Még két év és vége?

Azt hiszem, nem kell közgazdásznak lennünk ahhoz, hogy észrevegyük milyen folyamatok játszódnak le manapság Európában az elmúlt évek gátlástalan és spekulatív gazdasági döntéseinek következményeként.

Naponta röppenek fel hírek az eurózóna nehézségeiről, az egyes országoknak nyújtandó segélycsomagok nagyságáról és szükségességéről, és persze a megoldásról, ami majd mindenkit kisegít a bajból. Mégis úgy érezhetjük, hogy igazából nem történik semmi sem. Semmi, ami a kilábalás felé mutatna abból a gödörből, amibe a telhetetlen globalisták taszították a világ ezen felét.

Azt, hogy mekkora a baj mi sem jelzi jobban, mint az a kezdetben titkolt, majd a kiszivárgott hírek miatt vasárnapra már elismert szűk körű luxemburgi találkozó, amelyen a német, francia, olasz, spanyol és görög pénzügyminiszterek mellett Jean-Claude Trichet az EKB elnöke, Olli Rehn unós gazdasági biztos és Jean-Claude Juncker az Eurogorup elnöke vett részt. A pénteki tárgyalásnak lényegében egyetlen témája volt: Görögország és ezzel együtt az euróövezet sorsa.

Mára már kiderült, hogy a görögök számára az egy éve összetákolt 110 milliárd eurós mentőprogram nem működik. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a görög kormány nem tudja teljesíteni adósságszolgálati kötelezettségeit és az ország a gazdasági összeomlás felé halad. Az athéni vezetés az egyre súlyosabb gondok nyomása alatt arra a belátásra jutott, hogy napirendre kell venni a valutaunió elhagyásának kérdését és meg kell kezdeni az adósság-átütemezésről szóló tárgyalásokat is.

Mind a görögök, mind egyre több független szakértő szerint Athén számára előnyösebb lenne az euróövezetből történő kilépés, még akkor is, ha ez is sok fájdalommal járna. Ebben az esetben a nemzeti valuta leértékelődésével a görög export versenyképessé válhatna. Amennyiben viszont az eurót megtartva, belső leértékeléssel próbálja versenyképességét megtartani az ország, úgy hogy eközben a kereseteket és az árakat is csökkentik, akkor ezzel a görög vezetés akár még egy polgárháború kitörését is kockáztatja.

De a további lépések mégsem ezektől, mégsem attól függnek, hogy mi lenne jó a görögöknek.

Ma már egyértelműen látszik, hogy Európa és az európai gazdaságok a globális piac játékszerévé váltak, amiben a domináns hatalom Németországé. A németeknek pedig nincs más célja, mint ennek a hatalomnak a fenntartása. És talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy mindenáron.

Ha megvizsgáljuk a zajló folyamatokat, akkor azt láthatjuk, hogy a német globalizáció rendkívül eredeti módon működik. A gazdaságuk egy részét Kelet-Európába telepítik, ahol jóval alacsonyabbak a bérek, mint náluk. Így mintegy beszállítóként alkalmazzák ezeket az államokat. Azt hiszem, erről nem nagyon kell meggyőzni itthon senkit sem, ezt mindenki látja, aki látni akar.

Továbbá az sem titok, hogy németek az eurónak köszönhetik a gazdasági erőfölényüket, hisz a közös pénz nem engedi a francia, az olasz, a spanyol gazdaságot hogy leértékeléssel védekezzen a leszorított német árak ellen. Ha lenne önálló frank, líra, pezeta, akkor azokat könnyen leértékelhetnék, és olyan magas árfolyama lenne a márkának, hogy már nem érné meg ezt a játékot játszani. Azonban ez a lehetőség most nincs meg, ezért aztán a németek hatalmas kiviteli többletet halmoznak fel a többi európai állammal szemben.

Németország gazdasági világhatalom, de az igazság az, hogy ezt úgy éri el, hogy a többi európai állam munkáján hízik.

Ezért nem tűnhet el az euró. Ezért nem bomolhat fel az euróövezet. Ha ez megtörténne, az a német gazdaság dominanciájának végét jelenthetné. Ezért találják meg a németek mindig a módját a bajba jutott országok megsegítésének. Ezért kap újabb és újabb kölcsönt Görögország. Egyszerűen életben kell tartani a rendszert, és persze az sem utolsó dolog, hogy a kiadott kölcsönök is további kamatpénzeket hoznak.

Így aztán nincs is semmi meglepő abban, hogy vasárnap Rainer Brüderle német gazdasági miniszter a Reuters hírügynökségnek adott nyilatkozatában határozottan elvetette Görögország kilépésének gondolatát az euróövezetből, mondván egy ilyen lépés csak gyengítené az uniót pont egy olyan időben, amikor erősítésére lenne szüksége.

Gondolom, sokakban felmerül a kérdés: vajon meddig lehet ezt csinálni? Meddig lehet mégha lélegeztetőgépen is, de életbe tartani egy halálán lévő rendszert?

A legdöbbenetesebb választ erre a hetvenes évek közepén a Szovjetunió felbomlását, a kilencvenes évek végén az Egyesült Államok gazdasági hanyatlását pontosan megjósoló Emmanule Todd adta meg nem is oly rég. Szerinte cirka 2 év van vissza addig, amíg megborul az EU.

Persze előfordulhat az is, hogy Todd most téved és nem két év, hanem valamennyivel több lesz az az idő, amíg sikerül kihúzni. De azt hiszem igazából a mi szempontunkból nem is ez a lényeg. Egy szakadék felé rohanó valamin ülünk, de mi magyarok ahelyett, hogy azt találgatnánk, hogy hogy tudnánk valahogy kiugrani, még mindig szolgai módon követjük a Brüsszelből, Berlinből jövő ”jószándékú” utasításokat…