A helyzet lényegében kilátástalan volt…


Napra pontosan 70 évvel ezelőtt, 1945. február 11-én a szovjet csapatok által bekerített, katlanba zárt magyar és német honvédek Budán, a királyi vár területén gyülekeztek.
A helyzet lényegében kilátástalan volt, de a katonák mégis, a mégoly reménytelennek ítélt helyzetben is az utolsó csepp vérükig való harcot választották…


A budavári kitörés mai napig szélesebb körben ismeretlen fejezete történelmünknek. Az 1945 után berendezkedett kommunista történetírás ilyen-olyan partizán sztorikkal etette a társadalmat és gondosan elhallgatta a vörös hordák ellen küzdők hősies tetteit.

Pedig lenne, pontosabban van miről mesélni.

1945 februárjára a szovjet támadó sereg már elfoglalta Pestet és a budai oldal nagyobb részét. Egyedül a vár és a Gellért-hegy egyes részei maradtak európai, azaz magyar és német kézen. A harcok házról házra, utcáról utcára folytak, s míg a németek anno beleegyeztek Sztálingrád ostroma idején a civil lakosság evakuálásába, itt sem német, sem angol kérésre, az oroszok nem voltak hajlandóak belemenni ebbe.

A szovjetek végül három, összesen 30-40 km széles gyűrűt vontak a Budai Vár köré, amit közel fél millió katona alkotott. A hadműveleteket Malinovszkíj és Tolbuhin marsallok irányították, páratlan kegyetlenséggel és saját alakulataiknak sokszor értelmetlen feláldozásával.

Az iszonyatos túlerő végzetes iramban közeledett céljához. 1945. február 11-én, a még megmaradt német és magyar csapatok tagjai, kb. negyvenezren a vár területén gyülekeztek. Itt volt többek között Vannay László, aki a trianoni békediktátum végrehajtásának megakadályozására a húszas években részt vett a Rongyos Gárda megszervezésében, valamint 1938-ban a felvidéki és a kárpátaljai harcokban. De a védők között volt a 70 éves Prónay Pál is, a trianoni gyalázatot elutasító Lajta Bánság létrehozója, az egykori Rongyos Gárda alapító, akinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy Sopron magyar terület maradt.

A korábbi felmentési kísérletek kudarcával az utánpótlási vonalak is elakadtak, így február 11-én, 17 óra 50 perckor, mikor már a lőszer is fogytán volt, a német parancsok, Karl Pfeffer Wildenbruch rádión a következő üzenetet küldte parancsnoksága felé: „Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői választhatunk a kapituláció, vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utolsó harcképes honvédekkel offenzív módon új harci, és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében.”

Este háromnegyed nyolckor aztán Wildenbruch visszavonhatatlanul kiadta a parancsot a kitörésre.

Az akció előkészítéseként egy német kommandó magyar segítséggel lefegyverezte a Széll Kálmán téri orosz őrségét. 23.900 német (ebből 9.600 sebesült) és 20.000 magyar katona (2.000 sebesült), szinte nehézfegyverek, és páncélosok nélkül indult meg a jelre.

Egyes kutatók, és túlélők szerint több körülmény utal arra, hogy a kitörés főbb irányait, és az első hullám időpontját elárulták, mert az első méterek után minden addigit felülmúló szovjet tüzérségi pergőtűz fogadta a Bécsi kapunál a kitörőket. Az oroszok világító rakéták százait lőtték az összevonási pontok fölé, és gránátok ezreivel árasztották el a kitörési pontokat, útvonalakat.

Ezrek estek el az első órában…

A Vannay különítmény a kitörés kezdetén az Ostrom utcában gyülekezett, majd iszonyatos áldozatok árán tért nyertek a Szilágyi fasorig, ahol ismét elakadtak a II. gyűrű orosz erődrendszerében. Helmut Wolf a Feldherrhalle páncélosgránátos hadosztály alezredese ekkor parancsot adott, hogy a Vérmező-Kékgolyó utca felé kíséreljék meg az áttörést. Itt váratlanul siker koronázza a próbálkozást. Hajnalra a Budakeszi feletti magaslatokig jutottak.

Prónay, aki maga köré gyűjtötte sok vihart megélt ősz bajtársait, viszont nem jutott ki. Az öldöklő harcokban valamennyien elestek…





A kitörés lendülete, energiája sokkolta az orosz csapatokat. Különösen hatott számukra, hogy nem állt le a kitörés az első hullám teljes lemészárlása után sem. A hírek hallatán helyenként kezdett pánik kitörni a soraikban és nem egyszer előfordul az, hogy a kitörés útjába eső házak elfoglalásakor, a bajtársaik hullahegyein átjutó és kézigránátokkal utat nyitó német és magyar harcosok elől az oroszok a harmadik, negyedik emeletről is az utcára vetették magukat...

Február 12-én reggel sűrű köd ereszkedett le a budai hegyekre. A Svábhegy, Remetehegy, Hármashatárhegy körzetében 2-3 ezres csoportokban a kitörés eredményeként 15-20 ezer katona várakozott, majd indult tovább nyugat felé. Azonban közülük nem sokan érhették el a megmenekülést jelentő német vonalakat, mert az oroszok, a magyar áruló partizánok - köztük Göncz Árpáddal és Apró Antallal - helyismeretének segítségével, rendre lemészárolták őket.

A német parancsnoki törzset egy villában körbe kerítették a lövegekkel és páncéltörőkkel felszerelt szovjet csapatok. Megadták magukat. Mindeközben ezreket morzsolt fel az újabb és újabb orosz akadályokon való áthaladás. 1945. február 13-án még mindig szórványos, de igen heves harcok folytak a budai hegyekben. Az összesen negyvenezer főnyi magyar és német katonából álló védőseregből, alig 800-an érték el a német vonalakat. Többségük, mintegy 80%-uk hősi halált halt, többen hadifogolytáborba kerültek. A szerencsésebbeknek civil ruhát öltve sikerült elvegyülniük a lakosság között.

A kiürült várba óvatosan kezdtek beszivárogni az oroszok. Aztán elkezdődött a féktelen szabadrablás…

A vár kazamatáiban maradt sok ezer sebesült ügyét úgy oldották meg, hogy néhány benzines hordót legurítottak és kézigránátot dobtak utána. Sokszor vasutasokat, villamoskalauzokat mészároltak le százával, mert egyenruhájukat pártszolgálatos uniformisnak nézték. A Várban berendezett hadikórház az érkezésükkor tele volt mozgásképtelen sebesültekkel. Őket egyszerűen lángszóróval égették őket halálra. A magyar nők számára megkezdődött a rémálom, szinte nem volt olyan nő, legyen az nyolc, vagy nyolcvan éves, akit ne erőszakoltak volna meg. Amit csak lehetett kiraboltak, felgyújtottak a vörös barmok. Híres magánkönyvtárak lapjai végezték seggtörlőként, múzeumok felbecsülhetetlen kincsei kötöttek ki Szovjetunióban. Az elhúzódó ostromot azzal magyarázták a felső vezetésnek, hogy nagy létszámú a védősereg. Ennek megfelelően sok hadifoglyot követeltek, így mindenkit összeszedtek, civil, öreg, nyomorék, csak a darabszámot nézték…

Kegyetlen idők voltak, kegyetlen idők jöttek…

Évtizedek múltak el hazugsággal, de ma már tudjuk, hogy ez az ostromgyűrűt áttörő támadási kísérlet volt a háború és az európai történelem egyik legtragikusabb és leghősiesebb pillanata. Mégis, még manapság is hallgatás övezi a történteket. Arról már nem is beszélve, hogy még ma is ennek a vörös hordának emlékműve áll Budapesten, a Szabadság terén...

5 kommentek:

Karina írta...

Valószinüleg ezeknek a szegény magyar katonáknak és civileknek a csontjaival "szórakoztak most a " Moszkva tér" helyreállításánál, Orbán rejtett tartalékai. Mert normális munkás ember nem tesz ilyet, nem kegyeletsértő,származzon bárhonnan is! Kiváncsi vagyok mi lesz ezeknek a disznóknak a büntetése? Vagy ezt is elsummákolják, mint a többi dolgot?

Anna írta...

Így már érthetőbb a közelmúlt és a jelen is... Gabi! Önt az Isten áldja meg jó egészséggel, sok sikerrel! Köszönet az általam még nem látott fotókért is.

Zé írta...

"Amit csak lehetett kiraboltak, felgyújtottak a vörös barmok"

Ha emlékezetem nem csal, a történet nem úgy kezdődött nem a "vörös barmok" jöttek, és mindent elpusztítottak, hanem mi mentünk ki Oroszországba gyilkolni, gyújtogatni, fosztogatni.
"Budapest védői" pedig a várban már nyilvánvalóan nem Budapestet védték, hanem Bécset, Ausztriát és Bajorországot, Hitler parancsa szerint, aki megtiltotta a megadást, és az utolsó szál emberig tartó harcot parancsolta. Hitler terve bevált, a kedves Ausztriáját, és Bajországot gyakorlatilag nem érte háborús kár, a sunyi Bécs "egyetlen puskalövés nélkül" megadta magát, amikor a front a város elé ért (ahogy Berlint is két hét alatt feladták a "hős" németek, míg Budapestet 102 napig ostromolták).
Budapestet viszont gyakorlatilag megsemmisítették, feláldozták a németek parancsára. A németek a magyarok pusztulása árán mentették meg a saját területeiket. Feláldoztak minket, nincs ezen semmi ünnepelni való, a halottak ettől még hősök, és tiszteletet érdemelnek, természetesen.

Az ostromgyűrűbe fogott magyarok teljesen értelmetlenül pusztultak el, idegen érdekekért. A magyar nőket is feláldozták, mert az oroszok a heves ellenállás miatt váltak vadállattá, mindenkit prédának tekintve (az átálló Szlovákiában és Romániában nem voltak erőszakoskodások). Eközben az elmeháborodott "nemzetvezető" Szálasi miután Budapestet "erőd"-nek (festung) nyilvánította, a frontvonaltól több száz kilométerre nyugatra írogatott könyvet a végső győzelemről, és a nyilas pribékjeivel magyar katonaszökevényekre vadásztatott.



Névtelen írta...

Kedves Zé!!
Sok igazság van abban amit írtál, de azt hogy a magyarok
"Oroszországba gyilkolni, gyújtogatni, fosztogatni" mentek ki visszautasítom! Az ukránok legtöbb helyen felszabadítóként tekintettek a bevonuló csapatokra.
Íme egy inkább jellegzetes kép a "rémtettekről"...! Mintha mosolygós megszállt ukránokat látnék a képen...!...?

http://www.nyugatijelen.com/riport/egy_orszag_a_hadak_utjara_sodrodik.php

Ha pedig azt feszegeted hogy ki kezdte (és ez alapján van " joga " jogtalanságokra) akkor megkérdezem, hogy 1848-ban miféle hadak is fojtották vérbe a magyar szabadságharcot???

Szabó József

Zé írta...

Kedves József!
Ez a kép mit bizonyít? Mi magyarok, mint az összes többi német csatlós azért mentünk Oroszországba és Ukrajnába, hogy a németek érdekeinek megfelelően meghódítsuk a Volgáig. A meghódítás után a németek elűzték volna a szlávokat, vagy rabszolgaként dolgoztatták volna őket, amíg bele nem döglenek, és német telepesekkel népesítették volna be a területet. Ez nem volt titok, ezt Hitler le is írta. Az lehetséges, hogy az ukránok a sztálini sanyargatás után felszabadítónak fantáziálták a magyarokat és a németeket, csak a népszerűségi indexünkön jelentősen rontott az, hogy egy-két partizánakció után egész falvakat égettünk fel, a németek templomba terelt emberekre gyújtották rá a templomot, stb. Aztán az orosz propaganda rövid úton értesítette őket, mi is Hitler terve velük.

Úgyhogy kár hülyeségekkel áltatni magunkat, hogy mi ott felszabadítók voltunk, és mennyire szerettek minket. Azért mentünk oda, hogy biztosítsuk a német életteret, élettér-elméletet. Miután a ruszkikat leigázták, elüldözték, mi is sorra kerültünk volna, a románokkal együtt, ebben is biztos lehetsz. Útban lettünk volna német-Ukrajna és német Ausztria között.
Úgyhogy nincs mit csodálkozni azon, hogy a ruszkik kicsit morcosak volta, mikor Magyarországra értek. A háború már eldőlt, semmi értelem ne volt tovább egymást mészárolni, de az elmebeteg magyar vezetés ezt nem volt képes belátni, és ez jó pár orosz és főleg magyar életébe került még.

Megjegyzés küldése

Kedves Kommentelők!

A könnyebb és legfőképp az értelmesebb kommunikáció biztosítása érdekében, szeretnénk mindenkit arra kérni, hogy a hozzászólásaitokat valamilyen névvel tegyétek meg.

Ez a "Profil kijelölése mint:" legördülő menüben a "Név/URL-cím" lehetőséget választva, majd a név beírása után az URL sort üresen hagyva, végül a "Tovább" gombra kattintva egész egyszerűen megtehető.

Köszönjük!

Radical Puzzle

 
látogató számláló