Éjfél van a Duna táján…

Néha kell egy vers, egy gondolat. Egy halvány fény, mely utat mutat, mely felvidít, vagy éppen elgondolkodtat a rohanó hétköznapok és a mindennapok hülyeségei közepette. Néha kell egy vers, melynek egy-egy sora a fejünkben marad, amit aztán utána akár napokig hurcol magával az ember. Néha kell egy vers, hogy rádöbbenjünk arra, hogy ugyan múlik az idő, de az igazi nagy kérdések nem igazán változnak, hogy vannak örökérvényű gondolatok, amelyek ugyanúgy igazak voltak tíz, húsz, ötven, száz évvel ezelőtt, mint ahogy igazak mai is. És néha kell egy vers, ami néhány sorban mindent elmond a világról.

Ma  Sík  Sándor  verse:  Az andocsi Máriához

Koldusboton, törött mankón

Jövünk búcsút járni,

Szűzmáriás magyaroknak

Kopott unokái.

Éjfél van a Duna táján.

Magyaroknak éjszakáján

Nincs más, ki virrasszon.

Baráttalan, testvértelen,

Hozzád ver a veszedelem,

Boldogságos Asszony!

Megcsúfolták, megpöködték,

Ami bennük szép volt,

Kilencfelé hasogatták,

Ami rajtunk ép volt;

Tépett testünk megtapossák,

Ragadozók ragadozzák

Édes-kevesünket,

Koporsónkat faragdálják.

– Eléd sírjuk, magyar árvák,

A mi keserünket.

Idegenek megnevetik

Drága magyar szónkat,

Idegentől kéregetjük

Kenyerünket, sónkat.

Magyar kezek szántogatnak,

Régi rögön új uraknak,

Néped hegye-völgyén.

Más arat, hol mi vetettünk:

Jövevények, szolgák lettünk

Úr-apáink földjén.

Boldogasszony, ezer évig

Édesanyánk voltál,

Eleink, ha hozzád sírtak,

Hozzájuk hajoltál:

Száz ostorral ostorozzon,

Csak ez egyért, Boldogasszony,

A jó Krisztust kérd meg:

Négy-víz-parton, három-hegyen

Mindörökké magyar legyen

A máriás ének.

Sík Sándor

Csend

1924