Magaskultúra, avagy narancsos képmutatás felsőfokon

Mivel nem történt lényegében semmi érdekes, így nem is kapott túl nagy visszhangot a fősodratú médiában a múlt pénteken véget erő 39. Tokaji Írótábor. Azonban az eseményről és az ott megfogalmazottakról íródott beszámolókat olvasgatva azt hiszem, egy gondolat erejéig azért mégiscsak érdemes foglalkozni a Tokajban történtekkel, ha másért nem azért, mert így ismét képet kaphatunk arról, hogy merre tart a narancsos kultúrpolitika.

A tokaji írótalálkozók története, mint ahogy az az idei tábor elnevezéséből könnyedén kitalálható, egészen 1972-ig nyúlik vissza, amikor is a két világháború közötti időszakban tartott Tokaj környéki nyári írótáborozások mintájára először szervezték meg az eseményt. A találkozók deklarált célja a kezdetek kezdetén az volt, hogy összetartsa a népi nemzeti elkötelezettségű irodalom képviselőit.

Az eseményen résztvevők az évek múlásával azonban mind gyakrabban kezdtek túllépni a szorosan vett irodalmi témák boncolgatásán és egyre inkább a fennálló társadalmi problémák felé fordultak. Itt vetődött fel először a népességfogyás és a környezetvédelem kérdése, a kistelepülések helyzete, a lakótelepi elszigetelődés, vagy a határon túli magyarság sorsa.

A ’80-as évek közepére odáig fejlődött a dolog, hogy az összejöveteleken felszólaló írók beszédeikben már messzebbre mentek, pontosabban messzebbre mehettek el az igazság kimondásában, mint más fórumok résztvevői. Persze, azért az ma már világosan látszik, hogy Kádárék nem véletlenül hagyták, hogy ez így legyen. Kellett valamiféle gőzlevezetés az értelmiségen belül és ezek az események kontrollált keretek között kiválóan alkalmasak voltak erre. Bár mondjuk az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy 1986-ban az elvtársak aztán mégiscsak betiltották az eseményt mondván, hogy a glásznoszty folyamataitól megerősödött ellenzékiség túllép a megengedett korlátokon.

A ”rendszerváltást” követően aztán minden visszaállt a régi kerékvágásba egészen 2005-ig, amikor is Bozóki elvtárs próbálta meg ellehetetleníteni a találkozót. Akkor a minisztérium az utolsó pillanatig azzal hitegette a tábort szervező kuratórium elnökét, Vasy Géza irodalomtörténészt, hogy megkapják az ígért támogatást, ám a kezdőnap előtt megüzenték, hogy a tábor csak utófinanszírozásban részesülhet. Hogy mi volt tényleges oka a történteknek nem tudható, de az biztos, hogy konkrét politikai okokra nem hivatkozhattak, hisz abban az esztendőben a tábor témája kifejezetten irodalom-központú volt: az akkor száz éve született József Attila életművét elemezték az írók és az irodalomtörténészek. Bozóki mindettől függetlenül megígérte, hogy elmegy a táborba, és meghallgatja az írók interpretációit, de aztán végül másképp döntött és az írótábor helyett a Hit Gyülekezetének egyik rendezvényét látogatta meg.

A tokaji tábor mára elvileg megmaradt annak, aminek eredetileg szánták: a nemzeti irodalom kortárs képviselőinek találkozójává. Az idei összejövetel tematikáját is ennek megfelelően állították össze, ami történetesen A magyar irodalom élete és állapota címet viselte, és az anyanyelvi kultúránkat, benne a klasszikus és kortárs magyar irodalmat ért kihívásokat szándékozott megvitatni az európai integráció, a felgyorsult technikai fejlődés és a digitalizáció hatásainak szemszögéből.

A kormány természetesen magas szinten képviseltette magát a rendezvényen, és a legjobb, legfelkészültebb embereit küldte el a tanácskozásra. Így aztán a jelenlévők abban az élményben részesülhettek, hogy meghallgathatták Szőcs Géza költő, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium kultúráért felelős államtitkárának magvas gondolatait, aki nyomatékosan figyelmeztette a jelenlévőket: „a globalizáció végveszélybe sodorja a nyolcmilliónál kisebb lélekszámú nemzeteket, és azokat is, akik lemondanak a nemzeti kultúra védelméről.”

…és nem szakadt le a plafon.

Ami pedig szerintem a legborzasztóbb, hogy nem volt ott senki, aki e mondat elhangzása után azonnal felállt volna, és ott helyben megkérdezte volna Szőcs államtitkár uramat, hogy ugyan mondja már meg, hogy az általa bőszen támogatott és ezerszer megvédett Alföldi Róbert minősíthetetlen és gyalázatos tevékenysége vajon hová is tartozik? Az is a védendő nemzeti kultúra része? És hogy lehet az, hogy amíg Eperjes Károly nem elég jó Győrben a színház vezetésére, addig Alföldi kiváló Pesten a Nemzeti élén?

Azonban az írók csendben maradtak, legalábbis nyíltan, szemtől szembe egyetlen észrevétel sem hangzott el. A narancsos képmutatás pedig folytatódott tovább, hisz még vissza volt a nagyágyú, a szellemi géniusz L. Simon László, aki a maga páratlan tehetségéből kiindulva, oktatta a kortárs művészet mibenlétéről hallgatóságot: „Az írásbeliségen alapuló, az irodalmi hagyományra, a szövegírásra, a szövegolvasásra alapozott kultúra mediatizált kultúrává változott. Természetesen az irodalmi kultúra vége nem egyenlő a szépirodalom végével, csak az íróknak alkalmazkodniuk kellene az új helyzethez. Szinte fizikai fájdalmat érzek, amikor azt látom, hogy az írók, akiknek az lenne a dolguk, hogy mindig a lehető legnagyobb érzékenységgel reagáljanak korunk tendenciáira és változásaira, most mintha nem vennék észre, hogy mi történik a világban.”

Nem kétséges. L. Simon reagál. Mondhatnánk rajta tartja a kezét az irodalom pulzusán és persze példát mutat a kortárs pályatársaknak. Hogy ez mennyire így van arra elég, ha csak fellapozzuk a ”mester” Nem lokalizálható kötetét okulásképpen, és ízelítőül a felvilágosult kultúrából beleolvasunk, mondjuk a váratlanul kiderült a feladata című műbe:
[a teljes kötetért katt a linkre, a ”versért” pedig katt IDE]

… a hazai művészettörténet elfelejtkezett rólam
miközben én már párizsban báboztam
iskolát alapítottam
és egy röhögő törpét követtem
akivel szétbaszott zsidó kurvák seggéről készítettünk
gipszlenyomatokat (…)

*
a bársony ráncai kisimultak
a festékfoltok eltűntek
a formák torzulásai
alig észrevehetővé váltak
már a szar szagát sem érzem


Mi érezzük Laci és egyre büdösebb.