Sorstalan és hazátlan kétségek között vergődöm

A múlt héten Dániel Péter nagy kétségbeesésében és erős rettegésében nyílt levelet intézet Elie Wieselhez, melyben újra világgá kürtölte mély fájdalmát: „Mit kell tegyek, ha úgy látom, hogy a hazám nem tanult a saját történelméből? Mit kell tegyek, ha úgy látom, hogy ismét a jól ismert szakadék felé rohanunk? Mi a helyes döntés és melyik a helyes út? Maradni és küzdeni, vállalva minden kockázatot, fájdalmat és rosszat vagy elmenni, követve Károlyi, Bartók, a két Kertész, az Ön és milliónyi honfitársam útját? Jelen pillanatban nem tudok dönteni. Sorstalan és hazátlan kétségek között vergődöm, ahogyan talán egyre több honfitársam is...”

A levelet kordokumentumként alább betűhíven közöljük, mintegy bemutatandó egy frusztrált zsidó mindennapi problémáit 2012 derekán.



Tisztelt Elie Wiesel Úr!


Bocsánat, hogy így, ismeretlenül írok Önnek levelet, de egyrészt egy kedves barátom bátorított, másrészt a körülmények indítottak erre.

Mindenekelőtt engedje meg, hogy gratuláljak Önnek ahhoz a nemes és fontos tettéhez, amelynek értelmében visszaküldte kitüntetését a magyar kormánynak. Véleményem szerint Ön jól tette, amit tett, József Attila után szabadon pedig azt is szeretném mondani, hogy Ön „fehérek közt egy európai”... Köszönöm, köszönjük! Hiszen egy demokrata, egy igaz ember nem vállalhat semmilyen közösséget egy ilyen kormánnyal és egy ilyen hatalommal.
Még egy kitüntetés erejéig sem.

Bevallom, hogy én sokat tudok Önről, sőt majd három éve abban a szerencsében is részem lehetett, hogy élőben is meghallgathattam Önt, a Hit Gyülekezete Gyömrői úti csarnokában, ahol Ön egy megindító és felkavaró beszédet tartott. Soha nem felejtem el a beszédének azon részét, amely arról szólt, hogy egyszer egy igaz ember elmegy egy bűnös városba és minden nap azt kiáltozza a gyalázatos, bűnös tettek elkövetőinek, hogy „NE TEGYÉTEK!” Azután egy nap a bűnösök megkérdezték tőle: „Miért kiáltozol, hát nem látod, hogy nem változunk?” Mire az igaz ember így felelt: „Én már régóta nem azért kiáltozom, hogy ti megváltozzatok, hanem azért, hogy én nehogy megváltozzak és olyan legyek, mint ti...”

Önnek igaza van ebben is. Néha tényleg már csak azért kell kiáltozzunk, hogy mi nehogy megváltozzunk...

Jómagam is ezért kiáltozom már 2008. óta, amikor is ügyvédként elvállaltam a „gárdapert” és az egyik felperesi beavatkozó jogi képviseletében azért küzdöttem, hogy betiltsák, feloszlassák ezt a gyalázatos, félkatonai, új-nyilas szellemiségű szervezetet. Akkor azt hittem, hogy sikerrel, hiszen a magyar bíróság végül valóban kimondta, hogy a „magyar gárda” működése és puszta léte is törvénytelen, sérti a vonatkozó hazai jogszabályokat, a hazai kisebbségek jogait, de még a Párizsi Békeszerződés vonatkozó rendelkezéseit is. Ma már nem vagyok biztos ebben a sikerben sem, hiszen néhány hete a betiltott szervezet a Hősök terén tartott, tarthatott gárdistaavatást, a magyar hatóságok cinkos hallgatása mellett. Miután ügyvédként nem értem célt, civil aktivistaként tüntettem ellenük. Meg is lett az eredménye, hetvenezer forint bírság...amelyet én kaptam végül.

A tárgyalási napokon a gárdisták, jobbikosok és más, új-nyilas brigantik gúnyoltak, fenyegettek és gyaláztak engem. Akkor és ott értettem meg, hogy én Magyarországon csak egy „mocskos zsidó”, „idegenszívű cionista”, „galíciai jöttment” és „genetikai hulladék” vagyok...

Az ítélet kimondása után, amikor késő este hazaértem és átöleltem a feleségemet, hirtelen elsírtam magam... Nem tudtam visszatartani keserű könnyeimet. Dédszüleimre gondoltam, akiket 1944 telén belelőttek a nyilasok a zajló Dunába. Rokonaimra gondoltam, akik életük végig titkolták a származásukat és kényszeredetten nevettek, amikor a társaságban, utcán vagy munkahelyükön aljas, antiszemita megjegyzéseket, vicceket hallottak... Akkor, azon az estén lelkem magyar felének egy része ismét meghalt.

Apámtól, 13-14 évesen tudtam meg, hogy mi nem vagyunk teljesen magyarok. Beszélt a faji törvényekről, amelyeket a Horthy-rendszer meghozott, beszélt a gettóról, ahol egy „védett házban” éltek, azaz inkább hihetetlen nyomorban és félelmek között túléltek a rokonaink.

Mesélt dédnagyapámról, Móric bácsiról, akit egy este a magyar nyilasok levittek a Duna partra és a kezét dédnagyanyám kezéhez drótozták, hogy csak egy golyó kelljen kettejüknek... Elmondta, hogy nekem keresztlevelet szereztek, hogyha netán újra sor kerülne a szörnyűségekre, talán túlélhessem én is, ahogyan ők is túlélték egykor.

Akkor, azon a napon lettem felnőtt és akkor, azon a napon halt meg lelkem magyar részének első szeglete...

Amikor katona lettem, az egyszerűbb, vidéki társaim már harmadnap lezsidóztak. Nem értettem, hogy miért. Hiszen én magyarnak hittem magam. Magyarul beszélek, magyarul gondolkodom, magyarul főzök. Magyarországon nőttem fel, itt szereztem diplomát „s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én”...

Gyermekkoromban évekig vívtam. Azután évekkel később megismertem Petschauer Attila olimpiai vívóbajnokunk szívbemarkoló történetét. Aznap is meghalt lelkemnek egy magyar része...

Ahogyan minden egyes újabb zsidózáskor, minden gúnyos szemrebbenéskor, minden aljas megjegyzéskor meghal azóta is egy-egy szeglete. Önt pedig mindjobban megértem, ahogyan mindjobban megértem Kertész Imre sorstalan indulatait vagy Kertész Ákos kemény szavait.

Egykor, 13-14 évesen teljesen magyar voltam. Ma talán már egyáltalán nem vagyok az. Egy lettem a sorstalan és hazátlan üldözöttek közül. Az elmúlt két évben a saját hazámban... azaz abban az országban amelyet egykor hazámnak hittem, minden lehetséges bántást, gúnyt, fenyegetést és gyalázkodást megkaptam.

Voltam „hazaáruló, cionista patkány”. Voltam „mocskos zsidó, akit a Dunába kellene lőni”. Szerveztek ellenem új-nyilas pogromot, ahol a 200-300 főnyi, szélsőjobbos csőcselék lelkileg és fizikailag is meg akart semmisíteni, Budapest szívében, az Andrássy úton. Végül több tucatnyi magyar rendőr védett meg és menekített ki. Pedig nem volt bűnöm. Csak annyi, hogy bátran felemeltem a szavamat a fasiszta és horthysta bűnök ellen, „mert vétkesek közt cinkos, aki néma”... Mert Öntől is azt tanultam, hogy kiabálnunk kell...még ha már nincs is értelme, akkor is... Mert a dédnagyapám nem kiabált egykoron és szemlesütve, lehajtott fejjel ment le a pesti Duna partra... mert megvetem őt ezért a mai napig...az Isten bocsássa ezt meg nekem...

A minap Édesanyám sírva hívott fel. Barátnőjétől tudta meg, hogy a Diósgyőr-Szombathely focimeccsen tíz méteres molinón kívánták egy szem fia halálát...”DÁNIEL HÍV A DUNA, VÁR A MÁV!” szöveggel. Aznap ismét meghalt lelkem egy magyar része...

Azután újra felhívott és remegve, rettegve ölelt magához, amikor találkoztunk. A sajtóból tudta meg, hogy házunk pontos címe és fényképe minden magyar, új-nyilas szennyportálon fent van már és vadásznak az Ő kisfiára...

Mert a fia nem tudott csendben maradni és szemlesütve élni...nem tudott hamisan nevetni soha, egyetlen aljas, antiszemita „tréfán” sem...mert egyedül, egy szál vörös rózsával elment Károlyi Mihály szobrához, amikor az árpádsávos lelkű csőcselék éppen kipát és gúnyolódó táblát tett a szoborra...mert nem tudta eltűrni a hazug és burkolt módon zsidózó (Tessék mondani, ha a magyar népnek tényleg nem volt önrendelkezési joga az elmúlt 20 évben, akkor azt vajon kik gyakorolták helyettünk?) „NENYI”-t a falakon...mert nem tudta eltűrni az „alaptörvényt”, amely hadat üzent a demokráciának, a jogállamiságnak, a legalapvetőbb, emberi, polgári és szociális jogoknak, de még a józan észnek is...mert nem tűri a hamis és bigott, keresztény fundamentalizmust...mert nem tűri az újjáéledő, tekintélyelvű és egyre inkább fasisztoid rendpártiságot...mert nem tűri a mesterségesen újjáélesztett Horthy-kultuszt és egy tavaszi éjszakán vörös festéket borított a kenderesi tömeggyilkos kereki szobrára...így szimbolizálva milliónyi honfitársunk, közöttük a sok százezer zsidó mártír bűnösen és értelmetlenül kiontott vérét.

Hiszen ahol Horthynak szobra lehet, ott lehet mind nyíltabban zsidózni, lehet Schweitzer főrabbi úrra támadni fényes nappal a nyílt utcán, lehet a tiszaeszlári vérvádról beszélni a parlamentben, lehet Holokauszt emlékművet vagy zsidó sírokat büntetlenül meggyalázni, lehet nyilasokat újra temetni...ott már tényleg mindent lehet.

Bocsásson meg kedves Wiesel Úr, hogy kissé elragadtattam magam. Beszéljünk talán vidámabb dolgokról...”mi hír a koleráról”?

De komolyra fordítva a szót, a tanácsát szeretném kérni. Mit kell tegyek, ha úgy látom, hogy a hazám nem tanult a saját történelméből? Mit kell tegyek, ha úgy látom, hogy ismét a jól ismert szakadék felé rohanunk? Mi a helyes döntés és melyik a helyes út?

Maradni és küzdeni, vállalva minden kockázatot, fájdalmat és rosszat vagy elmenni, követve Károlyi, Bartók, a két Kertész, az Ön és milliónyi honfitársam útját? Jelen pillanatban nem tudok dönteni. Sorstalan és hazátlan kétségek között vergődöm, ahogyan talán egyre több honfitársam is...

Nem tudom, hogy maradt-e még sajgó lelkemnek magyar szeglete. Az utolsó talán éppen aznap veszett el, amikor Ön – nagyon helyesen – visszaadta kitüntetését... Nem tudom, hogy akarok-e olyan országnak állampolgára, olyan nemzetnek tagja lenni, amelynek kitüntetését Ön nem tűrheti, amelynek nyelvét Ön szándékosan nem beszéli és amelynek lelkületét és szándékait én sem értem, elfogadni pedig végképp nem tudom már.

Bocsásson meg, hogy dúlt soraimmal, csapongó gondolataimmal zaklattam.


Tisztelettel és szeretettel:

dr. Dániel Péter