Gyáva népnek nincs hazája

Nincs hiányérzetük? Mi nem történt Magyarországon hosszú évek óta?

Sztrájk.

Őszintén szólva nem is emlékszem, mikor volt sztrájk utoljára. Az előző ciklusban nemigen. Tehát legalább négy-öt éve. De alighanem még régebben történt az utolsó.

Mintha bizony minden rendben menne nélküle is...

Mint tudjuk, sztrájkból alapvetően kétféle van: politikai és bérsztrájk. Attól függően, hogy a résztvevői valamilyen politikai jellegű követeléssel szüntetik be a munkát, vagy pedig egyszerűen több fizetést akarnak. Az elsőt most hagyjuk, összpontosítsunk az egyszerű bérsztrájkra.

Indokolt lenne, nem? A magyar fizetések a legtöbb szakmában és foglalkozásban olyanok, hogy volna hová emelni őket. Nagy valószínűséggel forrás is lenne hozzá az ilyen-olyan munkaadók legnagyobb részénél. Csak ki kellene követelni. Maguktól, önként és dalolva a munkaadók nem szoktak érdemi emelést adni. Kényszeríteni kell őket. De hát ezt mindenki tudja.

Biztos, hogy mindenki tudja? Dehogy biztos.

Felvetődik a gyanú, hogy a dolgozók egy hányada – és egyre növekvő hányada – már egyáltalán nem is tudja, mi az a sztrájkolás.

Nyugat-Európában, ahol hozzánk képest remek bérek vannak, bezzeg tudták. Akkor tudták, amikor kiküzdötték maguknak a mostani rendes fizetéseiket és sok más munkavállalói jogukat és járandóságukat. Mert nem ingyen kapták, nem csak amúgy az ölükbe pottyant. Ki kellett állniuk érte.

Nálunk ez nem divat. Áhítozás van, sóhajtozás, halk méltatlankodás és bénult tétlenség. Tévénézés van helyette, internetes fórumokra irkálás, idiotikus hurrámaszop-hurráfidesz-hurrájobbik csápolás, hülyegyurcsány-hülyeorbán-hülyenácik köpködés, változásoknak a választásoktól várása, és a legtöbb ember azt hiszi, hogy érdemi javulás majd az ő közreműködése nélkül, pusztán csak a politikusoktól is várható. „Mit is tehetnék én, de hát ott vannak a politikusok, az ő dolguk”- ismerjük ezt az elkeserítően rövidlátó dumát. Sőt nemcsak duma, hanem szilárd meggyőződés a legtöbbek fejében...

Mástól várni, hogy majd kikaparják nekünk a gesztenyét – tipikus magyar hozzáállás.

Kifogás mindig van, ha arról van szó, hogy megideologizáljuk a tehetetlenségünket.

Kétségtelen, hogy a munkanélküli nem tud sztrájkolni. A közmunkás sem. A rendes állásban lévők egy része sem különösebben, mert nem olyan a munkaterülete. A klasszikus nagyüzemi munkásság gyakorlatilag megszűnt, márpedig náluk adva volt hozzá minden lehetőség. A mai világban nehezebb. Leginkább olyanok eszköze maradt, mint például a vasutasok vagy más közlekedésiek. De a többiek is megtehetnék azt, hogy felcsatlakoznak a már megindult sztrájkokhoz. Ám minden ilyesmitől reménytelenül messze vagyunk. Nyoma sincs.

Kérem, a ”rendszerváltás” óta Magyarországon egyetlen általános sztrájk sem volt. Ágazatiak még csak-csak, legalábbis a kilencvenes években, de azok is megszűntek. Általános sztrájk pedig soha!
Hát nem azt üzeni ez a nagytőkének, a gazdaság irányítóinak és a politikának, hogy a jónép elfogadott mindent, belenyugodott, és nem is kell itt változtatni semmin? És hogy a munkajövedelmek jelenlegi szintjét a társadalom elfogadta? De bizony azt üzeni.

Még rosszabb az a tapasztalat, hogy amikor még voltak ágazati sztrájkok, a többi ágazat munkavállalói nemhogy általános sztrájkká növelték volna, nemhogy legalább a szolidaritásukat fejezték volna ki, hanem egyenesen szidalmazták őket. „Mit akarnak ezek?! Nekem sem több a fizetésem!”- hangzott el milliószor minden ilyen alkalommal a többiektől. Ez sajnos lesújtó hozzáállás.

Nem vitás, hogy a sztrájkhoz bátorság kell. Tudván tudjuk, hogy a munkavállalók az egzisztenciájukkal és a megélhetésükkel játszanak olyankor. Sokan csakugyan repülnek is az állásukból. Főleg a szervezők, a kezdeményezők. Meg lehet érteni azokat, akik félnek. De ha mindenki fél, akkor ne csodálkozzunk, hogy ott tartunk, ahol. Aki már odáig eljutott, hogy külföldre megy dolgozni, vállalja a földönfutói életet, az már nem gyáva. Az a sok százezer ember már bebizonyította, hogy cselekvőkész. Csak hát sajnos nem idehaza, hanem elment innen. Nagy szükség lenne – lett volna – rájuk idehaza ebből a szempontból is.

Ahogy a dolgok haladnak lefelé, előbb vagy utóbb eljutunk arra a szintre, hogy mégis rákényszerülnek a sztrájkra és egyéb határozott fellépésre azok, akik jelenleg nem mernek. Amíg ez be nem következik, érdemi javulásra szerintem nem lehet számítani a munkavállalók fizetésében és helyzetében, hiszen mitől is változna. Remélem, vezetők is akadnak hozzá. Mert egyelőre nincsenek. Akikről némelyek azt képzelik, hogy azok vezetők, sajnos nem azok.