Minden eszközzel kell tudni ütni…

Még javában zajlott Buda szovjet ostroma, amikor 1945. január 17-én, Pesten a négy elemit végzett, polgári foglalkozását soha nem gyakorló szabósegéd, Péter Gábor vezetésével szovjet mintára létrehozták a Politikai Rendészeti Osztályt, a PRO-t. A rövid időn belül hírhedté és rettegetté vált szervezet feladata a hivatalos megfogalmazás szerint, a háborús bűnösök felkutatása és bíróság elé állítása volt, de a szélsőbaloldali elemekből és bűnözőkből formálódó szervezet igazából kezdettől fogva azon munkálkodott, hogy a kommunista párt utasítására megakadályozza a magyarországi alkotmányosság kibontakozását, és előkészítse az Magyar Kommunista Párt (MKP) hatalomátvételét.

A szovjet megszálló hadsereg és a szovjet irányítással működő Szövetséges Ellenőrző Bizottság, amely a békekötésig az ország tényleges irányítója volt, a szovjet típusú átalakulást támogatta. A magyar nép döntő többsége azonban demokráciában kívánt élni. Az 1945-ös parlamenti választásokon, a résztvevők 57%-a a Kisgazdapártra szavazott, míg az MKP csak a szavazatok 17%-át kapta. A Kisgazdapárt egyértelmű választási győzelme ellenére a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nem járult hozzá, hogy kommunisták nélkül alakuljon kormány. Azt is megkövetelte, hogy a belügyminisztérium és ezen keresztül a kormány fennhatósága alatt álló egyetlen fegyveres erő, a politikai rendőrség kommunista irányítás alá kerüljön. A politikai rendőrség segítségével a baloldal a kizárólagos hatalom megszerzése érdekében a politikai gyilkosságoktól kezdve a lakosság terrorizálásáig minden eszközt bevetett.

A minél gyorsabb változás érdekében a budapesti és a vidéki politikai rendészeti osztályok egyesítésével 1946 októberében, Péter Gáborral az élen, az Andrássy út 60. alatt létrehozták a Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályát (ÁVO), amelynek feladatai közé tartozott a demokratikus pártok felszámolása s az ezzel kapcsolatos hírszerzés. Tagjai és ügynökei minden pártba beépültek. Gondot fordítottak az emigráció felmorzsolására és az egyházakba való beépülésre is. Ezeknek a közösségeknek a behálózása és szétverése fontos politikai céljuk volt. Ellenőrizték a levélforgalmat és a telefonbeszélgetéseket. Besúgóik és ügynökeik behálózták az országot, beférkőztek az otthonokba. A politikai ellenségnek kikiáltott polgárok millióit tartották nyilván és figyelték meg.

Végül 1947-ben, amikor a nemzetközi helyzet erre alkalmat adott, a kommunista párt napirendre tűzte a nyílt, totális diktatúra bevezetését. Mindennapossá vált a kínzás, a megfélemlítés. Amikor attól tartottak, hogy mindez nem hozza meg elég gyorsan a kívánt eredményt, közbeléptek a szovjetek. Február 25-én, fényes nappal, elhurcolták Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát, parlamenti képviselőt. Röviddel ezután puccsot szerveztek Nagy Ferenc miniszterelnök ellen, őt magát lemondatták, a parlamentet feloszlatták.

Az előrehozott 1947-es választásokon Rajk László kommunista belügyminiszter vezetésével a kommunista párt a választók terrorizálásával, a csalás minden válfaját kimerítve, 22%-ot szerzett. Ez volt a hírhedt ”kékcédulás” választás, ahol százezreket fosztottak meg szavazati joguktól, és kétszázezer hamis, kékcédulás szavazatot adtak le. Miután a választópolgárok még így is a polgári tábor számára biztosították a többséget, újabb közel hétszázezer szavazatot semmisítettek meg, hogy végre a Baloldali Blokk alakíthasson kormányt. Az ellenzék még szabadlábon lévő vezetőit külföldre űzték vagy bebörtönözték. A Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesítésével Magyar Dolgozók Pártja néven új, egységes munkáspártot hoztak létre.

Azokban az országokban, amelyeken a II. világháború során a Vörös Hadsereg végigmasírozott, a Szovjetunió szocialista típusú társadalmi berendezkedést kényszerített az ott élőkre. Leereszkedett a vasfüggöny, a határokat hermetikusan lezárták, elaknásították. A szocialista országokat nem lehetett többé elhagyni. Aki mégis megpróbálta, jobb esetben súlyos börtönbüntetésre számíthatott, de volt, aki felrobbant, akiket lelőttek, másokat kivégeztek.

Betiltották az összes társadalmi szervezetet, egyesületet. Politikai képviselettel csak a Magyar Dolgozók Pártjának elnevezett kommunista párt hívei rendelkeztek. Minden gondolat, elképzelés, nézet, amely nem egyezett a párt irányvonalával, ellenségessé és elpusztítandóvá vált. A párt ideológiája, amelyet marxizmus-leninizmusnak, illetve sztálinizmusnak neveztek, rátelepedett a gazdaságra, a kultúrára, az oktatásra és a mindennapi életre.

Kádár János belügyminiszteri kinevezése után egy hónappal, 1948 szeptemberében elkezdte a rendőrségtől független, és kizárólag a pártvezetőség irányítása alatt álló Államvédelmi Hatóság megszervezését, amely 1949. december 28-án alakult meg, továbbra is Péter Gábor vezetésével. A kibővített hatáskörű állambiztonsági szervezet magába olvasztotta a határ- és a folyamrendészetet is; a belső karhatalom egy egész ország terrorizálására szakosodott. Nem hivatalos jelszavát maga Kádár adta meg: „Minden eszközzel kell tudni ütni!” És a Péter Gábor vezette politikai rendőrség az első pillanattól kezdve megfelelt mind Kádár jelmondatának, mind a párt utasításainak. Az ávéhások a mindenkori pártvezető és persze Moszkva érdekeinek megfelelően, ha kellett, szüleiket, testvéreiket, szerelmeiket, barátaikat, egykori harcostársaikat, sőt bajtársaikat is lefogták, megkínozták, esetenként halálra verték…

Mindszenty bíboros emlékirataiban így emlékszik vissza azokra az időkre:

A letartóztatás napján, 1948. december 26-án az Andrássy út 60-ba vittek. Egy földszinti fűtetlen helyiségbe cipeltek... Lehúzták reverendámat és gúnyosan nevetve alsóruhámat is. Tarka-csíkos bohócöltönyt húznak rám. Majd elkezdődik a kihallgatás. Írnak egy jegyzőkönyvet, de nem az került bele, amit én mondtam. Amit mondtam, meghamisították. Természetesen megtagadtam az aláírást. Décsi (ávós ezredes, a tárgyalás vezetője): Jegyezze meg, nálunk a vádlottak nem azt vallják, amit ők akarnak, hanem amit mi akarunk. Aztán intett a fejével, s kiadta az utasítást: Tanítsátok meg vallani! Az őrnagy visz a cellámba...

Röviddel ezután belép a szobába egy magas, tagbaszakadt, vad tekintetű rendőrtiszt... Nekem fut, és csizmával egész erejével belerúg födetlen gerincembe. Ő is, én is a szemközti falnak esünk... Egymás után méri rám az ütéseket. Bár kimerülten liheg, nem hagyja abba kínzásaimat, hiszen nagy gyönyörűsége lehet abban, hogy végre elérkezett az óra, amikor Magyarország hercegprímását botozhatja... Már nem tudom számlálni az ütéseket. Arra ébredek, hogy fellocsolnak...

Visszavezetnek. Újra követelik, írjam alá a jegyzőkönyvet. Megtagadom. Ez nem az én vallomásom. Décsi dühösen kiadja a rendelkezést: Vissza vele! A gumibotozás újra kezdődik. Utána megint visszavisznek a kihallgató szobára. Décsi ordítva követeli a jegyzőkönyv aláírását. Amikor megtagadom, harmadszor vitet vissza külön kezelésre. Az őrnagy harmadszor gumibotoz meg. Ezután Décsi utolsó kísérletet tesz, hogy aláírassa velem a jegyzőkönyvet. Válaszom újra az, hogy ha az általam előadottakat veszik be a jegyzőkönyvbe, akkor aláírom, különben nem. Megint tudtomra adják, hogy ezen a helyen nem azt vallják a vádlottak, amit ők akarnak, hanem amit a rendőrség megparancsol nekik. A kihallgatók is kifáradnak. Visszavisznek a cellámba.

Az elkövetkező napokon nappal öt ávós volt a cellámban, akik dohányoztak, kiabáltak. Ha lecsuktam szemem felébresztettek, nem hagytak aludni. Beszédjükben szinte versenyre keltek a trágárságban. Időnként megszólítottak, és trágár történeteket adtak elő. Egyikük bordélyházi élményeit... – Én csendben vagyok és imádkozom.

A második nap ismét Décsi ezredes elé kerülök, aki felsorolta a koncepció vádjait. Felolvasta a jegyzőkönyvet, és követeli, írjam alá. Kijelentem, hogy nem írom alá, mert hemzseg a valótlanságoktól... Nyomatékkal felszólít, hogy írjam alá. Amikor megtagadom, int az őrnagynak. Kezdődhet a botozás.

A következő napon az egyik őr a fülem hallatára olvasta föl a Szabad Nép egyik számát, amelyben Kádár János belügyminiszter utasítására kinyomatták, hogy a bíboros a bizonyítékok súlya alatt megtört, beismerte az összeesküvést, kémkedést, valutával való üzérkedést. Éjszaka folytatódott a kihallgatások és botozások szörnyű váltakozása. Aztán az egyik nap megmutatták nekem a lefogott titkárom vallomását, s rajta annak aláírását. Követelték, hogy én is valljam be, amit mondanak. Közben rendszeresen jártak hozzám orvosok, figyelték, meddig bírom a kínzást, és orvosságok bevételét követelték tőlem. De én, ha tehettem, titokban kiköptem azokat, mert tudtam, hogy az ÁVO akaratbénító szereket is használ.

Mintegy két hét után táncoló színes köröket kezdtem látni a falon, a levegőben. Mindjobban rám telepedett a teljes magamrahagyatottság tudata... Décsi ezredes éjjelenként két-három ízben átad kínzómnak, aki kéjes gyönyörűséggel záporozza rám az ütéseket. Fizikai megtörésemre szolgál egy másik kegyetlen módszer is: nem engednek aludni. Bénuló állapotomban kezdem elhinni, hogy talán mégis bűnös vagyok... Összerombolják öntudatomat... Az akaratbénító és kábító szerektől való félelmemben alig eszem... Szabad levegőre, sétára az itt töltött 39 nap alatt egyszer sem engedtek. Egy erős, eddig soha nem tapasztalt félelemérzés keríti hatalmába egész lényemet... Ma már nem kételkedem abban, hogy ezt a mindent háttérbe szorító félelemérzést orvosi beavatkozással hozták létre.

A második időszakról, amely január 10–24-ig terjedt, már csak emlékezetfoszlányok állnak előttem. Ellenállásom, teljesen legyengült, öntudatom és nemrég még pislákoló önérzetem is kihunyt... Az éjszakai kihallgatások alatt már mind gyakrabban történik, hogy nemet sem mondok a vaskos hazugságokra... A jegyzőkönyveket már nem tudom aláírás előtt elolvasni. Azzal sem törődöm, hogy az elém adott szöveg az én vallomásomat tartalmazza-e...

Ilyen állapotban került sor a nyílt bírósági tárgyalásra a Markó utcai fogházban 1949. február 3-án. Meg kellett mosdania, megborotválták, új ruhába öltöztették. Előzőleg orvosok készítették fel, hogy kibírja a tárgyalást. Itt elmondott egy belé szuggerált, betanított beismerő beszédet. Február 8-án életfogytiglani börtönre ítélték…

Mindszenty bíboros és a sok ezer többi magyar áldozat emlékét soha nem feledhetjük, úgy ahogy nem lehet feledni annak a közel 100 millió embernek emlékét sem, akik a kommunista diktatúrák alatt vesztették életüket éhínségben, kényszermunkatáborban, vagy kegyetlen kivégzések által.

Ma, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján emlékezzünk hát rájuk, az áldozatokra és azokra az életben maradottakra, akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és lelkileg is megnyomorított.