Szétzuhanva

A liberalizmus az egyénre helyezi a hangsúlyt, mindent az egyénen keresztül közelít meg, sőt lényegében társadalom helyett is egyének halmazát látja. A nemzeti világképnek a középpontjában azonban a család van, abból épül fel maga a nemzet.

Csakhogy a család jelentős változáson ment keresztül az utóbbi egy-két évszázad folyamán, különösen a legutóbbi évtizedekben, és ez a változás napjainkban felgyorsulva folytatódik. Onnan indult a dolog a történelem hajnalától kezdve, hogy az ember természetes közege a falka volt, ami nagyjából-egészéből átfedte a nagycsalád fogalmát. Ezen belül kialakult a feladatmegosztás, mindenkinek megvolt a maga dolga, együttműködtek, vigyáztak egymásra. „A farkas ereje a falka, és a falka ereje a farkas” - mondja Rudyard Kipling A dzsungel könyvében. Később a civilizáció előrehaladtával sem volt ez másképpen évezredeken keresztül, és az egyén feloldódott a család-alapú közösségben, tágabban a faluközösségben.

A bomlás az ipari forradalmakkal és a vele együtt járó modern városiasodással kezdődött meg. Az iparvárosok és a nagyvárosok megjelenése kikezdte és felőrölte a hagyományos életmódot, az ember természetes közegét. Az aránylag egyre jobb egyéni megélhetési lehetőségek pedig fokozatosan megszüntették az egymásra utaltság közvetlen, mindennapi kényszerét. Individualizálódás kezdődött, és egyre fokozódva halad előre mindmáig. A család egyre kisebbedik, megszűnőben a több generáció egy háztartásban és a szélesebb rokonság legalább egy faluban együttéléséből álló nagycsaládok. Igazából a klasszikus falu is megszűnőben. Mostanra már az egyszerű apa-anya-gyermekek alapvető családmodell is nagyon kopik. Szinglik vannak, fiataloknak a szüleiktől minél hamarabb elköltözése van, idős szülőknek szociális otthonba dugása vagy egyszerűen sorsára hagyása van. Modern nagyon! Meg is lehet magyarázni ”észérvekkel”, karriervággyal, megélhetési kényszerrel. De nehéz volna észre nem venni, hogy a ”mi” helyébe az ”én” lépett, ennek minden következményével. Jókkal és rosszakkal.

Lehet vitatkozni róla, hogy hogyan jobb élni – nagycsaládban, kis családban vagy csonka családban, netán egyedül. Mindnek vannak előnyei is, hátrányai is.

Azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az ember természetes létezési módja mégiscsak a nagycsalád. Ha az nincs meg, mindenképpen hiányozni fog valami. Ez, az, amaz – valami. Talán nem is tudjuk pontosan, hogy mi. De az ösztönök szintjén, sőt – megkockáztatom ezt a szót – a spiritualitás szintjén hiányaink lesznek.

A nagycsalád annyira nagy erő volt, hogy az egyén az életét is feláldozta érte. Nem annyira egyénnek érezte magát, mint amennyire a vér szerinti közösség tagjának. Nem üres jelszó volt, hogy az életét is odaadta a népének. Ma már sajnos leginkább csak duma, miközben primadonnáskodás, köpönyegforgatás és alakoskodás folyik a saját egyéni személyes haszon érdekében. Nemzeti radikális oldalon is, sajnos...

Eközben a cigányoknál nagyon is megmaradt a nagycsaládos létezési forma. Egy rakáson élnek, közös túlélési stratégiáik vannak (a maguk primitív színvonalán), de például a mindennapokban is megjelenik olyanokban, hogy az utcán nem egyetlen cigány megy, hanem hat-nyolc-tíz cigány vonul.

Na és a zsidóknál is megvan a nagycsaládra emlékeztető vérségi alapú szerveződés. Náluk már nem a cigányok primitivitásával, hanem nagyon is rafináltan, kifinomultan. Ez a titka a hatékonyságuknak.

A világ pedig továbbra is a még nagyobb individualizálódás felé halad. Ravasz manipulátorok még rá is segítenek. Az emberek elmagányosodnak, a társadalom szövetei fellazulnak és szétmállanak, a rokonok kapcsolattartása felszínesebbé és erőltetettebbé, tartalmatlanabbá válik, a közös érdek már csak halandzsa, az egymásért kiállás üres ígéret, önfeláldozásról ne is álmodjunk, a megszervezhetőség pedig egyre inkább csak illúzió. A nagycsaládnak, az ember természetes közegének az elsorvadása miatt.

Nyilván nem ez az egyetlen oka a nemzeti radikalizmusunk sikertelenségének. De mindenképpen az egyik.