Látlelet

„Az egyre durvuló antiszemita támadások közepette”, tegnap azért ismét kiholokausztozhatták magukat a honi politikai elit tagjai, karöltve a megélhetési rettegők népes seregével. Ismét lehetett ajvékolni, ismét lehetett terjeszteni a holovallás téziseit. Az iskolákban ment az agymosás, a médiában pedig egymást érték a beszámolók a megemlékezések képeivel. Pártszínektől függetlenül mindenki ott tülekedett valamelyik rendezvényen, csakhogy látszódjon a kamerákban, csakhogy lássák a helytartók, hogy igen, ott vannak mindannyian, akik fenntartják és működtetik ebben az országban a cionisták elvárta rendet.

A hódolat már reggel megkezdődött. Alig ébredt még fel a város, amikor a kamerák kereszttűzében Navracsics Tibor és Pokorni Zoltán már a Duna-parton, a bronz cipők előtt toporgott. „Nemcsak a holokauszt áldozataira emlékezünk az emléknapon, nemcsak azokra, akiket akkor elveszítettünk, hanem azokra is, akik a vészkorszak idején történtek miatt nem születhettek meg” – adta meg az alaphangot Navracsics. Aztán jött Pokorni és kijelentette: „a holokauszt miatt ma több nemzedéknyi kiváló ember, tehetség hiányzik a magyar nemzetből”.

Amikor először olvastam a hírt, hirtelen az jutott eszembe, hogy vajon kire, kikre gondolhattak?

Konrád György, Eörsi Mátyás, Dániel Péter, Steiner Pál, Feldmájer Péter, Paul Lendvai, Kertész Ákos kaliberű figurák sokaságára? Vagy esetleg Kun Béla, Péter Gábor, Szamuely Tibor, Rákosi Mátyás, Lukács György szintű nagyságokra?

Jó, tudom. A fenti felsorolás azért eléggé leegyszerűsíti a kérdést, de arra a nyáladzásra, arra a gyomorforgató megfelelési kényszerre, amit a narancsosok műveltek és bemutattak reggel a Duna-parton, egész egyszerűen nem lehet más a válasz.

Akkor azt hittem, hogy ezt a műsort - a korai időpont ellenére -, a nap folyamán már nem lehet tovább überelni. De tévedtem. Ez még csak a kezdet volt.

Délutánra előkerült Hende Csaba, aki Hódmezővásárhelyen áldozott a holovallásnak: „Ahhoz, hogy megértsük a tragédia súlyát, mindenekelőtt arra kell emlékeznünk, kik és miként tudták megszaggatni a nemzet és a benne élő zsidók történelmileg kialakult kötelékét. Nem feledjük a magyar állam felelősségét, azt, hogy nem védte meg polgárait a jogfosztástól és a fizikai pusztulástól. Ha akkor a magyar államot képviselők minden lehetséges eszközzel elszabotálták volna az embertelen parancsok teljesítését, nem lehetett volna végrehajtani a népirtást. Így aztán a holokauszt tragédiája után nem tehetünk mást, mint - amennyire az lehetséges - megpróbáljuk begyógyítani a sebeket, elsősorban azzal, hogy emlékezünk, és tisztelettel hajtjuk meg fejünket a nemzet bizonyára legnagyobb tragédiájának áldozatai előtt.”

Igen, jól érti mindenki.

Hende Csaba honvédelmi miniszter szerint az egész magyar történelmet tekintve ez volt „a nemzet legnagyobb tragédiája”.

Mielőtt valaki félreértene. Természetesen nem kétséges az, hogy a II. világháború során zsidókat (is) vittek el táborokba, az sem, hogy ott szerencsétlen emberek haltak meg ezerszám, és az sem hogy ez egy embertelen dolog volt. De azért vegyük azt is észre, hogy ezen kívül hány ilyen és ehhez hasonló kegyetlen dolog történt és történik még most is a világban. Ráadásul ennek nem kis részét pont a zsidók követik el. Attól, hogy Magyarországról a negyvenes évek során fogolytáborokba vittek sok ezer ártatlan embert, attól még nem ez ennek az országnak a legnagyobb tragédiája. Bárki tudná sorolni azokat a történelmi eseményeket, ahol jóval több emberáldozat volt, ahol a nemzet jóval többet vesztett.

Néhány éve voltam Oświęcim-ben, megnéztem mind az auschwitz-i, mind a birkenau-i tábort. Igen, embertelen. Pont olyan, mint amilyeneket a Gulágon, vagy még keletebbre a Kwai-folyó mellett működtettek, vagy éppen manapság Guantanamón fenntartanak. Ugyanolyan kegyetlen, mint a srebrenicai mészárlás, ugyanolyan fájdalmas lehet az áldozatok hozzátartozóinak, mint ahogy nekünk a Don-kanyar elesett katonái, és ugyanolyan elfogadhatatlan számukra, mint nekünk Trianon.

Nincs legfőbb bűn. Nincs bűnök bűne. Nem a holokauszt az emberiség legnagyobb tragédiája. Csak egy bűn a sok közül, amik végigkísérik a történelmet.

A holokauszt áldozatainak magyarországi emléknapja nem más, mint pontos látlelete a honi holokauszt-iparnak. Egy kórkép, amiben benne van minden, minden, amitől még annak is felfordul a gyomra, aki egyébként együttérezne az akkori szenvedőkkel. A tegnapi rendezvények és a hétvégi Élet Menete nevű showműsor ismét valós képet adott, illetve ad majd arról, hogy hol tart manapság a világ, hogy milyen átlátszó és velejéig rohadt az a színjáték, amit a cionisták mindennap játszatni akarnak velünk.