A járható út és cél

Az  első részben  odáig  eljutottunk,  hogy  a  jelenlegi  keretek  között  a  Jobbik  vezetése  által  követett stratégia  milyen  okokból  nem vezethet győzelemhez. Most nézzük meg azt is, hogy milyen eszközökkel és fellépéssel lehet sikerre vinni egy valóban nemzeti radikális mozgalmat! Mert van ilyen járható út, ezt a történelem már bebizonyította. De előtte meg kell vizsgáljuk kíméletlen alapossággal azt a kérdést is, hogy mi a valóban nemzeti radikális mozgalom által elérni kívánt cél!? Mert hiteles és megvalósítható cél nélkül semmiféle kezdeményezés nem vezet sehová.

A járható út és cél

Néhány gondolat a nemzeti radikalizmusról

II. rész

Ha a Jobbik jelenlegi állapotára gondolok, akkor ki kell mondanom azt is, hogy jó néhányuk számára már a cél sem teljesen tiszta, a kezdeti nemzetmentő elszántságot felváltotta a csúf opportunizmus, a rendszerváltás irányába való elkötelezettséget a napi szintű sodródás, és a hazaért mindent szemléletet a következő ciklusra kacsingató megélhetési politizálás! Sajnos a párt néhány vezetőjének megfelelési kényszerétől vezérelve betagozódott a fennálló struktúrába, annak minden eszközzel való megdöntése helyett. A Jobbikot irányító szűk csapat a párt és saját érdekeit mindenkor fölébe helyezi a nemzeti ügynek, amikor a kettő ütközik, ennek köszönhető a tagság folyamatos csökkenése 2010 tavasza óta, aki nem száz százalékosan Vona és Szabó Gáborhoz lojális, annak gyorsan ajtót mutatnak.


I. A nemzeti radikalizmus célja

A nemzeti radikalizmus, mint eszmei, szellemi mozgalom célja nem lehet több és kevesebb, mint a XXI. század elejére kiépült és bebetonozódott nemzet- és emberellenes hatalmi struktúra, a liberális multikulturalizmus, azaz a Rendszer teljes lerombolása, megsemmisítése. Ez a harc természetesen nem korlátozódik, korlátozódhat egyedül Magyarországra, a világméretű, azaz globalizált pénzuralom zsarnoki rendszere csak az életképes nemzetek együttes erőfeszítésével dönthető meg! És működnek is ilyen szervezetek, sejtek, sajnos a média központosított véleményterrorjával szemben még jellemzően gyenge a hangjuk. De jelen vannak mindenhol és folyamatosan erősödnek, hiszen minél nagyobb a nyomás, annál nagyobb az ellenállás! Magyarországon egyelőre kevesen vagyunk, hogy valódi fenyegetést jelentsünk a Rendszer számára, de lehetünk ennek a küzdelemnek erős bástyája. Ahogyan a görög Arany Hajnal gyors erősödése reményt ébreszt minden magyar hazafi szívében, így várják az elnyomott népek bátor szabadságharcosai, hogy a sötétség és terror korszakában máshol is apró őrlángok lobbanjanak fel! Ezért egy erős magyar mozgalom is ösztönző, katalizátor hatással tud lenni más nemzetek előtt. Történelmi küldetésünk, ahogyan 1848-ban vagy 1956-ban is példát mutattunk szabadságszeretetünkkel és bátorságunkkal a világ számára, úgy emeljük fel újra megtépázott nemzeti lobogónkat és meneteljünk szembe az önkénnyel, elnyomással és kizsákmányolással! És ahogyan csodálják most múltunkat, tradícióinkat más nemzetek, úgy járjunk elől az emberiség jövőjéről döntő küzdelemben is!

A Rendszer legyőzése jelentheti csak a valódi rendszerváltást, amely elmaradt, ellopták, hiába vártuk, várjuk sokan. De valódi győzelemre „demokratikus” játékszabályok betartásával, csupán a választásokra várva és azokon kampányolva esély sincs! Már az előző részben leírtam Gandhi nyomán, hogy legyőzni csak akkor lehet a birodalmat, ha semmibe veszed a szabályait. Úgy nem lehet, hogy a parlamentben kicsit demokrata vagyok, és azt hiszem, hogy a felszólalásokkal, módosító javaslatokkal meg vizsgálóbizottságok és vitanapok kezdeményezésével nagy eredményeket fogunk elérni! Bizony harcolni kell minden szinten, kőkeményen és számolva a következményekkel! Nem ész nélkül, hanem ravaszul, mint a kígyók, és kíméletlenül, mint egy prédára leső nagymacska. Aki gyengeséget mutat, az elvész, aki meghátrál, azt bedarálják. Sokan ott maradnak majd a csatamezőn, de a nemzet jövője érdekében áldozatokat is kell hozni, ahogyan azt őseink még pontosan tudták. Nekünk pedig tudnunk kell, ha nem emeljük fel fejünk, ha nem küzdünk erőnk szerint a halálos ellenséggel szemben, akkor a Rendszer elveszi a szabadságunk után a jövőnk esélyét is. Globális fegyvereivel, mint a média és telekommunikáció olyan szintű agymosást hajt végre néhány generáció alatt, amelynek a végkifejlete már kezd felderengeni az Egyesült Államokban, és az elmúlt két évtizedben húsbavágóan éljük meg saját hazánkban is. Teljes erkölcsi és szellemi leépülés, összetartás nélküli, széteső társadalom, a hagyományos értékrend szisztematikus szétverése, és a devianciák dicsőítése a homoszexualitástól a bűnözésen át a kábítószerekig. A Rendszer teljesen el akarja pusztítani a tradicionalitást és a spiritualitást, hogy helyette zabáló és ürítő fogyasztók bégető nyáját hozza létre, amely mindent megvesz, amit elé tesznek. A küzdelem ebben a dimenzióban zajlik, és így érthető meg, hogy a nemzeti radikális miért tekinti inkább lehetséges bajtársának a valódi hazájában élő hithű muzulmánt (nyilván nem a fundamentalistákra gondolva), mint a belvárosi liberálist. Ha azt szeretnénk, hogy a gyermekeink és az unokáink, meg az ő unokáik magyarok maradhassanak a Kárpát-medencében, akkor életre-halálra meg kell vívni ezt a harcot, és nem elégedetten hátradőlni olyan részsikerek után, hogy bent vagyunk a parlamentben! Ahogyan a nemzeti radikalizmus egy nagy elődje mondta: amíg a demokratikus rendszer fennáll, addig részt kell venni a választásokon, hogy az állami erőforrásokat a saját célok érdekében tudd felhasználni, de amint megszerezted a hatalmat, nem lesz szükség demokratikus paravánokra.

A cél önmagában nem szélsőjobboldali diktatúra, hanem valóban emberhez méltó kor beköszöntése, amely a hagyományos értékrenden alapul. Olyan világ, amelyben mindenki boldog és szabad lehet, nem pedig láncszem a láncban, bérrabszolga egy multinál, és engedelmes fogyasztó. Nekünk szükségünk van minden magyarra, azokra is, akik még nem látják át, miben élnek, és akár velünk ellenséges pártok hívei jelenleg. Nekünk testvérünk a tévúton járó, a kifosztott, cserbenhagyott, ezerszer becsapott és senkiben nem bízó magyar. Hosszú távon meg kell nyerjük őket, mert csak közösen győzhetünk! A Rendszer természetesen nem fogja végignézni ölbe tett kezekkel, hogy megdöntik. Nem tapsolna örömmel, ha kinőne az általa uralt ugaron egy olyan virág, amelynek kibomló szirmai a saját bukását vetítik előre. Harcolnának, méghozzá teljes erőből, az eszközökben sem válogatva. Intő jelnek pedig ott van mindenki számára Jörg Haider halála, vagy azok a nyugat-európai egykori szélsőjobboldali mozgalmak, amelyek mára a cionizmus hű szolgálói és alkalmazottai lettek. Semmitől sem riadnak vissza, ha saját hatalmuknak a megvédéséről van szó, mégis van egy döntő gyengeségük. Ez a hatalom hazugságra, erőszakra és megtévesztésre épül, ha az igazságot állítjuk vele szembe és képviseljük megalkuvás nélkül, akkor előbb vagy utóbb alul fog maradni!


II. A nemzeti radikalizmus útja

A cél ambiciózus, de kevesebbet kitűzni nincs értelme. Fokról-fokra lépegetve előre, meg kell persze becsülni minden eredményt, de megállni nem szabad, amíg el nem érjük a végcélt. De hogy induljunk el?! Mert sokszor itt szokott a legtöbb mégoly nemes szándékú kezdeményezés is elakadni. Vagy kicsit később, amikor már részsikerek jelentkeznek, mint a Jobbik esetében történt. A megoldás nem annyira bonyolult, hogy ne találhatta volna ki már más, sőt, aki tanul a történelemből, az nem ítéltetik arra sem, hogy megismételje a múlt hibáit. Mielőtt kritikusaim és ellenségeim boldogan kiáltanának fel, hogy végre megfogtak, ki kell őket ábrándítsam! Nem „forradalmat” akarok hirdetni, és nem fegyveres hatalomátvételt, mert ezekhez sem megfelelő eszközök, sem alkalmas emberanyag nem áll rendelkezésre. Jöhet még olyan kor, amikor akár ilyen módszereknek jön el az ideje, de 2006 és az azt követő évek kétség nélkül bebizonyították, hogy a társadalmi közöny valódi vezérek és harcos mozgalom nélkül olyan léptékűvé vált, hogy az állandó utcai nyomásgyakorláshoz sincs elegendő nagyságú tömeg. Akik voltak, azok is megunták és hazamentek. A Jobbik parlamentbe kerülése óta még rosszabb a helyzet, a magát már a Fideszhez hasonlóan konzervatívnak valló párt korábbi támogatóinak óriási része ábrándult ki, hiszen a pártpolitika nem képes valós megoldást nyújtani a problémákra. Aki nem hiszi, nyugodtan merüljön el az emberek közé: a még szavazni hajlandók többsége egyéb alternatíva híján, végtelen naivitásból, ostobaságból vagy tudatlanságból remél valódi változást a következő választás után. Ahogy egyébként mindig, immár 23 éve, aztán persze újra és újra csalódik. A kitűzött cél elérésére egyetlen hatékony eszköz létezik: az egész társadalmat összefogó, népi mozgalom. Ami persze önmagában egy csendes forradalom, de olyan fegyverekkel megvívva, ami ellen nem tud hatékonyan védekezni az ellenség. Az alábbiakban foglalom össze azt az öt fő sarokpontot, amelyre fel lehet építeni egy átfogó népmozgalmat.


1. Radikális szókimondás, új stílus

Mindig, minden külső körülmény között ugyanazt kell mondani és képviselni! Magyarán, nem szabad különbséget tenni, hogy az adott beszéd egy utcai megmozduláson hangzik el, lakossági fórumon, piaci beszélgetésen, a tévében vagy a parlamentben. Nyilván hangsúlybeli különbségek lehetnek az alkalomnak megfelelően, de az érdemi mondanivaló ugyanaz kell legyen, hiszen a hitelességet, ami bármely mozgalom és párt legfőbb ereje, semmi más nem erősíti meg jobban. Semmilyen vélt vagy valós kényszer, esetleg fenyegetés hatására nem szabad meginogni. Rendíthetetlenség és sziklaszilárdság, az a két kulcsszó, ami köré a népmozgalom kommunikációját fel kell építeni. Hiszen annyit mondtuk, hogy az igazság szabaddá tesz, akkor nem kell félni tőle! Féljenek azok, akik folyamatosan hazudoznak és megvezetik az embereket. És kénytelen vagyok kitérni a Jobbik kommunikációjára, hiszen pontosan az ő esetükben kell világosan rámutatni, hol és miért tértek le a helyes útról! 2010 előtt még jórészt rendben mentek a dolgok, bár volt olyan eset, hogy leszúrást kaptam Szabó Gáboréktól az alábbi cikk miatt (http://kuruc.info/r/6/53845/), mert szerintünk „zsidózásommal” túlléptem a hivatalosan kijelölt irányt. Kocziha Tündétől, a párt békéscsabai elnökétől már 2009 őszén elhatárolódott Balczó a televízióban, amikor bírálni merte a többször magyargyülölő kijelentést tevő Faludy Györgyöt egy helyi rendezvényen. A parlamentbe jutva aztán teljes mértékben teret nyert a kettős beszéd. Balczó paradigmája az volt, amit a vezetés maximálisan magáévá tett, hogy a parlamentben külön játékszabályok vannak, amiket be kell tartani, és verbálisan is más stílusra van szükség, mint az utcán. Ebből alakult ki aztán a „szakpolitizálás” doktrínája, aminek a parlament szerintük kizárólagos terepe kell legyen, ott másnak nagyon nem is lehet helye.

Definíciós alapon megint el kell mondani, hogy minden értelmes politika annyiban szakpolitika, hogy figyelembe kell vegye az érintett (szak)terület tényeit, tapasztalatait, logikáját, enélkül nem is érdemes hozzászólni valamihez. De maga a radikalizmus a tartalom mellett ugyanúgy stílus, ahogyan a mérsékelt szakpolitika is az. Hiszen nem lehet egyszerre suttogni, meg ordítani is! Van persze, amikor erre és van, amikor arra van szükség, de egy magát komolyan vevő pártnak el kellett volna döntenie, hogy milyen külső arculatot alakít ki magáról. És úgy tűnik a radikális „skatulya” már nem ízlett Vonáéknak, a középre-nyitás jegyében szívesebben „szakpolitizálnak”, úgy mint a többi párt, hiszen az elfogadottabb lehet a sajtóban. De nem csak én vallom Adyval együtt, hogy „kis nemzetnek még lélegzetet vennie is radikálisan kell”, hanem a párt is ezt hirdette óriásplakátokon 3 évvel ezelőtt! És a stílus miatt elégedetlenek mindig ez volt a konzerv-válasz: a parlamentben erre van szükség, öltönyösökre. Kérdezem, hogy mit sikerült ezzel a parlamentarizmussal megoldani, mit sikerült elérni a törvényjavaslatok tucatjaival, a módosítók ezreivel az elmúlt években?! Ki emlékszik a rendületlen kimértséggel és józansággal előadott szakpolitikai monológokra amit a helyszínen tízen, a tévé előtt pár százan, esetleg pár ezren „élvezhettek” végig?! És ki ne emlékezne azokra a kellő tűzzel, érzéssel és mondjuk ki: szenvedéllyel előadott szónoklatokra, amiben az igazmondás kérlelhetetlensége ötvöződött az eszmei megalapozottsággal és a tények tárgyszerűségével, bemutatva, hogy milyen kell legyen a radikalizmus élőszóban?! Apáti, Gaudi, Novák, Z.Kárpát és jó napjain Vona is kiválóan hozták ezt a szintet és érzést, amivel igazunk érdekében naponta meg kell szólaljunk. Mert szomorú közállapotainkat nézve a radikalizmus állandó asztalra csapást kell jelentsen, nem pedig motyogó okoskodást, amit az sem ért igazán, aki mondja. És nem csupán a rajongók, de a közvélemény is ezeket a hozzászólásokat fogja megjegyezni és díjazni. Ezen okokból kifolyólag küzdöttem a Jobbik frakció tagjaként két és fél évet a mérsékelt „szakpolitizálással” szemben, mert ellenzékben és korlátozott média megszólalási lehetőségek mellett teljesen hatástalan eszköz a választók megszólítására! Amellett, hogy be is csapta a párt a szavazóit, akik azt várták tőle, hogy a parlamentben minden eszközt igénybe véve küzdjön a nemzetért, felrúgva az asztalt és az addigi játékszabályokat, nem pedig az asztal alól csipegesse a néha lehulló falatokat! Ehhez persze nem csak szilárd hit kell a saját igazunkban, hanem mindennapi bátorság is, amivel az örökösen konfliktusokat kerülni akaró Vona-Szabó tandem nem nagyon van felruházva! Így megelégednek a langyos középszerrel, és előfordulhat, hogy jobbikos „szakpolitikusok” ijesztő marhaságokat mondogatnak a tisztelt házban, következmények nélkül. A radikális megszólalásoknak viszont többször volt negatív következménye, felülről jövő dorgálás formájában. Így a hazai parlamentarizmus történetében szinte példátlan módon előfordult, hogy az akkor még frakcióvezető-helyettes, a pártból nem csupán liberális gyökerei, hanem jelene miatt is kilógó Hegedűs Tamás nyilvánosan elhatárolódott tőlem fideszes felszólításra az egyik hozzászólásom miatt.

A másik nagyon fontos kapcsolódó elem, hogy az eddigi politikai „eliten” és szubkultúrától való különállást a párt hangsúlyosan meg kellett volna jelenítse az első pillanattól kezdve! Hiszen a választók jelentős része teljes joggal csömörlött meg azoktól a politikai erőktől és képviselőitől, akik a demokráciát eladják nekünk immár bő két évtizede. Elemi érdeke lett volna a Jobbiknak, hogy ne sorolhassák közéjük, már a választások előtt a leggyakrabban megfogalmazott kritika pontosan az volt, hogy „ezek is ugyanolyanok lesznek, mint a többi párt”. Ma pedig az utca embere ezt már nem feltételezésként, hanem tényként jelenti ki. Nyugat-Európában, a tradicionális parlamenti demokráciákban is látszik ez a folyamat, hogy a választók egyre nagyobb rétege ábrándul ki a hagyományos pártpolitikából, és hajlandó azokkal élesen szembenálló ún. protest-pártokra szavazni, mint a Kalózpárt Német- és Svédországban, vagy a komikus, Beppe Grillo Ötcsillagos Mozgalma, amely már a harmadik legerősebb párt lett az idei választásokon Olaszországban. Ezen pártoknak valódi ideológiája, sőt programja sincs, mégis egyre többen szavaznak rájuk, olyan nagy az általános ellenszenv a régi politikai szereplők iránt. A Jobbik mégsem fogta fel a kérdés jelentőségét, és konformizmusból vagy megalkuvásból önként mondott le arról a helyzeti előnyéről, amit a mainstream-en kívül helyezkedve élvezhetett volna. Valószínűleg a semmilyen értelemben nem profi csapat némi megfelelési-kényszertől hajtva pontosan olyan akart lenni, mint a mostani hivatásos politikusok, hogy magukról is elhiggyék az általuk sugallni akart imázst. Sajnos ezzel olyan lehetőség úszott el végleg, amit már nem lehet visszacsinálni.

Pedig a legelején, az új parlament megalakulásakor megvolt a kiváló lehetőség az önálló arculat és a saját különbözőség gyakorlati bizonyítására, miután Vona megígérte, hogy Gárda mellényben megy be esküt tenni. A frakcióülésen felmerült kérdésre a 47 főből összesen hárman (!) képviseltük azt, hogy itt a remek lehetőség, nosza menjünk be mindnyájan legalább fehér ingben és fekete mellényben! Végül az örök károgók, a szabályokat minden körülmények között betartani akaró Balczó és hasonszőrűek nyomására az az ösztövér megoldás született, hogy Vona zakót húzott a mellény fölé, amit csak a konkrét eskütételkor vett le. Balczó azt képviselte, hogy ellenkező esetben majd elviszik Vonát a rendőrök, nem engedik esküt tenni, ami mekkora hátrány lesz. Ezzel is bemutatva, hogy szűklátókörűsége a megfelelni- vágyással kombinálva olyan veszélyes elegyet alkot, amiből ilyen megalkuvó megoldások születnek meg. Holott, éppen ellenkezőleg mekkora propagandisztikus előnyt lehetett volna kovácsolni a pártelnök esetleges elhurcolásából és ezáltal képletes mártíromságából egy mellény miatt! De akik mindentől félnek csak a kockázatot látják, nem pedig a siker esélyét… A rossz kezdés már előre jelezte, hogy a megalkuvás nélküli harcos kiállás helyett a kompromisszumokat helyezi előtérbe a parlamenti párt vezetése. Pedig a külső megjelenés az első, ami alapján a külvilág állást foglal. Ha tényleg mást akarunk képviselni, akkor oda kell figyelni erre, hogy ne azt lássa az átlagos érdeklődő, na, ezek is öltönyös, nyakkendős, kosztümös figurák, mint mindenki más. Ehelyett kifejezetten ki lett adva, hogy öltönyben, esetleg díszmagyarban kell megjelenni a parlamenti üléseken, és volt olyan – a saját radikalizmusát mindig hangsúlyozni szerető – elnökségi tag, aki parancsba akarta adni, hogy kötelező a sötét öltöny és nyakkendő viselése! A frakció legkiemelkedőbb szónokát, a magának nevet nem a párt révén szerző, kimagasló tudású és műveltségű jogászt, Gaudi-Nagy Tamást akarták egyszer hazazavarni átöltözni, mert hun ingben merészelt ülni az országházban. A konfekció-ruházattól való eltérés egyébként a nacionalizmussal aligha vádolható Európai Parlamentben vagy Európa Tanácsban is teljesen elfogadott.


2. A Magyar Gárda feltámasztása

Az egyik legkomolyabb bűne a mostani Jobbik vezetésnek, hogy hagyta felszámolni a szervezetnek legerősebb hátteret nyújtó Magyar Gárdát, amely saját gyermeke volt, mégis eldobta magától. Így egyébként meg is szűnt az az egyetlen erő, amelytől a Rendszer irányítói valóban féltek, és a Jobbik nyomásgyakorlási potenciálja is erősen lecsökkent: Orbánék szempontjából a Jobbiktól sem kell félni többé.

Semmilyen radikális erő nem lesz képes működni, ha nincs mögötte egy valódi erőt sugárzó és akcióképes katonai szárny, amely rendelkezésre állt, de dilettantizmus és árulás miatt elveszíttettük. Hosszan lehet a múlt eseményeit taglalni, hogy mi vezetett ide, de tény – miként azt Nagy Ervin volt alelnök egy 2009-es interjúban már elmondta – hogy a Gárdára csak addig volt szükség, amíg a párt be nem jutott az országgyűlésbe, utána kezdett feleslegessé válni. A katonai múltja és kiállása miatt maximálisan alkalmas vezetőt, Dósa Istvánt belülről buktatták meg 2008 szeptemberében, amihez állítólagos titkosszolgálati szálakat is felhasználtak. Vonáék úgy nevezték ki a helyére a megbízható emberének számító Kiss Róbertet, hogy a megyei gárdakapitányok nagy része továbbra is kitartott Dósa mellett. A gond az volt vele, hogy túlságosan önjáró volt, és a Gárdát is önállónak, nem pedig a Jobbiknak alárendelten képzelte el, ráadásul sarkosan képviselte az igazságot, mellébeszélés és megalkuvás nélkül. Igaz, eltávolítása után nehezen követhető szándékú manőverekbe kezdett, valószínűleg sértettségből is. Kiss Róbert vezetése alatt elkezdtek ritkulni az alakzatban történő felvonulások, és a szervezett akciók a cigánybűnözés megfékezésére, majd 2010 elejére teljesen le is lettek állítva. Hiába, közeledett a választás, a Jobbik vezetés el akart kerülni mindenféle botrányt és kockázatot a Gárda esetleges fellépése miatt. Ahogyan megvolt a parlamentbe jutás, már semennyire nem volt szükség rájuk, és Orbán Vonával történt személyes találkozón, majd 2010. júliusában a frakció előtt is követelte a Magyar Gárda feloszlatását, nyilvánvalóan zsidó hátterű nyomásra. Ennek a nyomásnak látszólag ellenállt Vona, de már augusztusban nyilvánosságra került egy megrendezett videó: a nős Kiss Róbert egy hölgyismerősével félreérthetetlen helyzetben, ami hivatkozási alapként szolgált számára a lemondásra, magára hagyva a gárdistákat a válságos helyzetben. Ekkor már visszafordíthatatlan folyamattá vált a szétesés, amit a Jobbik vezetés nemhogy ölbe tett kézzel nézett végig, hanem maga konspirálta és irányította. Miközben kifelé jöttek a megtévesztő nyilatkozatok, hogy mennyire fontos a Gárda, és ők mindent elkövetnek a megőrzéséért, és újjászervezéséért.

A Magyar Gárda állami feloszlatása után, úgy tűnt, a Magyar Nemzeti Gárda veheti át helyét, csakhogy a gárdisták elkövettek egy "nagy hibát": a pártvezetésnek kezdettől nem tetsző, mert önálló, karakteres gondolkodású férfit választottak meg főkapitánynak Ináncsi József személyében. Kétszer is, miután a Szabó Gáborék intrikája nyomán meg kellett ismételni a szavazást, de minden piszkos trükk dacára is csak Ináncsi lett újra a vezető, nagy fölénnyel. Miután kézi vezérléssel eltávolíttatni nem sikerült, a Jobbik hanyagolni, bojkottálni, sajtójában cenzúrázni kezdte az MNG-t, majd létrehozta a teljesen párthű, kézben tartható Új Magyar Gárdát, amely folyamatos sztároltatása és pénzelése dacára néhány tucat emberből áll. Még 2011 nyarán is arról beszélt Vona, hogy mennyire fontos az egység helyreállítása, aminek érdekében személyesen (!) fog megkeresni minden gárdistát, hogy beszéljen velük. Természetesen ebből, mint oly sok másik jól hangzó ígéretéből sem lett semmi, de aki hinni akar Vonában, azt általában nem zavarják a tények. Ekkor már a mellényüket a zakó alá sem merte felvenni, mert mint ekkor mondott beszédében kifejtette, ő "törvénytisztelő” állampolgár. Ha egy vezető egy eleve jogtipró törvényt betart, akkor semmivel sem bátrabb azoknál az átlagembereknél, akik azért választották meg, hogy valaki vezesse őket az önkénnyel szemben is. A 2012. augusztus 25-ei Magyar Gárda 5. születésnapjára Vona már el sem akart menni, tudva, hogy ott kényelmetlen kérdésekkel fog szembesülni, de aztán kizárólag azzal a céllal, hogy jelenlétével és a megrendezéshez nyújtott támogatás visszavonásával, mint zsarolási potenciállal az én felszólalásomat – amelyre a különböző gárda-szervezetektől kaptam felkérést – megakadályozza (hasonlóan nem engedte Tyirityán Zsoltot, a Betyársereg vezetőjét beszélni), megjelent. És nem is volt boldog, amikor Ináncsi a fejére olvasta a Gárda szétverésében viselt történelmi felelősségét (http://www.youtube.com/watch?v=LEKX0h0jnG8). Azóta is paravánként használják a mostani vezetéshez maximálisan lojális Új Magyar Gárdát, ami tényleges tevékenységet nem végez, pusztán lehetőséget jelent számukra mutogatni, hogy nem mondtak le az ügyről véglegesen. Miközben a többször megkísérelt újraegyesítésnek pontosan a Vona-Szabó páros az egyetlen akadálya.

A lényeg tehát, hogy újjá kell építeni azt a Gárdát, amely álljon bár tizenöt különböző szervezetből, de legyen egy központi vezetése, amely a kellő időben képes dönteni és határozottan cselekedni, nem hátrál meg az ellenség és a harc elől, de természetesen a kellő ravaszsággal védi meg saját katonáit az állami és rendőri szervek zaklatásától. Egy alkalmas és hiteles vezetőt kell állítani az élére, akit feltétel nélkül követ az egész tagság, mint egykor Dósa Istvánt, aki fellépésével fegyelmezettséget és eltökéltséget képes sugározni a bajtársak és a külvilág felé. Az újjáépített Gárda feladata pedig nem csupán a koszorúzások és a pártrendezvények biztosítása lenne, hanem megfelelő parancsnokok felügyelete alatt minden válsághelyzetben, legyen az nemzetiségi, társadalmi vagy környezeti azonnal bevethető kell legyen! Hogy ellenségeink lássák: mindig, minden körülmény ellenére ott lesznek, ahová a kötelesség szólítja őket! El kell kezdeni az alaki és katonai kiképzést, önvédelmet és fegyver-használatot oktatni a tagságnak, mert bármikor eljöhet a pillanat, amikor szükség van rájuk. Ehhez rendelkezésre áll a korábbi tagság, akik várják a hívó szót, és szomjazzák, hogy újra felölthessék a mellényüket, ha végre megfelelő ember áll az élére, és sikerül kiküszöbölni a belső diverzáns tevékenységet, amely szándékos megosztással akarja megakadályozni az újraalakulást. Ráadásul a gárdasejtek lehetnek a magjai azoknak az önszerveződő kisközösségnek, amely a fenyegető társadalmi robbanás esetén képesek lehetnek az önellátásra és az önvédelemre. Ennek esélye az állandósuló gazdasági krízis közepette bizony nem elhanyagolható, így nagyon fontos, hogy legyen cselekvőképes, magyar érdekű szervezett erő, amely végvárként lesz képes ellenállni egy polgárháborús helyzetben is. A Gárda hitelessége még megvan, és hiába oszlottak több tucatnyi szervezetre, egy erős kéz újra egybe fogja kovácsolni őket a közös cél érdekében! Kar nélkül ugyanis minden mozgalom élet- és cselekvőképtelen.


3. Megosztó témák felvállalása

A mozgalomnak nagyon fontos, hogy annyira szilárd ideológiai bázisa legyen, amelyre támaszkodva nem fél felvállalni azokat a témákat sem, amelyek a jelenlegi, halálosan beteg és végletesen szétszakadt társadalmat teljesen megosztják. Mindenkinek szabad akarata és szabad választása van, nem probléma, ha meg nem látja, és nem képes felfogni az igazságot, attól még kötelességünk elmondani nekik! És utána küzdeni kell, hogy megértsék és elfogadják! Nem pedig azt a rossz választ adni, amit a modern demokráciák tömegpártjai megtesznek, és sajnos sokszor a Jobbik is, hogy ha a felmérések szerint a szavazók többsége nem fogékony az adott probléma(halmaz) iránt, akkor inkább nem beszélnek róla. Sőt, úgy csinálnak, mintha nem létezne, hiszen nem akarnak szavazókat veszíteni. Ettől persze a valóságos helyzet nem javul, a betegség súlyosbodik, és egyre nehezebben kezelhető. De a négy éves ciklusokban gondolkodó pártok, amelyek fő célkitűzése, hogy biztosítsák saját létüket, és tagjainak egzisztenciáját, inkább hallgatnak arról, amiről ordítani kellene! Ami rákfene és sajgó seb a nemzet testén vagy lelkén. Ezért a magyar mozgalmunk nem engedheti meg magának, hogy bármilyen sorskérdésről hallgasson vagy ne legyen véleménye! A társadalmi töréspontokra kell kíméletlenül rámutatni, a megosztó témákra, amivel a mozgalmat támogatni hajlandó elkötelezett és véleményformáló emberek nyerhetők meg. Hogy adott helyzetben milyen mélységben beszél róla, az nyilván a szituáció függvénye, de minden körülmény között fel kell vállalni a saját igazunkat! Rendkívül fontos a témaválasztásnál az is, hogy olyan területeket kell találni, ami érdekli az embereket, hiszen az általános közöny és kiábrándultság erős. Például a Jobbik hiába állt elő a vízlépcső-építéssel, a szűk vízügyi szakmán kívül mindenki elutasítja a kérdést, és jellemzően nem is foglalkoztat sokakat. Ha ügyes pozicionálással már sikerült betörni a köztudatba, és a szavazók odafigyelnek arra, hogy mit mond a mozgalom, akkor természetesen elő lehet venni a kisebb súlyú ügyeket, de addig elpazarolt energia csupán.

A Jobbik áttöréséhez vezető fő ok a 2006-ot követő, az egész politikai elittel szembeni általános bizalmatlansági válság mellett, a cigánykérdés nyílt és kendőzetlen felvállalása volt. Amely miatt mér régóta lappangott a feszültség és gyűlt az indulat a többségi magyar társadalomban, de nem volt politikai erő, amely őszintén kimondta volna a valóságot! A Jobbik nem félt és nyert! Amióta a parlamentben van, már félnek, mert érzik, hogy van mit veszíteni, és nem mernek karakteres lépéseket tenni. Persze mit féltenek a személyes ambíciókon, a pillanatnyi hírnéven és a saját egzisztenciájukon kívül?! Nagyformátumú politikus sosem a veszteségtől tartva remeg előre, hanem keresi az esélyt az előrelépésre, hogy valóban oldódjanak a nemzetet gúzsba kötő csomók! A cigánykérdést így elintézik felszólalásokkal, néhány tüntetéssel azokon a helyszíneken, ahol ismét gyilkolt a cigánybűnözés, és ami a legabszurdabb: parlamenti vitanapot és vizsgálóbizottság felállítását követelve! Mit old meg bármilyen bizottság vagy vitanap?! Csak arra jó, hogy mutatni lehet: ők beszélnek róla, mintha ettől történne bármi. Sajnos ennyire hülyére merik venni már a saját tábort is, és úgy tűnik nem minden alap nélkül. Több alkalommal vetettem fel, egy-egy újabb vérlázító cigány-gyilkosság után, hogy országos seregszemle kellene a Hősök terén, amire a felfokozott helyzetben bőven eljöttek volna nem jobbikosok is, így közvetlenül lehetett volna a tábort erősíteni, de mindig könnyebb volt a nem cselekvést választani tettek helyett. Sem a 2010-es kampányban, sem azóta nem használták fel a párt „agytrösztjei” vizuálisan sem a kérdést, amivel szintén jól érthető és befogadható üzenetet lehetett volna a társadalom számára eljuttatni. Pedig mennyire egyszerű lenne ezt megcsinálni a következő bűntett után: fekete plakát közepén véres konyhakés, „Meddig tűrjük még?!" felirat, és óriási pártlogó. Garantáltan több százalékot hozna, és a jogvédők sem tudnának belekötni, hiszen a cigányokról nem beszélt senki. Legutóbb helyette egy LMP-s szellemiségű plakátot kreáltak az okosok a forrónadrágos hölggyel, amin jogosan háborodott fel az amúgy igen béketűrő tagság maradéka is! Így az egyetlen, minden kétséget kizáróan a Jobbikhoz köthető kérdésben is csak elégedetten üldögél a párt babérjain, egészen addig amíg a Fidesz majd elveszi tőle ezt a területet is, ha már nem lehet tovább hazudozni az integráció fontosságáról.

De menjünk tovább! Beszélni kellene már régóta az abortusz témájáról! Nemrég jöttek ki a KSH 2011-es népszámlálásának adatai, amelyek a nemzethalál vérvörös vízióját vetítik a magyar valóság vészt jóslóan komor és kilátástalanul fekete egére. Nekünk, magyaroknak ténylegesen van 1956 óta 6 millió meg nem született áldozatunk, szemben azokkal, akik kitaláltak egy ilyen hamis számot, és annak kétségbevonását is börtönnel igyekeznek büntetni világszerte. Miközben a lakosság száma vészesen apad, a társadalom drámaian öregszik el, a családok létre sem jönnek, és a gyermek-születések száma is csak a masszív cigány-szaporulat miatt nem még kétségbeejtőbb. Minden keresztény és magyar ember pontosan látja, hogy ebben a helyzetben módosítani kell a szélsőségesen liberális abortusz-törvényt, amelyben a beavatkozás – és ne kerülgessük itt a valóságot! – azaz a magzat-gyilkosság oka általában az „anya” állítólagos személyes krízishelyzete, amelyről mindössze nyilatkoznia kell. A Jobbik frakció ennek szellemében még 2010-ben el is fogadott egy országgyűlési határozati javaslatot, amelyben felszólította a kormányt, hogy módosítsa ezt az élet- és emberellenes szabályozást. A frakció kisebb vita után döntő többséggel fogadta el ezt a beadványt, mindössze három ember kitartó és makacs ellenkezése dacára. Meg is kell nevezzem őket, hiszen felelősségüket viselniük kell majd a történelem ítélőszéke előtt: Hegedűs Tamás, Sneider Tamás és Volner János nem volt hajlandó tudomásul venni azt sem, hogy álláspontjuk egy szűk kisebbségé, és a pártelnökségre nyomást gyakorolva egy hét alatt elérték, hogy a kérdésről nyilvánosan már beszélni sem szabadott többé. Mert szerintük ez annyi szavazatot visz, hogy még 5%-ot sem érne el a párt a következő választáson. Holott pontosan ez az a kérdés, amiben bármiféle szavazatszerzést felül kellene írjon a nemzet hosszútávú érdeke, és az általános erkölcsi érzék. Hiába ágáltunk Hegedűs Lórántnével, a három ember meggyőzte Vonát is, így lekerült a napirendről. Nem sokkal később az Iránytű Intézet által végzett közvélemény-kutatás kérdőívére felkerült az abortusz problematika, és a belső felhasználásra készült eredmények 5000 fő megkérdezése után azt mutatták, hogy a társadalom többsége valóban nem kívánja módosítani a mostani helyzetet, de 29% egyetért a szigorítással! Ami nem kevés, majdnem a szavazók egyharmada. Ha csupán pártpolitikai szemüvegen keresztül nézném – ami egy ilyen kérdésben természetesen megengedhetetlen – akkor is olyan nagyságú tábor, amelyről a Jobbik csak álmodozik. Ráadásul, akik egy ilyen megosztó kérdésben egyetértenek, az nem a szürke massza, akinek általában véleménye sincs, hanem elkötelezett és gondolkodó emberek társasága. Ha őket megnyerné a párt egy ilyen súlyú ügyben, amelyben természetesen a „nemzeti” Fidesz és oldalbordája, a KDNP is sunnyog, akkor később szívvel-lélekkel támogatnák őket, sőt mivel a karakteres emberek véleményformálók is a környezetükben, így járulékosan még nagyobb előrelépésre lehetne számítani. Arra ugyanis naivitás apellálni, hogy a Jobbik megnyeri az agymosott társadalom többségének támogatását, azokét, akik soha nem találkoztak gárdistával, de rettegnek tőlük, mert az RTL-en mutatták, hogy mennyire veszélyesek a fekete bakancsokban. Amíg nem sikerül a média többségét megszerezni, addig nem is lehet azt várni, hogy reális képet fessenek a Jobbikról, és ugyanúgy dilettáns elképzelés, hogy népszerűbb lesz attól a párt, hogy fontos kérdésekről hallgat. Az elkötelezetteket kell megnyerni, és azok saját maguk gondoskodnak róla, hogy tovább növekedjen a tábor.

És van még egy tabutéma, amely megkerülhetetlen: a zsidókérdés. A magyarság szempontjából még inkább élet-halál kérdés, mint a cigányprobléma. Hiszen a cigányságot is elsősorban zsidók használják fel és irányítják, felhasználva a saját intézményrendszerüket a médiától kezdve a jogvédő szervezeteken át a Soros Alapítványig. A magyarországi zsidóság lélekszámát tekintve a második legnagyobb Európában, kiválóan érzi magát és gyarapodik mind lélekszámban a folyamatos izraeli betelepülésnek köszönhetően, mind anyagiakban „rafinált” üzleti módszereiknek hála. És mégis folyamatosan visítanak az állítólag tűrhetetlen antiszemitizmustól, miközben a magyarság birkatürelmű és befogadó nép. De ha nincs is antiszemitizmus, akkor ők csinálnak, hogy lehessen mindig valamire hivatkozni! Agresszivitásukkal, gőgösségükkel és állandó hatalomra-való törekvésükkel, a saját kiválasztottságuk és kiválóságuk napi sulykolásával azért mindig sikerül elérniük, hogy a legjámborabb gazdanép is előbb vagy utóbb fellázad ellenük. Persze Magyarországon nem tartunk itt, az egyre erősebb terrorral (lásd a shalomozó gimnazista egy hét alatt 3 évet kap, miközben az osztálytársát pár éve agyonverő cigány egy év felfüggesztetett!) elérik, hogy sokan csak suttogva vállalják a véleményüket. Pedig a véleményt és az önvédelmet fel kellene vállalni minden körülmény között! A Jobbikban ki volt adva, hogy nem lehet „zsidózni” a parlamentben, amikor a kényes téma felmerült (például az EU-Izrael társulási szerződés kapcsán), akkor is csak az előre kiválasztottak kaphattak szót, akiktől nem kellett tartani, hogy túl messzire mennek. Miután a zsidó alapítású, és a mai napig zsidó tulajdonosú és elnökű, kabalaállatnak a libát választó, és meccseiken izraeli zászlót lengető, jelentős részben zsidó szurkolótáború MTK-t idegen testnek neveztem a magyar futballban, felülről is megkaptam a fejmosást. Ezt követően Vona mindig arról beszélt, hogy „maszturbacionsta” vagyok, aki l’art pour l’art, önmaga szórakoztatására zsidózik a parlamentben, holott azzal mennyit ártottam, hiszen neki többször magyarázkodni kellett miattam a tévében. Sőt odáig ment ebben a Barikád 2012.06.28-ai vezércikkében, hogy a következőket mondta: „Mi nem a zsidóság kérdéskörrel kelünk és fekszünk, nem ekörül forognak napközben a gondolataink, nem ez jelenti számunkra a központi kérdést. Sőt, igazából ez alig érdekel bennünket. … Nem vagyunk antiszemiták.” Nagyjából ezekből a panelekből építkezett a május elején tartott, ún. Anticionista rendezvényen mondott ötlettelen és fáradt beszédében, miközben elítélte bármilyen nemzet – így az izraeli – zászlójának elégetését, amit én nyilvánosan vállaltam és megtettem tavaly decemberben. (http://antiszegedi.com/2012-12-15/video-elegette-gyarmatositok-zaszlajat-eloallitottak-lenhardtot) Az egyébként jó képességű Mirkóczki pedig katolikus fundamentalistaként beszél magától értetődő módon a zsidó-kereszténységről, mint természetes állapotról: http://kuruc.info/r/8/109841/. A pártnak tehát ez a hivatalos álláspontja, szemben a rá szavazók százezreivel, akik pontosan azt várnák egy radikális párttól, hogy lépjen fel az egyre nyíltabb és gátlástalanabb országhódító törekvésekkel szemben. Amiről nem csupán baráti társaságban, kocsmában vagy az internet anonimitását kihasználva kellene beszélni, hanem egyenesen és őszintén a parlamentben! Mert vannak tények és érvek amögött, hogy miként nyomul ugyanolyan erőteljesen a zsidó lobbi a kultúrában, médiában a „nemzeti” kormány alatt, mint korábban vagy az izraeli ingatlanosok miért tarolhatják le és foszthatják ki az országot, egészen a holokauszt-ipar köré kapcsolódó rengeteg átverésig és hazugságig. De Vonáék reszketnek, szóbahozni sem merik a témát a félrecsúszott Gyöngyösi-beszéd óta, mert minden lépésüket a médiában várható következményekhez, nem pedig a kitűzött célhoz igazítják. Azt hiszik, ha nem vetik fel a zsidókérdést, akkor majd nem fognak arról írni az újságok, hogy antiszemita a Jobbik?! Hiszen ez a bélyeg olyan mélyen és menthetetlenül égett rá a pártra már a „zsidólista” előtt, hogy teljesen felesleges harcolni ellene. Láthatjuk, külföldön a Fidesz lejáratására a balliberális erők attól sem riadnak vissza, hogy a kormánnyal mossák össze a zsidók „listába vételét”, hogy nyomást gyakoroljanak rájuk. Akkor miért nem lehet beszélni róla?! Hiszen a hallgatás már semmit nem hoz, míg nyílt beszéddel újabb és újabb emberek szemét lehetne felnyitni, ami nem csak cél, de egy nemzeti mozgalom kötelessége is kellene legyen! Ahogyan Csurka is minden hibája ellenére, hasznosan tette ezt korábban a lapjában.


4. Társadalmi akciók, civil kezdeményezések

Egy hatékony és eredményes népi mozgalomhoz folyamatosan szélesíteni kell a társadalmi hátteret. Olyan kezdeményezéseket kell felkarolni, amely nem a politika hagyományos töréspontjain helyezkednek el, nem a hagyományos témákat, eseményeket kell újraértelmezni, hanem dinamikusan és gyorsan reagálni aktuális kérdésekre, segíteni a civilek által elindított folyamatokat. Konkrét példát említve, a devizahitelesek gondja a cigánykérdés mellett a legégetőbb társadalmi krízis, amelynek megoldására a kormány csupán látszatintézkedéseket tett, olyan lépéseket, amelyek kevesek és inkább az amúgy is tehetősek gondjait orvosolták. Erre a problémára az elejétől fogva megpróbáltuk felhívni a figyelmet a parlamentben Z. Kárpát Dániellel, de ennek hatása erősen korlátozott. A nyilvánossághoz ugye erős szűrőn keresztül jutnak el a párt üzenetei, és amit a parlamentben lehetett a témából kihozni, már bőven megtörtént. Ezt sajnálatosan a mai napig nem ismeri fel a frakcióvezetés, így heti szinten hangzik el újabb interpelláció vagy kérdés a devizahitelek tárgyában, mindenféle eredmény nélkül. Nem véletlen, hogy a kezdeti politikában való reménykedés után egyre több civil szervezet, mozgalom alakult a területen, hiszen a hitelcsapdában vergődő emberek fájdalmasan egyedül maradtak ezzel az alapvető problémával. A háttérbe nagyon itt nem mennék bele, de az ún. devizahitelezés az évszázad átverése, hiszen valójában forinthitelekről van szó, amit devizában tartanak számon, és nem létező árfolyamokkal manipulálva fosztanak ki százezreket, sokakat belőlük a teljes anyagi megsemmisülésbe vagy a halálba hajszolva. Ezért a szerencsétlen, kiszolgáltatott emberek már mindenkibe kapaszkodnának, aki valamilyen megoldást lebegtet, mert egy-egy elhúzódó pereskedésen kívül nem nagyon látszik más esély. Rengeteg a jószándékú, segíteni akaró szervezet, de egymással sem tudnak összefogni, és gyakorlati megoldásokat sem kínálnak. A tarthatatlan állapotok megszüntetésére 2011 őszén konkrét javaslatot tettem a frakcióban: indítsunk átfogó mozgalmat, amibe integráljuk a területen lévő és valóban tenni – nem csupán szerepelni – akaró civil kezdeményezéseket, és hirdessük meg, hogy pontosan fél év múlva – ez 2012. március 15-ének szimbolikus napja lehetett volna! – felfüggesztjük a törlesztőrészletek fizetését, amíg meg nem születik a bankok részéről az ilyen hitelek elfogadható módosítása. Ez természetesen a felvételkori árfolyamon való forintosítást jelentené. Ha az akcióhoz csatlakozik több ezer, sőt tízezer ember, akkor olyan súllyal tudjuk képviselni a közös ügyet, amit nem tud lesöpörni a bankszektor. Kénytelenek lettek volna tárgyalni, és megegyezést kötni. A kockázatokkal is foglalkoztam természetesen, aki még tudta fizetni a hitelét és nem akarja, hogy a bank 3 hónap nemfizetés után felmondhassa, az nyugodtan félre tudta volna tenni az aktuális részletet, és a 90. napon befizeti. De sajnos egyre többen vannak azok, akik se így, se úgy nem tudnak fizetni, ezért az új helyzetükön nem ronthat már semmi. A javaslatomat a frakció és a párt vezetése nem fogadta el, talán meg sem értették igazán, és túlzottan veszélyesnek érezték. Megint csak győzedelmeskedett az ősi „bölcsesség”: inkább ne csináljunk semmit, abból baj nem lehet! Pedig kockázatvállalás és kezdeményezés nélkül siker sincs. Ez az akció pedig olyan lehetőséget rejtett magában, amivel el lehetett volna jutni a társadalom olyan széles rétegeihez, amelyek vagy apolitikusak vagy addig közönyösek, netán ellenérzéssel viseltettek a Jobbik iránt. Milyen gyorsan megváltozott volna ez az álláspont, amikor látják, hogy csak a Jobbik foglalkozik érdemben az ő legkomolyabb problémájukkal!

Neuralgikus pont a földkérdés is, ami hosszas maszatolás és mellébeszélés után júniusban fogad el az országgyűlés. Az eddigi folyamatokból is egyértelmű, hogy a Fidesznek a nagyívű felvezetés után csak kis részben fogja visszaadni a földet kisgazdáknak és családi gazdaságoknak, a saját holdudvarába tartozó új földbirtokos osztály és zöld bárók kaptak a földbérleteket, főleg ők fogják lekaszálni a profitot és az EU-s támogatásokat is. Becsapva megint a bennük bízókat, győzött a belső lobbiérdek, szegény Ángyán professzor is lassacskán befejezi az utóvédharcot, és átül mellém, a függetlenek közé. Lassan két éve rázza a vészcsengőt a vidéki Magyarország, hogy ezt nem lehet megtenni velük, de a jelek szerint érdemi eredmény nélkül. Ahogyan a trafikmutyi esetében a mostani boltosok és kiskereskedők, a gazdák is szépen be vannak darálva. Néhány jól megfizetett képviselőjük meg fújja a nótát, hogy ez miért is lesz nagyon jó nekik. Kár, hogy ezt a saját bőrükön, és a saját földjükön másként tapasztalják, éppen ezért az elmúlt egy évben rengeteg földvédő szerveződés, fórum jött létre, de hiányzik mögülük az országos koordináció. A Jobbik frakció tavaly márciusban tartott egy drámai hangvételű ülést, ahol majdnem mindenki verte az asztalt, hogy ez nem maradhat így, lépni kell gyorsan és radikálisan, többen a testi épségüket is kockára tették volna demonstráció keretében. (Egyedül a korábban a Fidesznél és LMP-nél is hiába kilincselő Varga Géza mondta azt, hogy a gazdákat és az országot tőlünk, képviselőtársaitól félti…) Aztán teltek a hetek, a hónapok, és nem történt semmi néhány sajtótájékoztatón kívül, amikor Magyar Zoli és Bana Tibi öltönyben, nyakkendőben gázoltak bele a vetésbe. A téma és a hagyományos kisgazda szavazók felkarolása ott hever parlagon, miközben csak látszatintézkedések születtek a zsebszerződések felszámolására és a föld jövőbeli védelmére. Egy év múlva felszabadítják a korlátozást a külföldiek földvédelme előtt, és aki akarja, meg fogja találni a kiskapukat, hogy az új oligarcháktól földet vegyen. Egy komoly népmozgalom ezt természetesen nem engedné, és a tiltakozó akciók kiváló lehetőséget jelentenének megmutatni magát egy olyan ügyben, amivel könnyedén megnyerhetné ügyének a vidéki emberek nagy részét.

És nem csupán ezek az esélyek kínálkoznak egy mozgalom előtt, hamar meg lehet találni azokat a területeket, ahol magukra vannak hagyva emberek, nem kapnak megfelelő állami segítséget. Például az oktatás tekintetében is mutatkozik egy óriási rés, a súlyosan cigányfertőzött országrészekben nincs normális intézményrendszer, a korábbi többség kisebbségbe szorulva azt sem tudja elérni, hogy gyermekei normális képzést kapjanak és félelem nélkül járhassanak iskolába! De mindenhol fennáll a probléma, hogy nincs minőségi képzés, nincs valóban nemzeti szellemű oktatás, miközben Waldorf iskolák létesülhetnek, nekünk létre kellene hozni egy új típusú, magyar identitású iskolahálózatot, amivel kicsit fel is vezettem a következő pontot.


5. Szociális háló kihúzása

A végére hagytam a hatásában talán leglényegesebb pontot: erős szociális háttér kiépítése a mozgalom révén, sőt lehetőség szerint alternatív intézményrendszer kialakítása. Azoknak a pénzeknek a nagy részét, amelyet az állami támogatás révén a Jobbik kap, és itt évi több, mint 600 millió Ft-ról van szó, szociális tevékenységre kell fordítani! Nagyon egyszerű recept, és el lehet vele jutni a társadalom legmélyebb szöveteibe, hiszen a kampányban osztott lufit, golyóstollat, gulyáslevest, babkonzervet, meg a május elsejei sör-virslit leszámítva itthon soha, senkitől nem kaptak közvetlen anyagi segítséget az emberek. A leginkább rászorulókkal kell kezdeni, télen tűzifát és krumplit, ruhát juttatva el hozzájuk, mindig fel lehet mérni, mire van leginkább szükség. Az adományozásban nagyon fontos, hogy a mozgalom tagjai számára is építő jellegű tevékenységet nyújt, megtapasztalván, hogy milyen érzés jót tenni, amely erősíti a belső kohéziót! És természetesen nem szabad itt megállni: közös akciókat kell szervezni, amikor a tagság kaláka-szerűen segíti egymást, vagy akinek szüksége van rájuk, építkezésekre, takarításokra, fizikai munkára gondolva. Ezekben a tevékenységekben részt kell vegyen a mozgalom legfelsőbb vezetése is, hiszen a személyes példamutatás a hitelesség legerősebb bástyája. Utána pedig teljesen természetes, hogy a szabadidőt is együtt töltik el a mozgalom tagjai, és egy erős, szervezett csapathoz mindig szívesen csatlakoznak újak. Ki lehetne építeni az alternatív intézményrendszert, ahogyan a Hamasz vagy a Hezbollah tette, ráadásul ellenséges katonaság által részben megszállt területen! Jogi tanácsadást kellene nyújtani minden régióban előre meghatározott fogadóórákkal, amire nincs pénzük az embereknek, ráadásul a mozgalom környékén lévő jogászoknak is fizetett munkát jelentene. Egyes régiókba, kis falvakba orvosi ellátást is el kellene vinni, mennyire hálásak lennének érte a magukra hagyott öregek, és azok, akiknek már a megyeközpontba való beutazásra sincs pénze. És fokról-fokra létre lehetne hozni egy olyan iskolahálózatot, amelyben elkötelezett magyar tanítók hazaszeretetre taníthatnák a gyerekeinket, minden reggel a Magyar hiszekeggyel kezdve a napot! A lényeg, hogy az állami forrásokat erre kellene felhasználni, nem pedig sikertelen óriásplakátokra, vagy a párt körül lebzselők, a holdudvar juttatásaira, amit az a nyilvánosságra került szerződésekből a Jobbiknál is kiderült. A hatszáz millió forint persze mindenre nem lenne elég, és a mozgalomnak is vannak saját költségei, de el lehet belőle indítani a programokat, amihez aztán biztosan csatlakoznak külső támogatók, mecénások is. A jó célra fordított kiadások pedig biztosan megtérülnek, mert magyar embereket segítenénk belőle, ami nem csupán cél, de kötelesség is! Az elképzelésemet már a frakció legelső ülésén felvetettem Mezőkövesden, és utána többször is, de csak annyi lett az eredménye, hogy a 2011. októberi kongresszuson Szabó Gábor beszélt egy hasonló szociális szervezetről, amit a párt létrehozna, de sok más mellett azóta sem valósult meg. Sajnos a lényeglátás képessége még tehetséges politikusoknál vagy mozgalmi szervezőknél sem adottság, ezért elsikkadt ez a kezdeményezés is, egyelőre. A szociális védőháló kihúzása olyan lépés lenne ráadásul, ami pár éven belül garantálná, hogy az emberek többsége azt a mozgalmat fogja támogatni, amely nem csupán a voksát akarja négyévente megszerezni, hanem minden körülmény között számíthat rájuk. Az egyik legnagyobb pártszervezői problémára is kiváló megoldást nyújtana, hogy milyen tevékenységgel foglaljuk le a tagság energiáit, hogy ne egymás fúrásával, hanem nemzetépítő tevékenységgel töltsék az idejüket. Ne csupán beszéljünk róla, hanem valósítsuk meg a Szabó Dezsői eszmét, hogy minden magyar felelős minden magyarért!


III. A nemzeti radikalizmus jövője

Már látszik az út és a cél, de a jelen, amely a Jobbik vezetésétől függ kilátástalan. Már kifejtettem korábbi publikációkban, hogy ennek ellenére miért nem most bontok zászlót a pártot elhagyó szakadárokból és kiábrándultakból álló sereg előtt. Lehet, hogy még nem lehet egy új, valóban radikális mozgalmat elindítani, mert az hatalmas hátrányban lenne a Jobbikhoz képest az anyagiak terén, és oly mértékben oszthatná meg a párt mellett még kitartó tisztességes embereket, ami a nemzeti radikalizmus közeljövőjét tehetné rövidtávon kétségessé. De azok az elvek és módszerek, amivel sikerre vezethető egy ilyen mozgalom már papírra vannak vetve, és előbb vagy utóbb el kell kezdeni a megvalósításukat! Egy év múlva tartandó választáson a több oldalról nyomás alá helyezett párt biztosan meg fog roppanni. Hiszen az Orbán- és nemzetellenes koalíció már nagyrészt összeállt, így a fő kérdés arra korlátozódik, hogy maradjon-e a sok szempontból elviselhetetlenül arrogáns, és magát már sebezhetetlennek gondoló Fidesz, vagy jöjjenek vissza a „komcsik”, akik legutóbb 2002-2010 között nagy hatásfokkal tették tönkre hazánkat. Ebben a helyzetben sok jelenlegi Jobbik-támogatónak is megremeg a keze, hogy hová tegye az ikszet, hiszen az újra kétpólusúvá-váló politikai erőtérben automatikusan szűkülnek a kisebb pártok lehetőségei. Számításba kell venni, hogy a kampányban megint durván személyeskedő lejáratás fog indulni jobbikos politikusok ellen, ami hasonlóan a korábbi választáshoz, megint érzékeny veszteséget jelent. Ráadásul sok történetnek valós alapjai vannak. Elő fog kerülni Szegedi Chanád is megtérve, fején kipával, és szenzációs bejelentéseket tesz arról, hogy milyen emberekkel is vezethette évekig a pártot. Pontosan ezért szerettem volna őt megelőző csapással diszkreditálni, azaz teljesen hiteltelenné tenni, mint hírhedt politikusbűnözőt, sajnos a pártvezetés nem hogy nem támogatott ebben, hanem tőlem köszöntek el…

Mindezen tényezőket számításba véve határozottan állítom, hogy tíz százalék körüli eredményt fog elérni a Jobbik, ami a csökkentett, kétszáz fős parlamentben, mivel egyéni győzelmekre kevés esély van, 8-12 mandátumot érhet. Ne legyen kétsége senkinek afelől, hogy bár az országos listát csak a törvényileg biztosított legkésőbbi határidőben, azaz egy hónappal a választások előtt hozzák nyilvánosságra, de már most megvan, hogy ki lehet az a szerencsés egy tucat. Ha figyelembe vesszük az országos elnökséget, a frakcióvezetést, és még a belső kör néhány bizalmi tagját, akkor bőven meg is van. Még lesznek óriási csalódások is, hogy olyanok sem kerülnek oda, akik biztosak voltak benne, vagy megígérték nekik. De a nagy kérdés, hogy mi lesz a magyar vidékkel, akik gerincét és erejét adják ennek a pártnak, mikor szembesülnek vele, hogy nem csupán egy-egy megyének, de egész országrészeknek sem lesz képviselője az országgyűlésben?! Mit fognak érezni, amikor szembesülnek vele, hogy csak a kampányra, jelöltnek, kopogtató-cédula gyűjtőnek, plakátragasztónak és szavazóknak kellettek?! Hogy véleményükre, ahogy eddig sem, továbbra sem kíváncsiak, csak a munkájukra és lelkesedésükre volt szükség?! Hogy az egész nagy humbug, amit a lehetséges választási győzelemről, a radikalizmus kérlelhetetlen képviseletéről, és a szebb jövőről hazudtak nekik, csak egy leeresztett lufi?! Elegen lesznek, akik belátják, hogy ennek így semmi értelme, és az újabb hitegetések helyett elkövetkezik a nagy felelősségre vonás, a belső elszámoltatás?! Ha a karrierista törtetők helyett ők lesznek a többség, akkor elindulhat az újrakezdés, felvirrad a valódi remény és megszületik végre a Magyar Hajnal a mostani kilátástalanság helyett! Utána „csak” végig kell járjon a mozgalom azon az úton, amelyet felvázoltam elé…


Lenhardt Balázs
nemzeti radikális országgyűlési képviselő



Kapcsolódó írás:
Zsákutcában a Jobbik
Néhány gondolat a nemzeti radikalizmusról
I. rész