Kettészakított magyar falu a szlovák-ukrán határon

Szelmenc. Magyar falu a Felvidéken.

Trianon elvitte Csehszlovákiába, majd az első bécsi döntés következtében néhány évre visszakerült Magyarországhoz. Aztán a II. világháború háború végén Moszkva minél jobban ki akarta tolni a Szovjetunió határait nyugatra, ezért a csehszlovák vezetéstől kierőszakolta Kárpátalja „átengedését”. Azonban az 1945 februárjában aláírt jaltai egyezmény kitalálói a legkisebb mértékben sem ismerték az emberi léptékeket. Így történt meg, hogy az új határvonal kettévágta a falut. Ekkor lett szovjet település Kisszelmenc, és csehszlovák Nagyszelmenc.

[nagyításért katt a fotóra]

A szovjet megszállás első idejében ide-oda helyezték a határt, volt, hogy néhány hónapig a temetősírok között kanyarogva verték le a cölöpöket, s az udvarokon át. A parasztember kilépett a konyhaajtón, hogy enni adjon udvarán a disznóknak, de ahhoz át kellett mennie egy másik országba. Végül megszületett a „megoldás”. A határt úgy húzták meg, hogy az egyik, a falu közepén található házat elválasztották a kertjétől, a határvonalat pedig kicsivel keletebbre tolták, hogy az a temetőt kikerülve húzódjon.

Az emberek kezdetben még nem igazán vették komolyan a kialakult helyzetet. Tizenhat évvel a berlini fal megépítése előtt nem akarták elhinni, hogy lehetséges ilyen határ, hogy ez végleges lehet.

Lehetséges volt. Szelmenc sorsa végül 1946-ban teljesedett be. A szovjet katonák egy nap alatt hat méter magas palánkot emeltek egy előre lerombolt házhelyre, majd „vasfüggönnyel” – deszkapalánkkal, őrtornyokkal, homokos határsávval tették nyilvánvalóvá, hogy a Szovjetunió meddig tart.

Családok, barátok, életek szakadtak ketté. A határvonalon csak a madarak járhattak át szabadon.

Aztán 1991-ben, a Szovjetunió szétesésével új remények éledtek, de végül ezután sem változott semmi sem. A szelmenciek élete ugyanúgy maradt kettészakítva, ahogy az előtte lévő évtizedekben. A változás mindössze annyiban merült ki, hogy a szovjet rész ukránná, a csehszlovák rész pedig 1993-tól szlovákká változott.

Az egybenőtt, ám még ma is kettévágott Nagy- és Kisszelmenc egy község, egy főúttal. Mégis két település, két külön országban. Közepén drótkerítéssel elválasztott, fegyveres katonák őrizte határátkelőhely.

Amikor a település főutcáján a falu egyik végéből a másik felé tartunk, határőr állít meg minket és vizsgálja át az útlevelünket. A ma is 99 százalékban magyarok lakta település közepén, a határőr ukránul közli a közlendőket, majd az átkelni szándékozó kezébe nyomja az országhatár átlépéséhez szükség nyomtatványt. A kitöltés után pecsétel, majd int, hogy mehetünk. Így lehet manapság átjutni a szlovákiai Nagyszelmencből az ukrajnai Kisszelmencbe.

Azonban mielőtt a falut kettéválasztó drótkerítéshez érnénk, a felvidéki oldalon érdemes bekopognunk az utolsó házba, Lizák Péterhez. A falubeliek szerint nemcsak életkora – a hetvenhez közeledik –, hanem a határral való közvetlen szomszédsága miatt is sokat megélt, sokat tud.

„Magyar állampolgárként születtem, de voltam már szovjet, csehszlovák, most meg szlovák, földjeim pedig a Szovjetunióban maradtak, de most már Ukrajnában vannak. És mindezt úgy, hogy sem én, sem a házam, sem a földek el nem mozdultak a helyéből” – állapítja meg keserű humorral az idős férfi.

Ha Lizák Péteréknél kinézünk a konyhaablakon, akkor egy másik országba látunk. Azonban ez nem volt mindig így, hisz az ablakot csak 1991 után engedték kialakítani. Addig megtiltotta a hatóság, hogy átlássanak a Szovjetunióba, mondván nehogy kémjelentéseket adhassanak le azon át. Tilos volt mindenféle kommunikáció. Aki átkiabált, azt megbüntették.

„Általában ide hívtunk valakit, és tettük magunkat, hogy az illetővel beszélgetünk, holott a határ túlsó oldalán lévő rokonokkal kommunikáltunk. Híreket csak így lehetett tudtul adni a határ túloldalán maradt szülőknek, nagyszülőknek, barátoknak. Levelet nemigen küldtünk postán, mert az későn ért oda, inkább egy krumpliba szúrtuk, és azt dobtuk át. Aztán a határőröktől is sok függött, akadt a rendesebbik fajtából is, de a kegyetlenebbikből is.

Egyszer az átsétáló Morzsa kutyánkat azért lőtte le valamelyikük, mert azt hitte, levelet küldünk tőle” – eleveníti fel a groteszk történetet Lizák Péter, aztán tovább mesél a régi időkről: A mi mezsgyénkkel kezdődött a nagyszelmenci kataszteri határ. Kezdetben még átjárhattunk, hiszen ott is voltak földjeink, aratás után hordtuk haza a terményt. Árpa volt az egyik táblában. Az egyik alkalommal az orosz katona ledobáltatta a teli zsákokat, a kocsi üresen tért haza, és többé nem engedtek át minket.

De a mezőn a parcellák egymás mellett maradtak határhúzás után is, s az emberek, hogy kijátsszák az orosz őröket, mintha énekeltek volna munka közben, oda se fordultak, csak énekeltek, úgy adták tudtul a másik oldaliaknak a mondandójukat. Magyarul, amit a katonák nem értettek. Később, ha a határőrök észrevették, hogy mindkét oldalon mennek ki a földekre, akkor a szovjet részről visszazavarták az embereket.

De ismertek ennél megrázóbb történetek is.

A temetőtől nem messze húzódik a határ. Amikor meghalt valaki, a túloldali rokonok, ismerősök kijöttek a kerítésig, onnan hallgatták a temetési szertartást, s kísérték a kerítés mellett a sír felé a halottat.

De ugyanilyen döbbenetes annak az asszonynak a története is, aki a nyolcéves korában a határ nagyszelmenci oldalán ragadt a nagyszülőknél és soha többé nem mehetett haza. S amikor férjhez ment, menyasszonyi ruhában ment ki a határhoz, hogy észrevegyék a szülők a túloldalról, és így tudják meg a sorsát …

A ’89-es rendszerváltások után, amikor a szocialista láger kapui is megnyíltak, a két Szelmenc lakói kicsit könnyebb helyzetbe kerültek, bár a szétválasztott családok 2005-ig csak a drótkerítésen keresztül, tisztes távolságból tudtak egymással kommunikálni – amikor a határőrök elnézőbbeknek bizonyultak.

A két település között 2005 augusztusában végre megnyílt a határ. Ma ugyan útlevéllel és vízummal, de át lehet jutni a falu egyik feléből a másikba, de néha, azért még így sem egyszerű.

Egyesek magyar állampolgárságot intéztek maguknak, mások magyar beutazási vízummal rendelkeznek, ám a nagyszelmenci rokonokhoz való átsétáláskor a szlovák határőrök még így is akadékoskodnak. Előfordul, hogy nem fogadják el a Budapesten beszerzett schengeni vízumot és közlik, hogyha valakinek magyar vízuma van, akkor az Uniót közelítse meg Magyarország felől. Máskor meg abba kötnek bele, hogy a rokonokhoz látogatóba igyekvők nem rendelkeznek napi 56 euróval, de megtörtént az is, hogy azért tagadták meg az Ukrajna felől érkezők belépését, mert szerintük a határ szlovák oldalán nem várja az utazót senki, aki úgymond jótállna érte.

A falu közepén lévő határátkelőt ma egy félbevágott székelykapu is jelzi, melynek egyik fele a mai Szlovákia, a másik a jelenlegi Ukrajna oldalán áll.

„Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a Teremtő / Áldjon Isten békességgel, tartson egybe reménységgel / Mi reményünk megmarad, összeforr mi szétszakadt / Két Szelmencnek kapuszárnya, falvainkat egybezárja” – áll az ottélők vágya kisszelmenci kapuba vésve.