Taposás a zsákmányért

Kis hír pár nappal ezelőttről. Egy szupermarket-lánc azt a reklámfogást alkalmazta, hogy minden náluk elköltött ezer forintért egy pontot adtak a vevőnek, és amikor valakinek összegyűlt harminc pont, az kapott egy plüssfigurát. Igen ám, de egy darabig szünetelt az utánpótlás a jutalomból, és a vevők feltorlódtak. Amikor aztán megjött a cucc, a sok vevő egyszerre rohanta meg a boltot, hogy beválthassa a pontjait a jutalomra. Botrányos jelenetek zajlottak le, egymásnak estek, lökdösődés és verekedés alakult ki, bevásárlókocsikkal ütötték el egymást szándékosan, még gyermekek kezéből is erőszakkal kitépték a plüssállatokat. Nekiszabadult a prosztóság és az ordenáréság. El bírjuk képzelni. Ráadásul újabb hírek szerint ez nemcsak Veszprémben történt meg, hanem más városokban is.

Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy ezek nem feltétlenül cigányok voltak, nem is zsidók. Hanem maga a magyar nép. Igen, sajnos az a magyar nép szerepelt le ezzel a primitív tahósággal, akitől egészen mást várnánk, és főképp akiről egészen mást képzelünk. Azt is mondhatnánk, hogy mi magunk bőgtünk le és állítottuk ki magunkról a bizonyítványt. Még akkor is, ha személyesen nem voltunk ott persze, és nem olyan a saját privát mentalitásunk, hogy ilyen szintre alacsonyodjunk.

Nem tudom, hogy ez a fajta barom a lakosság milyen arányát teszi ki. Nem mernék százalékot tippelni. De az a gyanúm – nem is gyanúm, hanem a hétköznapokban szerzett tapasztalatom –, hogy nagy ez a részarány. Ne csapjuk be magunkat, ne áltassuk magunkat illúziókkal. Ha hazudunk magunknak, az keményen visszaüt. Minden további politikai vagy mozgalmi vagy közéleti tervünkben azzal kell kalkulálnunk, hogy a lakosságnak egy jó nagy része ilyen. Azon a szinten létezget, mint a baromfiudvaron a tyúkok, akik egymást tapossák le, ha közibük hajítanak egy marék kukoricát. Aztán végül együtt kerülnek a fazékba, na persze.

Téved, aki azt gondolja, hogy csak az alacsonyabb társadalmi státuszú és műveletlenebb emberekre jellemző ez a primitivitás. Többször tanúja voltam annak, hogy egy-egy sajtótájékoztató után átvezették az újságírókat a svédasztalhoz. Abban a pillanatban lemállott róluk a civilizációs máz, és ugyanúgy baromállat módjára egymást lökdösték el, egymás kezéből ráncigálták ki a piti kis zsákmányt.

Sőt az is téved, aki arra gondol, hogy ez valami magyar tulajdonság. Mindenhol így van. Láttunk már tudósításokat amerikai áruházi árleszállításokról, ahol a kapuk kinyitása után pontosan ilyenek történnek.

Nekünk nemzeti radikálisoknak mit mond ez a jelenség? Mit üzen? Mi a tanulság?

Szerintem két dolgot szűrhetünk le.

Az egyik az, hogy ne legyenek eltúlzott és irreális elképzeléseink, elvárásaink a Nép mint olyan iránt.

A másik kicsit bonyolultabb.

Ha valamilyen mozgalmat szervezünk, akkor törvényszerűen az lesz a forgatókönyv, hogy eleinte csak kevesen vannak benne, a valóban elkötelezett, lelkiismeretes, a tiszta eszmékben hívő, magas minőségű emberek. De a mozgalomnak az életképessége és a siker felé törekvése érdekében szüntelenül bővülnie kell. Egyre nagyobb és nagyobb mennyiségben kerülnek bele mindenféle figurák. Olyanok, akiknél már egyáltalán nem az elkötelezettség, az eszmeiség és az önzetlen használni akarás a fontos. Előbb csak beszivárognak, aztán eltömegesednek az olyanok, akik az ilyen plüssállatos szupermarketi tumultusokban vadbaromként taposnak el mindenkit, aki az ócska kis zsákmány felé vezető úton elébük áll. Végül pedig a számbeli fölényük révén a saját pofájukra formálják az egész mozgalmat is, az egész közös világunkat is.

Tetszenek érteni?