Ember kell a gátra

Közhelyszerű,  hogy  a  magyar  képtelen  az  összefogásra.  Mindenki szilárdan meg van győződve róla. Történelmi példák sokasága sorolható, amikor egymást öltük, „s lettél magzatod miatt magzatod hamvvedre”. Bár ha jobban belegondolunk, más nemzeteknél sincs másképp. Angliában a Rózsák háborújában harminckét éven át mészárolták egymást, egyedül a towtoni csatában 20-30 ezren haltak meg. Vagy ott az amerikai polgárháború. A németekről és az olaszokról már nem is beszélve, ők szétdarabolva éltek a XIX. századi egységesülésükig. Pedig az összefogás nagyon vonzó jelszó. De lehetséges-e számunkra itt és most?

A kialakulófélben lévő kapitalizmus nem az összefogásról szól, hanem éppen ellenkezőleg a vagyoni polarizálódásról. Nemcsak a létező szocializmus után, hanem egyáltalán mindig és mindenhol, nemzeti jellegek nélkül, pusztán a mechanizmus logikájából. Tőke akkor keletkezik, ha összegyűlik, és nyilván mások pénze kerül azokhoz, „akinek vagyon, annak nagyon”. Márpedig a magyar tőkések – pardon, befektetők – létrejötte üdvös, mert máskülönben idegenek jönnek erre a szerepre, és gyarmatosítanak.

A jó Orbán is a nemzeti tőke kialakításában mesterkedik hol kimondva, hol kimondatlanul, és ismerjük be, nem logika nélkül. De ez persze feszültségekkel jár, és az összefogás ellen hat.

Itt szeretném megjegyezni, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” elsőre tetszetős jelszava fából vaskarika, mert az elemei ütik egymást.

Nos, alkalmatlanok vagyunk mi magyarok az összefogásra? Az csak naiv dajkamese? Eleve ott van bennünk az igény a szekértáborokra, egymás nyomorult pofájának köpködésére? Fradi – Dózsa, Illés – Omega, digó – csöves, Maszop – Fidesz? Csakis ilyesmikben tudjuk megvalósítani önmagunkat?

Már a havazás miatti márciusi katasztrófahelyzetben egészen bámulatos segítőkészség tört felszínre. Az érintett területek falvainak és városainak lakossága befogadta az utakon rekedteket, élelmiszerrel, meleg ruházattal és minden elképzelhető módon segítette őket. Teljesen önzetlenül. Önreklámnak, melldöngetésnek nyoma sem mutatkozott.

Most pedig az árvíz.

Olyan fokú spontán szerveződés kezdődött, ami egyszerűen lekörözi a fantáziát. Tömve velük az internet, ahol mindannyian láthatjuk, plusz ott a rengeteg kisebb és nagyobb helyi kezdeményezés. Mennek a gátra, ha kell, vagy a töltéseken dolgozók keze alá dolgoznak, vagy minden elképzelhető módon felajánlásokkal segítik a veszélyeztetetteket. Magánszemélyek, cégek, intézmények, sportegyesületek, a legkülönbözőbb közösségek. Természetesen külső utasítás nélkül, de még csak elvárások nélkül is.

Nekem személy szerint – de remélem, nemcsak nekem - külön feltűnt az állatvédők, állatmentők szervezett és áldozatkész fellépése az árvíznél. Egy emberibb, szebb világért küzdenek. Máskor is. Most is. Ők egyébként nemcsak az állatok mentésében, hanem a gátakon és egyéb önkéntes munkákban is jeleskednek.

Ami az árvíz kapcsán előjön az emberekből –a magyarokból -, az máskor is ott rejlik ám.

Kampányszerűség volna és szalmaláng? Nem hiszem. Csak itt most világos az ábra, nincs mesterséges ködösítés, nincs alakoskodás.

Bennünket magyarokat annyiszor csepültek már, és most is azt teszik haszonleső sunyi körök, hogy hozzászoktunk, beépítettük a nemzeti én-képünkbe, és önmagunkat is csepüljük. Pedig nem kell. Minden percben tudatában legyünk, hogy azok vagyunk, akik most. Csak annyi kellett hozzá, hogy végre világos legyen az ellenfél.