Csapataink harcban állnak

Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.

Nagy Imre

Ötvenhárom éve ezekben a napokban kezdődött a szabadságharc leverése, mely egyben nyitánya is lett egy újabb sötét korszaknak. A szovjet csapatok már november negyedikén hajnalban bevonultak a fővárosba. A harcot a Budaörsi úti laktanya megtámadásával kezdték, majd a város számos más célpontja ellen is támadásba lendültek.

Hamarosan valódi háborús helyzet alakult ki az utcákon, és a kora reggeli órákra a város szinte minden kerületében szovjet ágyúk robaja hallatszott. Reggel 8 körül a Parlamentet védő magyar egységek a szovjet támadás nyomására letették a fegyvert. A kormánytagok közül ekkor már csak Bibó István maradt a Parlamentben, ahonnan kiáltványát szétküldte a nyugati országok nagykövetségeinek.

A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőbbségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen…

Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét.

Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.

Azonban a Nyugat, mint általában, most is csak szavakban volt mellettünk, de igazából az 1945-ben kialakult status quot a hidegháború egyik résztvevője sem akarta megbolygatni. Az Egyesült Államoknak persze számos érve létezett a mozdulatlanságra, kezdve az elnökválasztási kampány felhajtásától a külügyminiszter kórházba kerüléséig, vagy az éppen a pesti eseményekkel párhuzamosan zajló szuezi válságig. De az igazság az, hogy az amerikai vezetés a katonai segítség lehetőségét a kezdetektől kizárta.

Ismét egyedül maradtunk. Aztán csend lett. Gyászos csend.

1957 első hónapjaiban teljes mértékben restaurálódott az 1956 előtti politikai rendszer. Az ország életét újból a kommunista állampárt irányította, az egész országban helyreállították a tanácsrendszert, a forradalom idején megválasztott vezetőket eltávolították, a legtöbb esetben letartóztatták és kivégezték. Hasonló sorsra jutottak azok a funkcionáriusok is, akik október–novemberben csatlakoztak a tömegmozgalmakhoz.

Aztán kisebb enyhülés következett, hisz a pártvezetés 1963-ra teljesen tekintélyelvűvé vált. Már nem törekedett a totális diktatúrára, az emberek teljes körű ellenőrzésére. Kádár meghirdette az „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikáját. Már nem volt kötelező hitet tenni a rendszer mellett, de ellene továbbra is tilos volt cselekedni akár szóban, akár más formában. A legvidámabb barakk, csak így emlegettek minket a nyugati politikusok utalva arra, hogy Magyarországon más szocialista országokhoz képest puhább diktatúrája működött.

És ez így ment évtizedekig. Harminchárom évnek kellett eltelnie, hogy megint történjen valami. Akkor ’89-ben még mindenki egy szebb jövőről álmodott, akkor mindenki elhitte, hogy majd onnantól egészen más lesz a világ. Akkor még a beavatottakon kívül senki nem sejthette, hogy azért ez mesze nem lesz így.

Azonban az elvtársak már mozgolódtak, és bőszen próbálgatták az új köpönyegeket. A új köpönyeget, amiből jutott persze mindegyiknek. Mi pedig voltunk annyira naivak, hogy elhittük, hogy ezután majd, másképp gondolkodnak, hogy ezután majd itt is egy normális ország működik majd.

Tévedés volt, baromi nagy tévedés. Ez húsz év után, ma már tisztán látszik. Ma megint ott vagyunk, ahol annak idején voltunk. Az ország gazdasági zsákutcában és morális válságban. És a legdurvább az, hogy most is azok vannak döntéshelyzetben, akik akkor is. Mintha nem is történt volna semmi sem.

Az alábbi tablóra ránézve mindig Fábry Sándor egyik lényegre mutató kérdése ugrik be. Ki lenne ma a magyar miniszterelnök, ha nem lett volna „rendszerváltás”, ha nem lett volna semmi, ha mindent ment volna tovább ’89-ben?

Akkor mi is változott? Mi lett másképp attól, hogy volt egy rendszerváltásnak nevezett köpönyegváltás? Mondjuk ki bátran. Semmi. ’89-es változások ide, vagy oda, de ma is azok tartják kezükbe az országot, akik egyébként is tartanák.

És talán a legmegdöbbentőbb, hogy Bibó István szavai kis módosítással ma is helytállóak és persze követendőek. A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget cionista hatalmat vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőbbségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen.

Ma újra egy lehetőség kapujában vagyunk. Csapataink ismét harcban állnak.

Mégegyszer nem veszíthetünk.