Honnan gyüttek kendtek?

„...Közben  a  szénásszekérről  leugrik  az  atyafi,  aki  nem  is  sejti,  hogy  most  menekült  meg  a  halál  torkából. Odajön  hozzánk:
- Honnan  gyüttek  kendtek?
- Amerikából.
Végignéz  rajtunk. Látom,  hogy  meg  van  sértve. Azt hiszi, tréfálunk vele.

A bicskei  parasztember  hitetlenkedése  érthető. Mi sem hittük volna, amikor Endresz Gyurkával a „Justice for Hungary” repülőgépen Amerikából elindultunk hazánk felé, hogy vállalkozásunk egy fejérmegyei község határában fog véget érni. Hatezer kilométert repültünk egyfolytában...”

[Idézet Magyar Sándor Álmodni mertünk című könyvéből]

[Balról jobbra: Magyar Sándor, Szalay Emil, Enrdesz György, Bánhidi Antal]

Az óceán átrepülésének gondolata 1927-ben, a Kanadába kivándorolt Magyar Sándor, az első világháborúban kitüntetett katonai pilóta fejében fordult meg először, akinek mindig is nagy álma volt, hogy Magyarország is az óceánrepülő nemzetek elit klubjának tagjává váljon.

A merész cél megvalósításának első lépéseként, még abban az évben elkezdődtek az előkészítési munkálatok. Az elképzelés az volt, hogy a repülés anyagi fedezetét a Kanadában és az Egyesült Államokban élő magyarok támogatásával teremtik elő. Ennek érdekében Detroitban felállították az American-Hungarian Transatlantic Committee-t (Amerikai Magyar Transzatlanti Bizottság), amely 1 dollárért árusított levelezőlapokból származó bevétellel akarta fedezni a repülés költségeit.

A kezdeti nem túl nagy adakozó kedv növekedését elősegítendő, beszállt a vállalkozásba a brit újságmágnás, az angol Daily Mail újságkonszern elnöke, Lord Rothermere, aki már korábban is a magyar ügyek lelkes támogatója volt. Rothermere 10 500 dollárt ajánlott fel annak a magyar pilótának, aki első ízben repül át New Yorkból Budapestre. Azonban a pénz így se nagyon akart összejönni. 1930 nyaráig a tengerentúlon 5000 dollár, míg Magyarországon 45 dollár gyűlt csak össze, ami még a gép megrendeléséhez is kevés volt.

Amikor már minden elveszni látszott, akkor jelentkezett egy, az Egyesült Államokban már két évtizede letelepedett magyar iparos, a magát egyszerű hentesből húsüzem-tulajdonossá felküzdött Szalay Emil, aki csaknem egész mozgósítható vagyonát, mintegy 25 ezer dollárt ajánlott fel az ügy sikere érdekében.

Így három év helyben toporgás után, az előkészítő munkák új lendületet kaptak.

A repülés tervezésében Magyart és a pilótának felkért, szintén első világháborús veterán Endresz Györgyöt szakértőként Bánhidi Antal, a jeles repülőgép-tervező, az Aero Szövetségtől pedig Szapáry Jenő és Grosschmid István segítették.

A csapat választása a Lockheed gyár Sirius Model 8A típusára esett. Endresz 1930. augusztus 20-án a kaliforniai Burbank repülőterén repült először a géppel. A berepülés során természetesnek tekinthető, hogy számos hibát kellett kijavítani, ám az időveszteség miatt kénytelenek voltak 1931-re halasztani az utat, hiszen ősszel és télen különösen kockázatos volt az óceán fölötti repülés.

Az eredeti tervek szerint a meggypirosra festett, S/N115W szám alatt lajstromozott gépnek, melynek az oldalára a trianoni békadiktátum elleni tiltakozásul a Justice For Hungary feliratot festették, Detroitban kellett volna felszállnia, hogy aztán megszakítás nélkül repüljön Budapestig. A benzinutánpótlást légi utántöltéssel akarták biztosítani, amely technológiát korábban már kipróbálták az Államokban. (Az óceánrepülés kétségtelenül legveszélyesebb szakasza a felszállás, hiszen az üzemanyaggal túlterhelt géppel roppant nehéz volt az elemelkedés - számos óceánrepülőnek ért véget a kalandja, sokszor sajnos az élete is, mielőtt igazából nekivághatott volna az útnak. Ezen segített volna a légi utántöltés, amihez 1923 óta rendelkezésre állt a technika: sőt, 1930-ban a Hunter-fivérek két gépet használva az utántöltésekhez 553 órán és 40 percen keresztül maradtak a levegőben Chicago felett.)

Végül aztán mégsem e megoldás mellett döntöttek, hanem áttették az indulás helyszínét Újfundland egyik legkeletebbi repülőterére, Harbor Grace-re, amely igen nagy népszerűségnek örvendett az óceánrepülők körében

Aztán eljött a nagy nap, ami finoman szólva sem túl jó előjelekkel indult.

1931. július 15-én hajnalban, az utolsó simítások elvégzése közben repedést találtak a gép üzemanyagtartályán. A hiba a tartály felső pereménél volt, amit a lehető legegyszerűbben igyekeztek orvosolni: néhány liternyi üzemanyagot leengedtek az óriási tankból. Noha a pilóta könnyedén elemelte a gépmadarat a talajtól, a komolyabbnak tűnő akadályok csak ez után jelentkeztek. A navigátor rövid idővel az indulás után észrevette, hogy a föld indukciós iránytű felmondta a szolgálatot. Normális körülmények között szabad szemmel sem lehetetlen a tájékozódás, a magyar óceánrepülés napján azonban ködös és felhős volt az idő. Magyar Sándor ezért a repülőgép útvonala mentén haladó óceánjáró hajók pozíciójának segítségével számítgatta ki saját járművük pozícióját.

A dolgok nem fordultak jobbra Európa fölött sem, a tájékozódás nemhogy nem javult, de még romlott is. Az Endresz–Magyar párosnak viharzónákat kellett kerülgetnie, és kiderült, hogy nem tudnak az induláskor elfogadott terv szerint landolni Mátyásföldön. Így aztán nemcsak a felszálláskor, a landolásnál sem ünnepelhették az érdeklődő civilek a magyarok dicsőségét.

Hamarosan kiderült, hogy ennél nagyobb baj is leselkedik a gép személyzetére. Győr felett akadozni kezdett az üzemanyag-ellátás. További hetven kilométer megtétele után a benzinvezeték eldugult és a hajtómű leállt. Siklórepülésben közelítették meg a talajt, és 1931. július 16-án délután Bicske határában, egy kukoricatáblában kényszerleszállást hajtottak végre. Utóbb kiderült, hogy az egyik üzemanyagtartály alján még mintegy 50 liter üzemanyag volt, amivel el lehetett volna érni a landolás eredetileg tervezett helyszínét, Mátyásföldet.

A nem is olyan apró malőrök ellenére, a magyar páros a 26 óra 20 perces repülés során három világrekordot is bezsebelt: az Északi Atlanti-óceánt 13 óra 50 perc alatt repülték át (csaknem két órát verve az előző rekorderre), miközben 250 km/órás átlagsebességet értek el. Emellett pedig az Amerikából felszálló pilóták közül egyetlen óceánrepülő sem jutott el korábban olyan távolságra, mint ők (kb. 5800 km). Endresz és Magyar a világon 15.-ként repülték át az óceánt.

A Justice for Hungary személyzetét hősként fogadták Budapesten: a Milleniumi Emlékműnél százezres tömeg ünnepelte a pilótákat, Horthy a Várban fogadta őket, s a III. osztályú Vaskorona Renddel tüntette ki a hősöket.