A depresszió

Mivel magyar népünk első számú, legelterjedtebb tünetegyütteséről van szó, fontosnak találom, hogy mindenki tisztában legyen ennek a jelenségkörnek a működésével. A legtöbben közülünk érintettként, vagy családtagként találkozhattak, találkozhatnak vele mindennapi életükben.

A depresszió egy szimptómakör gyűjtőfogalma, amely a levertségtől és motiválatlanságtól egészen az úgynevezett endogén depresszió teljes apátiájáig terjed. A tettrekészség teljes gátlása és a nyomott hangulat mellett találhatunk egy depressziósnál számtalan kísérőtünetet is, úgy, mint fáradtság, alvászavarok, étvágytalanság, szorulás, fejfájás, szapora szívverés, derékfájás, az izomtónus csökkenése, impotencia, nőknél szabálytalan havi vérzés stb. A depresszióst mély bűntudat és önvád gyötri és állandóan jóvátételen fáradozik. A szó "depresszió" a latin d e p r i m o -ból származik, ami elnyomni, lenyomni jelentéssel bír. Ezen eredetelemzésből következik a kérdés: mitől érzi magát a depresszív elnyomva, vagyis a valóságban: mit nyom el önmagában?

Három témakört találunk a válaszra:

1. Agresszió.

Azt mindnyájan észrevehettük már, hogy a jogosult és szükséges, de kifelé meg nem valósított agresszió testi fájdalommá válik. Vagyis ellenünk fordul. Ezt a megállapítást tovább fejleszthetjük úgy, hogy a magunkban sorozatosan, folyton elnyomott, ezzel önmagunk ellen irányított agresszió pedig depresszióvá válik. Az agresszió, amelyet kifejezésében blokkolnak, szükségképpen befelé irányul és a feladóból címzettet csinál. Nem csak a bűntudatot írhatjuk az elnyomott agresszió számlájára, hanem a számtalan kísérő tünetet a különféle fájdalmakkal egyetemben. Az agresszió nem más, mint az életenergia és aktivitás kifejezési formája (gondoljunk arra, mekkora élvezet egy gólt dobni a kézilabda-kapuba, vagy belőni egy tizenegyest, főleg, ha a kapust is sikerül eltalálnunk közben!). Ezért, aki félelmében agresszióját elfojtja, elnyomja ezzel együtt legelemibb életenergiáját és aktivitását is.

Természetesen nem arról beszélek, hogy mindenkit vágjunk szájon, aki szembe jön és csúnyán néz! Egy bizonyos mennyiségű frusztrációs toleranciára mindenkinek szüksége van a túléléshez. Az egyensúly a lényeg. Esetünkben pedig egyértelmű, hogy az egyensúly erősen az egyik oldalra tolódott.

A pszichiátria óriási fáradozással próbálja a depressziósokat valamely aktivitásra rávenni, de ők ezt fenyegetésként élik meg. Kényszeresen kerülnek mindent, ami nem talál nyilvános elismerésre, és kifogástalan életvezetéssel próbálják agresszív és destruktív impulzusaikat (amelyek mindenkiben benne vannak, hiszen ezek nélkül a legelemibb túlélésre se lennénk képesek!) önmaguk és a világ elől elrejteni. A külső kényszer alkalmazása ennek megváltoztatására pedig még inkább belehajtja őket ebbe az ördögi körbe.

A saját magunk ellen irányzott agresszió legpregnánsabb kifejezése az öngyilkosság. Öngyilkossági szándék esetén jó lenne mindig arra kérdésre kideríteni választ, ki a gyilkosság valódi célpontja.


2. Felelősség.

A depresszió - ha most az öngyilkosságtól eltekintünk - a felelősség elutasításának legszélsőségesebb formája. A depressziós nem cselekszik többé, csak vegetál. Inkább holt, mint élő. De minden, az élettel való megbirkózás elleni védekezése ellenére is kénytelen a felelősség kérdésével szembesülni, a depressziósokra annyira jellemző átlagon felüli bűntudata segítségével. Mint láthatjuk, a betegség tálcán hordozza a saját megoldását - mint annyi más betegség is. A kérdés csak az, hogy hajlandó-e az érintett ezt meglátni, avagy sem. A felelősségvállalástól való félelem minden depresszió előterében áll és rendszerint akkor tör elő, amikor az illető egy új életfázisba kellene, hogy lépjen: egy jó példa erre a gyermekágyi depresszió. Vagy a negyven évesen még mindig az anyjánál élő agglegény.


3. Lemondás - Magány - Öregség - Halál.

Ez a négy, szorosan összefüggő élethelyzet (közülük talán utolsó a legfontosabb témakör), amelyeket egy depressziós kényszeresen kerül. A depresszió mégis erőszakkal kényszeríti az illetőt arra, hogy az élet állandóan jelen lévő halálpólusával is szembenézzen. Minden élő dolgot, mint például mozgás, változatosság, társaság és kommunikáció, elveszít a depressziós és az "élő" ellenpólusa, manifesztálódik nála: apátia, merevség, magány és halálgondolatok. Az élet haláloldala, amely a depresszióban ilyen ügyesen napvilágra kerül, ennek a páciensnek az árnyéka (= az a terület, amelyet elfojt, amivel nem hajlandó foglalkozni).

A betegségek általában konfliktusok külső kifejeződései. Esetünkben a konfliktus oka az egyformán nagy félelem az élettől és a haláltól. Az aktív élet bűnnel és felelősséggel jár - de éppen ez az, amit ő szeretne elkerülni. A felelősségvállalás ugyanakkor azt is jelenti, hogy lemondunk a másokra való hivatkozásról (projekció, vagy kivetítés) és elfogadjuk egyedüllétünket. A depresszív személyiség fél ettől, következésképpen szüksége van olyan emberekre, akikbe kapaszkodik. Válás, vagy egy ilyen közelálló személy halála gyakran kiváltja a depressziót ezekből az emberekből. "Az ember olyan egyedül van!" - és egyedül élni, önmaga lenni, a maga lábán állni és a a saját életéért felelősséget vállalni nem akar az illető. Fél a haláltól, ezért nem érti meg az élet feltételeit.

A depresszió becsületessé tesz, tükröt tart elénk: megmutatja az élethez és a halálhoz való egyidejű, egyforma képtelenséget.

Természetesen a fent említett tünetek és jelenségek mindenkinél más mértékben valósulnak meg.

"Ha nincs benned szeretet, akkor cselekedhetsz, amit akarsz: hódolhatsz a világ összes istenének, tevékenykedhetsz szociálisan, vagy a politikában, keresztülvihetsz reformokat a szegények javára, írhatsz könyveket, vagy verseket, mégis halott vagy. Szeretet nélkül megsokszorozódnak és a végtelenségig növekednek a problémáid. Szeretettel viszont tehetsz, amit csak akarsz, akkor nem léteznek veszélyek és konfliktusok. Akkor a szeretet az erényeid alapköve. Egy lélek, amely nincs a szeretet állapotában, nem lehet vallásos lélek." - írja Jiddu Krishnamurti.

Ebben a szeretetben az önmagunk iránti szeretet is benne foglaltatik - nem tévesztendő persze össze a nárcisztikusan kóros önimádattal. Hiszen, aki önmagát nem tudja elfogadni és megszeretni, hogyan tudhatná ezt másokkal szemben megvalósítani?

Itt jön a képbe az állatszeretet is. Aki nem szereti az állatokat, nem tud felelősséget vállalni értük, az csak annak a jele, hogy nem érti, nem szereti az életet. Hogyan tudhatná akkor önmagát, mint élőlényt, mint a természet részét elfogadni, megszeretni? És ha ez így van, miből meríthetne akkor szeretetet a többi élőlény, embertársai iránt, amelyet továbbadhat?