Ismét üveggyöngyökért adtunk el mindent

Hétfő óta folyik a magyar külügyminisztérium sikerpropagandája a szerbiai kárpótlási törvény módosítása kapcsán, melyben a hivatalos bejelentés szerint a belgrádi parlament a magyarok kollektív bűnösségét rögzítő törvény egyes rendelkezéseit igazította ki.

„Jól példázzák a történtek, hogy a mindenkori magyar kormánynak nem kell az önfeladás politikáját választani: megmutatkozott, hogy lehet egyszerre támogatni egy szomszédunk integrációs erőfeszítéseit, és érvényesíteni ebben a folyamatban a nemzeti érdekeket is. Mivel teljesült a magyar feltétel, támogatjuk a szerb EU-tagjelöltséget" – mondta bele a belgrádi parlamenti szavazás után a mikrofonokba Németh Zsolt, majd tovább fényezve a történetet kijelentette: ”a kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazás hetedik évfordulóján sikerült elérni, hogy ne csak a nemzeti önfeladás évfordulója legyen ez a dátum, hanem a nemzeti érdekérvényesítésé is.”

Mint az talán sokak által ismert, a szerbiai parlament idén ősszel fogadta el a restitúcióról és kárpótlásról szóló törvényt, amely lényegében a kollektív bűnösség elvét állapítja meg az országban élő őshonos magyar lakosság szemben. A törvény 5. szakasza 3. bekezdésének 3. pontja kimondja: „az a személy, aki a második világháború alatt a Szerb Köztársaság területén tevékenykedő megszálló erők tagja volt, vagy azok örököse”, az nem jogosult az elvett vagyon-visszaszármaztatásra, illetve kárpótlásra.

Az október hatodikán, a magyarság gyásznapján hatályba lépő törvény mind a honi, mind az elszakított területeken élő magyarság körében mély felháborodást okozott. A narancsos kormányzat érzékelve a társadalmi elvárásokat figyelmeztette a szerbeket, hogy a kárpótlási törvény ilyen tartalommal elfogadhatatlan Magyarország számára. A nyomaték kedvéért a külügyminisztérium meglebegtette, hogy amennyiben nem lesz elmozdulás az ügyben, Magyarország nem fogja támogatni Szerbia EU-tagjelölt státuszának megadását.

Ilyen előzmények után került sor a hétfői belgrádi szavazásra, ahol a képviselők módosították az eredeti elképzelést. Pontosabban erről beszél a hivatalos magyar média, ezt adja el mindent elsöprő diplomáciai sikerként magyar külügyminisztérium. Azonban a helyzet nem egészen ez.

A belgrádi törvényhozás ugyanis nem változtatta meg a kárpótlási törvény kifogásolt rendelkezését, az továbbra is érvényben van. Hétfőn a szerb képviselők egy másik, egy új törvény fogadtak el, ami a rehabilitálásról szól. Ezt nevezték ki annak a szabályozásnak, ami a kárpótlási törvény szóban forgó rendelkezését értelmezni hivatott.

Hogy mennyire megtévesztés-ízű, mennyire nem, azt mindenki döntse el maga, de érdekes módon ezen új törvénynek is az 5. szakasza foglalkozik a kérdéssel, ez a szakasz tartalmazza „a törvény erejénél való rehabilitálást”. Azonban ez a rehabilitálás nem helyettesítheti egy olyan képviselőházi politikai nyilatkozat elfogadását, amely elítéli az 1944/45-ös délvidéki vérengzést, amely eltörli a csúrogi, zsablyai és mozsori magyarokra kimondott, a mai napig fenntartott kollektív bűnösséget, amely biztosítja az áldozatoknak kijáró végtisztesség és a méltó megemlékezés jogát. És ne feledjük azt sem, hogy ez az új törvény sem teszi lehetővé az események hatékony, tudományos feltárását és az elkövetők megnevezését sem.

Így aztán ne legyünk eltévedve. A szerbek a restitúciós törvényhez nem nyúltak hozzá, a fent idézett bekezdés továbbra is érvényben van, és ellenünk, magyarok ellen szól, ráadásul a rehabilitációs törvényben tett ”pontosítások” is végtelen sok visszaélésnek és félreértelmezésnek adnak, adhatnak majd teret.

De ha tovább gondoljuk az ügyet és kicsit szélesebb rálátással nézzük az eseményeket, akkor könnyedén észrevehetjük, hogy az igazi baj talán nem is ez. Az egész történt legnagyobb tragédiája talán nem is a továbbra is érvényben maradó megbélyegzés, nem a magyar kormány indokolatlan öntömjénezése, hanem az, hogy kis túlzással megint odaadtunk üveggyöngyökért mindent.

Mert vajon mit kértünk, milyen előnyt, vagy előrelépést harcoltunk ki a szerb EU-s tagság támogatásáért az ottani magyarok számára? Elértük, hogy hozzanak egy olyan értelmező törvényt, amit majd a későbbiekben úgy forgatnak ki, ahogy akarnak? Ez lenne az eredmény? Ez lenne a megalkuvás nélkül képviselt nemzeti érdek?

Hol van az autonómia kérdése? Hol van a kisebbségi jogok garantálása? Hol van a fejlesztési források diszkrimináció mentes elosztásának garantálása a magyarlakta települések felé? És hol van a temerini fiúk ügye?

Megannyi sorskérdés, amiben jottányit sem léptünk előre és mondjuk ki: most már nem is fogunk. Itt volt a lehetőség a kezünkben, de úgy, ahogy Románia EU-csatlakozása esetében, úgy itt is elszalasztottuk lehetőségét annak, hogy jobbá tegyük a Délvidéken élő véreink életét. Pedig nem kellett volna sok, nem kellett volna lehozni a csillagokat az égről, mindössze csak igazi, csak a magyar érdekeket figyelembe vevő nemzetpolitika kellett volna.