Nagy a jólét

A közmondás szerint minden csoda három napig tart – ezt a politológusok a tapasztalatok alapján úgy fogalmazták át, hogy a mai magyar társadalomban a politikai emlékezet nem haladja meg a három hetet. Minden botrány, minden disznóság, minden drasztikus lépés emléke alig egy hónap alatt lecseng, és utána a közvélemény már nemcsak hogy nem bünteti az elkövetőt az adott dologért, hanem szó szerint meg is feledkezik róla. Elég nagy baj! Hozzájárul ahhoz, hogy a pártok, a politikusok társadalmi kontroll nélkülinek érezhessék magukat, és gátlástalanul nekiszabadulhassanak.

A 2006-os választási kampányban a Fidesz vezérmotívuma az volt, hogy rosszabbul élünk, mint négy éve. Megbuktak ezzel a szlogennel, mert a negativizmus nem bizonyult elég vonzónak. De a jólétes duma is dühíti az embereket. Néha az arcátlan köpönyegforgatók élete is nehéz...

Az elmúlt napokban a stop.hu liboldó portál egy cikke járta be a legnagyobb közösségi portált. Leginkább persze a magukat szocialistának képzelő vakegerek tették ki, de a témából eredően a politikailag még náluk is tudatlanabb egyszerűbb lelkek körében is népszerűségre tett szert. A vastagon demagóg cikk a Jólétet hazudnak, de mi nyomort láttunk címet viseli, és imígyen szól:

A katolikus egyház "üzemi lapja", az Új Ember vezércikke szerint Magyarországon nagy a jólét. A szerző Zsille Gábor a többi között a következőket írja: "Amíg egyesek éppen csak megkóstolt húsételt, tejszínhabtól roskadó édességet küldenek a moslékba egy hanyag mozdulattal, addig mégsem lehet olyan nagy a baj..."

A STOP kétfős csapata "jólétkutató" túrára indult, hogy ellenőrizze az előző állítást. De - mert Magyarország nemcsak Budapest- elutaztunk a fővárostól 250 kilométerre fekvő Battonya városába. Vasúttal szerettünk volna menni, de mint kiderült, ez lényegében lehetetlen. A román határ menti településre ugyanis Mezőhegyesről indul a vonat, az Orbán-kormány vasútromboló döntéseinek nyomán naponta mindössze kétszer. Reggel 4.40-kor, és este hatkor.
Bocsánat a szóért, de ennél cinikusabb módon nem lehet kinyírni egy vonalat. Nem zárták be, csak éppen annyira kevés vonatot hagytak meg, és azokat is olyan lehetetlen időben közlekedtetik, hogy a kutya ne használja. Egy év múlva meg majd lehet mondani, hogy nincs forgalom, tehát nincs igény a vasútra.

A városka főutcája csendes. Gyanúsan csendes. A széles aszfaltcsíkon nyugodtan lábteniszezhetnénk, néha percekig nem jön egy autó sem. Focizni most nem akarunk, de ha már Zsille úr tejszínhabtól roskadó édességről ír, megállunk a helyi cukinál. Az épület díszes, egyik felében kocsma, a másikban cukrászda. Kicsit ugyan rontja a látványt a cégér melletti másik tábla, mely szerint az intézmény eladó, de azért betérünk.

A kocsmában a nyári meleg ellenére mindössze ketten iszogatnak, az édességboltban pedig csak a főnök asszony ül egy asztal mellett. Írogat valamit, szinte meglepődik a vendégek láttán. Kérünk két sütit, és beszélgetni kezdünk. Azt meséli, hogy már a két üzlet sem tartja el őket, ezért hirdetik eladásra. A férfiaknak Battonyán vagy nincs munkájuk, vagy eljárnak dolgozni. Akár így, akár úgy: nincs pénzük kocsmázni. A cukrászda meg mindig is a polgárok szórakozása volt. Azok meg most nincsenek.

Elköszönünk, keressük tovább a helyi "édesség-zabálókat". Kőhajításnyira a kocsmától ott a strand. A parkolóban csak román rendszámú autó, szinte le sem merjük állítani a Skodánkat, hátha magyaroktól elzárt területen járunk. Mint kiderül, erről szó sincs, a helyiek többsége nem tudja megfizetni a 900 forintos belépőt. Pedig nagyon megérné. A medencék kristálytiszták, a gyep gondozott, a gyógyvíz pedig legalább olyan jó, mint a közeli Gyulán. Azt meséli egy nyugdíjas, hogy fél Arad ide jár terápiára. Nekik telik rá. Lehet, hogy lassan el kellene felejtenünk a "Jajj szegény románok" című sztereotípiát. (Arad alig 20 kilométerre fekszik innen.)

Fürdés után városnézés: itt is, ott is üres, vagy összeroskadt házak. Ha egy idős házaspár meghal, sokszor évekig áll üresen eladhatatlan portájuk. A vályog meg nehezen bírja a magányt. Ha nem lakják, nem gondozzák elázik, és a ház menthetetlenül összedől. Pedig errefelé már 3-4 millió forintért is lehet 100 négyzetméteres kertes házat venni, de minek? Ahol nincs munka, oda nem megy senki. Egy időben az aradiak vették itt a megüresedett házakat, hogy kimeneküljenek a nagyváros paneldzsungeléből, de mostanában már ők is elmaradoznak. Sokba kerül a benzin, drága az ingázás.

Utolsó battonyai utunk a temetőbe vezet. A sírok többségén művirág. Olcsó és nem hervad el. Képzavar, de igaz: már a szeretteik emlékén is takarékoskodnak a helyiek. Akik nem édességzabálók, és nem dobják ki hanyag mozdulattal a megkezdett ételt. Azt vélhetően csak az egyházi persely közelében dagonyázó firkászok teszik.

Tehát ez egy válasz az Új Ember c. lapban megjelent, könnyen elképzelhető nyálas irományra, amely a Fidesz-KDNP kormánynak nyal be.

Nem kívánom most eldönteni, hogy melyik cikk, melyik alapállás, melyik viselkedés a hazugabb és visszataszítóbb. Még kevésbé szeretnék állást foglalni abban, hogy Magyarországon ma jólét vagy nyomor van-e, már maga az ilyenformán lecsupaszított kérdésfeltétel infantilisan ostoba.
De ez a Nagy A Jólét duma valahonnan nagyon ismerős ám!
A copyright a kiváló Gyurcsány Fletóé 2006-ból.
Íme:

Annak idején nagy port vert fel, nagy felháborodást keltett, és nagyjából azok a körök támadták leghevesebben, akiket most akár például az Új Ember is képvisel, és azok bólogattak rá, akik most a stop.hu-n toporzékolnak, és még Battonyára is hajlandók voltak leutazni a fényességes budapesti közegükből, hogy szemléletesebben óbégathassanak.

Tökéletes szerepcsere történt.
Remek képet kapunk belőle arról, hogy melyikük mikor volt őszinte.
Egyikük sem, és egyik alkalommal sem.

A médiacsicskások számára a jólét vagy nyomor kérdésköre egyszerűen csak arról szól, hogy mikor mit kell süketelni, mikor melyik lemezt tegyék fel. Számukra csak ennyi az egésznek a hordereje.
Mindezek során rettentően profinak érzik magukat. Mármint a nyalásban. Abban már nem profik, hogy emlékezzenek az alig hat éve történtekre. Sem a fideszes oldal,sem a liboldó oldal.

A gond csak az, hogy a lakosság sem emlékszik rá…