk az élet teljes folyamatának figyelembevétele nélkül, annyi, mint a szenvedés és rombolás előhívása. A legnagyobb szükség és a legnyomasztóbb probléma minden egyén számára az élet átfogó megértése, amely képessé teszi arra, hogy szembenézzen annak egyre növekvő bonyolultságával.

A technikai fejlődés, bármennyire is szükséges, semmiképpen sem fogja megoldani belső, pszichológiai szükségletünket és konfliktusunkat; és azért vált a technológia önmagunk rombolásának eszközévé, mert anélkül szereztünk technikai tudást, hogy megértettük volna az élet teljes folyamatát. Aki tudja, hogyan kell atommagot hasítani, de nincs a szívében szeretet, egy szörnyeteggé válik.

Képességünknek megfelelően választunk foglalkozást; de vajon egy szakma követése ki fog bennünket vezetni a konfliktusból és a zűrzavarból? A technikai képzés néhány formája szükségesnek látszik; de ha mérnökökké, orvosokká, könyvelőkké válunk, akkor mi van? Egy szakma gyakorlása az élet beteljesedése? Látszólag a legtöbbünknél igen. Különböző szakmáink talán lefoglalnak minket létünk nagyobb részében; de éppen azok a dolgok, amiket előállítunk, és amiktől olyannyira el vagyunk bűvölve, okozzák a pusztítást és a szenvedést. A szemléletünk és értékrendünk az, ami a dolgokat és foglalkozásokat az irigység, keserűség, és gyűlölet eszközeivé teszi.

Önmagunk megértése nélkül a foglalkozás önmagában elégedetlenséghez vezet, a maga elkerülhetetlen meneküléseivel, mindenféle kártékony tevékenységein keresztül. A technika megértés nélkül ellenségeskedéshez, és kegyetlenséghez vezet, amit kellemesen hangzó kifejezésekkel takarunk el. Mi értelme van a technikát hangsúlyozni és hatékony entitásokká válni, ha az eredmény a kölcsönös pusztítás? A technikai fejlődésünk fantasztikus, de ez csak megnövelte az erőnket, hogy elpusztítsuk egymást, mindenfelé jelen van az éhezés és a szenvedés. Nem vagyunk békés és boldog emberek.

Amikor csak a funkció a fontos, az élet tompává és unalmassá válik, egy gépies és meddő rutinná, amelyből különféle pusztításokba menekülünk. A tények gyűjtése és a képességek fejlesztése, amelyet oktatásnak hívunk, megfosztott minket az egységbe rendezett élet és tevékenység teljességétől. Nem értjük az élet teljes folyamatát, ezért ragaszkodunk a kapacitáshoz, hatékonysághoz, amelyek így hatalmas jelentőségűnek látszanak. De az egész nem érthető meg a részen keresztül, csak cselekvésen és tapasztalaton keresztül.

A technika kiművelésének egy másik tényezője, hogy biztonságérzetet ad, nem csak gazdaságilag, de pszichológiailag is. Megnyugtató tudni, hogy tehetségesek, és hatékonyak vagyunk. Tudni, hogy tudunk zongorázni, házat építeni, az életerő érzését adja, az agresszív függetlenség érzését; de a kapacitás hangsúlyozása a pszichológiai biztonságra való vágyódás miatt annyi, mint megtagadni az élet teljességét. Az élet egész tartalmát sohasem lehet előre látni, újként kell megtapasztalni pillanatról pillanatra; de mi félünk az ismeretlentől, ezért lélektani biztonsági zónákat hozunk létre magunknak, rendszerek, technikák, és hiedelmek formájában. Amíg belső biztonságot keresünk, addig az élet teljes folyamatát nem lehet megérteni.

A helyes oktatásnak - a technika elsajátításának bátorítása mellett - meg kellene valósítania valamit, ami sokkal nagyobb fontosságú: segítenie kellene az embert, hogy megtapasztalja az élet egységbe rendezett folyamatát. Ez az a tapasztalat, amely majd a kapacitást és a technikát a megfelelő helyre teszi. Ha az embernek tényleg van valami mondanivalója, annak puszta kimondása megteremti a saját stílusát, de ha belső megtapasztalás nélkül tanulunk meg egy stílust, az csak felszínességhez vezethet.

A mérnökök világszerte eszeveszetten tervezik a gépeket, amelyeknek működtetéséhez nem kell ember. Egy olyan világban, amit majdnem teljesen gépek működtetnek, mivé válhat az ember? Egyre több szabadidőnk lesz anélkül, hogy tudnánk, hogyan használjuk fel és menekülést fogunk keresni, tudáson keresztül, elgyengítő szórakozási lehetőségeken keresztül, vagy eszméken keresztül.

Úgy gondolom köteteket írtak már oktatási elméletekről, mégis nagyobb zűrzavarban vagyunk, mint valaha. Nincs olyan módszer, amely arra nevelné a gyereket, hogy egységbe rendezett és szabad legyen. Amíg elvekkel, eszmékkel, és módszerekkel foglalkozunk, addig nem segítjük az egyént, hogy megszabaduljon saját önközpontú tevékenységétől, ennek félelmeivel és konfliktusaival együtt.
Egy tökéletes utópia eszméi és tervei sohasem fogják előteremteni a szív radikális változását, amely nélkülözhetetlen, ha véget akarunk vetni a háborúnak és az univerzális pusztításnak. Az eszmék nem tudják megváltoztatni jelenlegi értékrendünket. Azt csak helyes oktatással lehet megváltoztatni, amelynek elő kell segítenie a valóság megértését.

Amikor együtt dolgozunk egy eszméért, a jövőért, az egyéneket ennek a jövőnek az elképzelése szerint alakítjuk; egyáltalán nem foglalkozunk az emberi lényekkel, csak azzal az elképzeléssel, hogy milyeneknek kellene lenniük. Az aminek lennie kellene, sokkal fontosabbá válik számunkra, mint az ami van, vagyis az egyén összetett volta. Amikor elkezdjük közvetlenül megérteni az egyént, ahelyett, hogy olyan képernyőn keresztül látnánk, amilyennek szerintünk lennie kellene, akkor azzal foglalkozunk, ami van. Akkor már nem akarjuk többé átalakítani az egyént valami mássá; az egyetlen dolgunk, segíteni önmaga megértésében, és ebben nincs személyes indíték, vagy nyereség. Ha teljesen tudatában vagyunk annak, ami van, meg fogjuk azt érteni és így megszabadulunk tőle. Abba kell hagynunk a küszködést azért a valamiért, amik nem vagyunk.

Az eszméknek nincs helye az oktatásban, mivel megakadályozzák a jelen megértését. Nyilvánvalóan akkor tudjuk megérteni azt, ami van, amikor nem menekülünk a jövőbe. A jövőbe tekintés, a törekvés egy eszme után, az elme tunyaságát mutatja és a jelen elkerülésének vágyát.

Vajon egy átvett utópia követése, nem az egyén szabadságának és teljessé válásának a megtagadása? Vajon amikor az ember egy eszmét követ, egy mintát, amikor van egy formulája arról, hogy minek kellene lenni, nem egy nagyon felszínes, és automatikus életet él? Nekünk nem idealistákra, vagy mechanikus elméjű entitásokra van szükségünk, hanem teljessé vált emberi lényekre, akik intelligensek és szabadok. Ha csak tervünk van a tökéletes társadalomhoz, az perlekedés és vérontás azért, aminek lennie kellene, miközben figyelmen kívül hagyjuk azt ami van.
Ha az emberi lények mechanikus entitások volnának, automatikus gépek, akkor a jövő megjósolható volna és a tökéletes utópia képe felrajzolható lenne; akkor képesek lennénk rá, hogy gondosan megtervezzünk egy jövőbeli társadalmat és dolgozhatnánk érte. De az emberi lények nem gépek, amiket egy határozott minta szerint elő lehet állítani.

A jelen és a jövő között hatalmas űr van, amelyben sokféle befolyás dolgozik mindannyiunkon, és amikor a jövő számára feláldozzuk a jelent, akkor rossz eszközöket követünk, amik egy lehetséges jó célhoz vezetnek. De az eszköz határozza meg a célt; mellesleg, kik vagyunk mi, hogy eldöntsük, milyennek kellene lennie az embernek? Milyen jogon akarjuk egy adott minta szerint formálni, amit valamilyen könyvből tanultunk, vagy saját törekvéseink, reményeink, félelmeink szerint határoztunk meg?

A helyes oktatás nem foglalkozik semmilyen ideológiával, bármilyen sokat ígér is az egy jövőbeli utópia számára. Semmilyen rendszeren nem alapszik, bármilyen gondosan kigondolt is az; nem is egy eszköz, amely valamilyen speciális módon kondicionálja az egyént. Az oktatás igazi értelemben véve, segíti az egyént éretté és szabaddá válni, hogy virágozzon szeretetben és jóságban.



Ez az amivel foglalkoznunk kellene és nem azzal, hogy a gyereket valamilyen idealisztikus minta szerint formáljuk.

Minden módszer amely temperamentum, és adottság alapján osztályozza a gyereket, csupán hangsúlyozza a különbségeket. Ellentéteket szül, elősegíti a társadalmi megosztottságot, és nem segíti az emberi lények teljessé válását. Nyilvánvaló, hogy semmilyen módszer, vagy rendszer nem tudja megteremteni a helyes oktatást és egy adott módszerhez való szigorú ragaszkodás tunyaságot mutat az oktató részéről. Amíg az oktatás mintaszerű elveken alapszik, elő tud állítani olyan nőket és férfiakat akik hatékonyak, de nem tud kreatív emberi lényeket létrehozni.

Csak a szeretet tudja előidézni a másik megértését. Ahol jelen van a szeretet, ott azonnali a kapcsolat a másikkal, azonos szinten és azonos időben. Mivel mi magunk olyan szárazak, üresek és szeretet nélküliek vagyunk, megengedtük a kormányoknak és a rendszereknek, hogy átvegyék gyerekeink nevelését, és életünk irányítását; de a kormányok hatékony szakembereket akarnak, nem emberi lényeket, mert az emberi lények veszélyessé válnak a kormányok számára, és a szervezett vallások számára. Ezért törekszenek a kormányok és a vallási szervezetek az oktatás irányítására.

Az életet nem lehet egy rendszerhez alkalmazkodóvá tenni, nem lehet egy keretbe erőltetni, bármilyen nemesen kigondolt is az és egy elme, amit pusztán tényszerű tudásra képeztek, képtelen az élettel, annak változatosságával, finomságával, mélységeivel, és nagy magasságaival szembenézni. Amikor gyerekeinket egy gondolatrendszer, vagy egy adott elv szerint képezzük, amikor ágazati felosztáson belül tanítjuk őket gondolkodni, akkor megakadályozzuk őket, hogy teljessé váljanak, és ezért képtelenek intelligensen gondolkodni, amely az élet teljességével való szembenézést jelenti.

Az oktatás legmagasabb rendeltetése egy teljessé vált egyén előteremtése, aki képes az élet egészével szembenézni. Az idealista, úgy mint a specialista, nem az egésszel foglalkozik, hanem csak a résszel. Addig nem lehet teljessé válás, amíg az ember egy ideális cselekvési mintát követ és a legtöbb tanár, aki idealista, félre rakta a szeretetet, száraz az elméje, és kemény a szíve. Egy gyerek tanulmányozásához az embernek ébernek kell lennie, figyelmesnek, öntudatosnak és ez sokkal nagyobb intelligenciát és szeretetet igényel, mint arra biztatni, hogy kövessen egy eszményt. Az oktatás másik rendeltetése, hogy új értékrendet teremtsen. Amikor létező értékrendeket egyszerűen a gyerek elméjébe ültetünk, hogy alkalmazkodjon az eszményekhez, akkor kondicionáljuk anélkül, hogy felébresztenénk az intelligenciáját. Az oktatás szorosan kapcsolódik a jelenlegi világválsághoz és az oktató, aki látja az okát ennek az univerzális káosznak, meg kellene, hogy kérdezze önmagától, hogyan ébressze fel az intelligenciát a tanulóban, így segítvén a következő generációt, hogy ne teremtsen további konfliktust és katasztrófát. Minden gondolatát, minden figyelmét és szeretetét a helyes környezet megteremtésének kell szentelnie és a megértés fejlesztésének, hogy amikor a gyerek éretté válik, képes legyen intelligensen szembenézni az emberi problémákkal. De ennek érdekében az oktatónak meg kell értenie önmagát, ahelyett, hogy ideológiákra, rendszerekre és hiedelmekre támaszkodna.

Ne elvek és eszmék szerint gondolkozzunk, hanem úgy tekintsünk a dolgokra, ahogy vannak; mivel az intelligenciát annak a figyelembevétele ébreszti fel, ami van, ezért az oktató intelligenciája sokkal fontosabb, mint az, hogy tudomása legyen egy új oktatási módszerről. Amikor az ember egy módszert követ, még ha az egy gondos és intelligens személy által lett is kidolgozva, a módszer nagyon fontossá válik, és a gyerekek csak annyiban fontosak, hogy miként illenek abba bele. Az ember méri és osztályozza a gyereket, aztán folytatja az oktatását valamilyen előírás szerint. Ez az oktatási folyamat talán megfelelő a tanár számára, de sem egy rendszer gyakorlása, sem a vélemény és tudás önkényuralma nem tud előteremteni egy teljessé vált emberi lényt.

A helyes oktatás magában foglalja a gyerek megértését úgy, ahogy van, anélkül, hogy ráaggatnánk egy olyan eszményt, amilyennek szerintünk lennie kellene. Ha bezárjuk egy eszmény keretei közé, akkor bátorítjuk az alkalmazkodásra, amely félelmet szül, és egy állandó konfliktust teremt benne aközött, amilyen és amilyennek lennie kellene; és minden belső konfliktusnak megvan a maga külső megnyilvánulása a társadalomban. Az eszmények ténylegesen akadályoznak minket a gyerek megértésében, és a gyereket is akadályozzák önmagának megértésében.

Egy szülő aki ténylegesen meg akarja érteni a gyerekét, nem egy eszmény szűrőjén keresztül néz rá. Ha szereti a gyereket, megfigyeli, tanulmányozza hajlamait, hangulatait és sajátosságait. Csak akkor fordulhat elő, hogy egy eszményt erőltet a gyerekre, amikor nem érez szeretetet, mivel akkor az ember ambíciói próbálják megvalósítani önmagukat benne, azt akarván, hogy ilyenné vagy olyanná váljon. Amikor az ember nem az eszményt, hanem a gyereket szereti, akkor van lehetőség, hogy segítsünk neki megérteni magát, úgy ahogy van.

Amikor a gyerek hazudik, mi értelme van például az igazság eszményét elé rakni? Ki kell találnia, hogy miért mond hazugságot. Ahhoz, hogy segítsük a gyereket, időt kell fordítani a tanulmányozására és a megfigyelésére, amely türelmet igényel, szeretetet és törődést; de amikor az emberben nincs szeretet, nincs megértés, akkor egy viselkedési mintába kényszeríti a gyereket amit eszménynek hívunk.
Az eszmények kényelmes szökési formák és a tanár, aki követi őket, képtelen megérteni a tanulóit és intelligensen bánni velük; számára a jövőbeli eszmény és az aminek lennie kellene, sokkal fontosabb, mint a jelenlevő gyerek. Az eszményre való törekvés kizárja a szeretetet és szeretet nélkül nem oldható meg emberi probléma.

Ha a tanár helyes úton jár, nem fog módszertől függeni, hanem tanulmányozni fog minden egyéni tanítványt. A gyerekekkel, fiatalokkal való kapcsolatunkban nem mechanikai eszközökkel van dolgunk, amiket gyorsan meg lehet javítani, hanem élőlényekkel, akik befolyásolhatóak, ingatagok, érzékenyek, félénkek, szeretőek; és a velük való foglalkozáshoz nagy megértésre, a türelem és szeretet erejére van szükségünk. Amikor ez hiányzik belőlünk, akkor gyors és könnyű gyógymódokat keresünk és csodálatos, automatikus eredményeket remélünk. Amikor viselkedésünkben és cselekedeteinkben figyelmetlenek vagyunk, gépiesek, akkor kitérünk minden kihívás elől, ami zavaró, és ami nem oldható meg egy automatikus válasszal, ez az egyik legnagyobb problémánk az oktatásban.

A gyerek a múlt és a jelen eredménye, ezért már kondicionált. Amikor átadjuk neveltetésünket a gyereknek, akkor állandósítjuk az ő kondicionáltságát és a saját kondicionáltságunkat egyaránt. Csak akkor van radikális átalakulás, amikor megértjük saját kondicionáltságunkat és megszabadulunk tőle. Teljesen felesleges annak megbeszélése, hogy milyennek kellene lennie a helyes oktatásnak, amíg mi magunk kondicionáltak vagyunk.

Amíg a gyerekek éretlenek, természetesen meg kell védenünk őket a fizikai bántalomtól, meg kell akadályoznunk, hogy fizikailag veszélyeztetettnek érezzék magukat. De sajnos nem állunk meg itt; formálni akarjuk a gondolkodásmódjukat és érzéseiket, saját vágyaink és szándékaink szerint. Gyerekeinkben akarjuk beteljesíteni magunkat, hogy rajtuk keresztül állandóvá tegyük magunkat. Falakat építünk köréjük, kondicionáljuk őket, hiedelmeinkkel, eszményeinkkel, félelmeinkkel, reményeinkkel és sírunk, imádkozunk amikor háborúkban megölik, megcsonkítják őket, vagy szenvedésre kényszerülnek az élet tapasztalatai által.

Az ilyen tapasztalatok nem hozzák meg a szabadságot, ellenkezőleg: erősítik az "én" akaratát. Az "én" a védekező és önkifejező reakciók sorozatából épül fel és a beteljesedése mindig a saját kivetítéseiben és örömet okozó azonosulásaiban van. Amíg a tapasztalatot az "én", és az "enyém" szerint fordítjuk, amíg az ego a reakcióin keresztül fenntartja magát, addig a tapasztalatot nem lehet megszabadítani a konfliktustól, zűrzavartól, és fájdalomtól. A szabadság csak akkor jön el, amikor az ember megérti az én, a tapasztaló szokásait. Amikor az én - az összegyűjtött reakcióival - nem a tapasztaló, hanem a tapasztalat egyedül, akkor vesz fel egy teljesen más értelmet és válik teremtéssé.


J. K.