Ha én gazdag lennék...

Volt  egyszer,  hol  nem  volt  egy  szegény  nénike.  Annyira  csóró  volt, hogy  nem  telt  neki, csak töpörtyűre. Sőt arra sem mindig. Amikor  havonta  egyszer  a  postás  kihozta  a  nyugdíját,  megreszkírozott  egy-egy  lottószelvényt.  Mit  tesz  Isten,  egy  szép  napon  négy  találata  lett.  Tengernyi  pénz,  elképzelhetetlen  gazdagság!  Következő  alkalommal, amikor a nyugdíjat hozta, a postás mit látott? A néninél a lakásban mindenhol barna zacskók sokasága, tele töpörtyűvel...

Ha meggazdagodnék, legelőször is egy héten át ruszlit ennék. Az volna maga a gazdagság. Utána a ruszlitól egy életre megundorodva hozzáfognék a normál gazdagemberré váláshoz. Kütyük, tárgyak, ház, szuper autó, satöbbi. De sokkal fontosabb: átlényegülnék!

Ha én gazdag lennék, más emberek közé kerülnék. Hasonszőrűek közé. Előbb-utóbb úgy alakulna, hogy azok társaságában találnám magam, akiknek hasonló a mindennapos tevékenységük, hasonlóak a problémáik, a vágyaik, a kisebb és nagyobb ügyeik. Jelenleg szóba sem állnának velem, levegőnek néznek, nincs velem tennivalójuk sem pluszban, sem mínuszban. De a maggazdagodásom után azonnal észrevennének, méghozzá visszamenőlegesen is. Ha gazdag lennék, lenne mit várniuk tőlem. Nem egyszerűen pénzt csak úgy natúrban, hanem mindenféle áttételeken keresztül. A pénzzel együtt fokozatosan kapcsolati tőkém is keletkezne, befolyásos emberré válnék. Így vagy úgy, többféle forgatókönyv van rá, de a lényeg a yacht clubba bekerülés, képletesen szólva.

Ha gazdag lennék, nem állnék szóba akárkivel. Legszívesebben máris nem állnék szóba sok figurával, akikkel jelenleg sajnos, muszáj. Akkor már nem lenne muszáj. Villámgyorsan megszabadulnék azoktól, akiknek eddig ki voltam szolgáltatva. Belenevetnék a mocskos pofájukba. Lendületesen megnőne tőle az önbizalmam. Magabiztosság venne rajtam erőt. Hiszen ha gazdag lennék, nemcsak az eddigi kényszer-kapcsolataim szűnnének meg, hanem a jövőre nézvést sem kellene belemennem ilyenekbe. Aki nem tetszik, azt egyszerűen otthagyom. Micsoda felszabadító érzés. Többé nem kellene belemenni a megalázó kompromisszumokba, de a simán csak rosszakba vagy egyáltalán bármiféle kompromisszumokba sem. Önbizalom ülne ki a pofámra, rányomná a bélyegét a viselkedésemre. Kimondhatnám azokat a gondolataimat is, amiket most nem merek, mert most még bajom lehetne belőlük. Ha már nem lehetne semmi bajom, mert legfeljebb arrébb megyek, és kész, akkor miért ne mondanám ki, ami eszembe jut? Pökhendi tróger lennék, de ez nem az én problémám volna, hanem a környezetemé, és kit érdekel.

Ha gazdag lennék, nem tartanám magam gazdagnak. A magamnál csóróbbakat nem venném emberszámba, észre sem venném, a nálam gazdagabbakat annál inkább. Őhozzájuk képest persze szegényebb vagyok, tehát nem érezném magam gazdagnak. Ebből az is kijön eredménynek, hogy akár máris gazdagnak érezhetném magamat a mostani mivoltomban, hiszen vannak nálam szegényebbek, de még milyen sokan... Örüljünk mindennek, barátaim, itt és most!

Ha tényleg gazdag lennék, elkezdeném magam kurvára okosnak tartani. Arra gondolnék, hogy végső soron az élet engem igazol, hiszen nekem van sok pénzem, és nem annak, aki ellenkezik velem valamiben. Ha ő volna okos, akkor neki lenne pénze. De hát én vagyok gazdag, ergo okos. Még akkor is nekem volna igazam, ha éppen nincs igazam. Különben is annak van igaza, akinek igazat adnak. Különben is én döntöm el, hogy mi hogyan van és lesz, és akkor persze hogy én tudom jobban. Ebben az univerzális okossági érzetemben a környezetemben szaladgáló egérkéktől kapott szapora bólogatások folyamatosan megerősítenének. Igaz, a bólogatás nem elsősorban nekem szólna, hanem a pénzemnek és a hatalmamnak, de az ilyen nüanszok nem érdekelnének. Minek gondolkodjak ilyesmin, fárasztó. Sőt máskor sem gondolkodnék, mert úgyis én vagyok a jobbantudó. Nyugodtan mondhatnék, vagy csinálhatnék hülyeségeket.

Annyi eszem persze még így is volna, hogy a pénzemet nem itthon tartanám, és főleg nem forintban. Ki tudja, mik történhetnek a pénzügyben, simán előfordulhat a forint összeomlása, de még az euróval is sok minden történhet. A pénzemet tehát külföldön tartanám, és lehetőleg svájci frankban vagy aranyban vagy mittudomén. Sőt az ország helyzetét látva leginkább a becses személyemnek a külföldre helyezésén gondolkodnék. Ha kitörne a balhé, akkor legyen hová lelépnem pár órán belül.

Magyarországi gazdasági befektetésen, tőkeakkumuláción, konstruktív gazdálkodáson nem spekulálnék. Legalábbis nem Magyarország viszonylatában. Itt minden keserves, minden bizonytalan, és vélhetőleg nemsokára veszélyes is lehet.

Ennek ellenére nagyjából meg volnék elégedve a világ rendjével. Hiszen ahol az jön ki eredménynek, hogy én vagyok a gazdag és vele a főnök, az alapvetően helyes rendszer. Mármint szerintem, és akkor, ha gazdag lennék. Aki ezt vitatja, azt kioktatnám. Arra hivatkoznék, hogy a kekeckedő a saját élhetetlenségét és tehetségtelenségét próbálja kompenzálni. Ezt az érvelést és logikát az internetes vitafórumokon tanultam a zsidóktól, és lám, jól jöhet még, ha majd egyszer gazdag leszek.

Persze nem teljesen biztos, hogy cinikus bunkó lennék, ha meggazdagodnék. Nagy valószínűséggel igen, de hátha a kevés számú kivétel közé keverednék. Talán amiatt, hogy tudatában volnék az eddig felsoroltaknak, és kifordulna a belem az ilyenektől. Ráébrednék, hogy a gazdagság nem csak cél lehet, hanem eszköz is – vagyis hogy pontosan a gazdagságom révén lehetőségem nyílik túllépni minden akadályon, és a lelkiismeretem szerint cselekedni. Másokért. Ha már nekem úgyis jó, akkor másnak is hadd legyen jobb. Vannak ilyenek. Nem sokan, de vannak.