Az egyházügyi törvény igazi tétje?

Múlt pénteken összeült a parlament vallásügyi bizottsága, hogy megtárgyalja a tavaly december 30-án megszavazott új egyházügyi törvény módosítását. Mint ismeretes, a jelenleg hatályos törvény értelmében az Országgyűlés tavaly év végén 14 egyházat ismert el, de a jogalkotó akkor hagyott egy kiskaput, mely a későbbiekben lehetőséget biztosít további vallásfelekezetek és vallási közösségek egyházként történő elismerésére.

A parlamenti szakbizottság most ezt a kérdést tárgyalta újra, és a bizottság döntése értelmében, valamint a héten várható parlamenti szavazást követően 17 egyházzal bővülhet az államilag elismert felekezetek sora. Így a teljes magyarországi listán valószínűleg 31 darab egyház szerepel majd, ahol a korábban elismert Magyarországi Katolikus Egyház, Magyarországi Református Egyház, Magyarországi Evangélikus Egyház, Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség, Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség, Budai Szerb Ortodox Egyházmegye, Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus - Magyarországi Ortodox Exarchátus, Magyarországi Bolgár Ortodox Egyház, Magyarországi Román Ortodox Egyházmegye, Orosz Ortodox Egyház Magyar Egyházmegyéje, Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerülete, Magyarországi Baptista Egyház és a Hit Gyülekezete mellett, várhatóan helyet kap a Magyarországi Metodista Egyház, a Magyar Pünkösdi Egyház, a Szent Margit Anglikán/Episzkopális Egyház, az Erdélyi Gyülekezet, a Hetednapi Adventista Egyház, a Magyarországi Kopt Ortodox Egyház, a Magyarországi Iszlám Közösség, a Krisztusban Hívő Nazarénus Gyülekezetek, a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége, az Üdvhadsereg Szabadegyház - Magyarország, az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza, a Magyarországi Jehova Tanúi Egyház, a Tan Kapuja Buddhista Egyház, a Buddhista Misszió, a Magyarországi Árya Maitreya Mandala Egyházközösség, a Magyarországi Karma - Kagyüpa Buddhista Közösség, a Magyarországi Kínai Chanbuddhista Egyház és a Gyémánt Út Buddhista Közösség is.

A felsorolást olvasva valószínűleg mind a hazai, mind a külföldi közvélemény megnyugszik majd, hisz látszólag minden rendben van. Az összes világvallás elismerésre került, és természetesen ott vannak a listán azon egyházak is, amelyekért valamelyik befolyásos külföldi politikus hol csendesen, hol a látszattal sem törődve lobbizott. Azon persze el lehetne filozofálni, hogy kinek, melyik felekezetről mi a véleménye, hogy kihez, melyik egyház tanítása áll a legközelebb, de ne menjünk bele ebbe, mert a történet szempontjából ez most kevésbé érdekes. A lényeg, hogy úgy tűnik, most már nagyrészt mindenki igénye kielégítésre került.

De tényleg minden rendben van így? Ezzel tényleg megoldódott az egyházügyi vita Magyarországon?

És miért tűnik valahogy gyanúsan egyszerűnek ez az egész?

Ha jobban utánanézünk a kérdésnek, ha a felszín kapargatása helyett kicsit mélyebbre is ásunk, akkor egész érdekes, mondhatnám elgondolkodtató dolgokat találunk ebben a tényleg nem egyszerű történetben.

Annak idején, amikor a kereszténydemokraták karöltve a narancsosokkal kitalálták, hogy meg kell reformálni a honi egyházügyi szabályozást, akkor azzal érveltek, hogy Magyarországon túl sok a bejegyzett egyház, szám szerint több mint háromszáz, ami egyrészt más országokkal összehasonlítva nagyon nagy szám, másrészt az érvényben lévő szabályozás nem teszi lehetővé a bizniszegyházak kiszűrését.

Az indokok első hallásra teljesen logikusnak és támogathatónak tűnnek. Elsőre. És második hallásra is.

De harmadikra talán már többekben felmerül a kérdés, hogy mégis miből adódik az egyházaknál a biznisz?

A korábbi egyházügyi törvény alapján a felekezetekre olyan az általánostól eltérő kedvezmények vonatkoztak, mint hogy az egyház a társasági adóalap megállapításakor, a vállalkozási tevékenység adózás előtti nyereségének azzal a részével is csökkentheti a vállalkozási tevékenység adózás előtti eredményét, amelyet nevelési, oktatási, szociális és egészségügyi, gyermek- és ifjúságvédelmi, tudományos és műemlékvédelmi tevékenység szervezésére és fenntartására használt fel. Aztán volt olyan kedvezmény, hogy az egyházi személy után az egyháznak a minimálbér alapulvételével kellett fizetni a közterheket, vagy olyan, hogy az egyházi intézmények dolgozói utazási utalvány alapján évente 12 alkalommal 50%-os kedvezményű menettérti utazásra voltak jogosultak. És természetesen a törvény megengedte azt is, hogy az egyház belső szabályai szerint szedett egyház-fenntartói járulékról, gyűjtött adományokról az állami szervek nem kérhetnek adatokat, és nem vezethetnek nyilvántartást. Továbbá volt még cégautó adómentesség, ha az egyház a gépkocsit karitatív célra használta és még ilyen, ehhez hasonló kisebb kedvezmény. És természetesen ott volt még az adózok által felajánlott 1 százalék, ami a 2011-es évben nagyjából 5 milliárd forinthoz juttatta az egyházakat.


Ha jól belegondolunk a dologba, akkor talán nem nagy felelőtlenség kijelenteni azt, hogy azért nem a fentiekben felsoroltak miatt akart összeomlani a magyar gazdaság. Természetesen nem akarom elbagatelizálni a dolgot, de azért szerintem az jól látható, hogy nemzetgazdasági szinten azért nem akkora összegekről van szó, amit ne tudna ez az ország kigazdálkodni. Arról már nem is beszélve, hogy az 1 százalékos felajánlást a tavalyi évben mindössze 187 felekezet tudta kihasználni, azaz szinte a fele, nem is tudott a lehetősséggel élni, ergo nem tudtak bizniszelni ezzel, mert egy fillért nem kaptak ezen a jogcímen. [a felajánlott összegek listájáért katt IDE]

Tovább bonyolítja aztán a képet az az adat is, hogy a felajánlott 5 milliárd forintból több mint 4 milliárdot azok a felekezetek kaptak, akik már az első körben is az elismert egyházak közé tartoztak. Így lényegében kijelenthető, hogy számottevő összeget itt sem spórolt az állam.

Gondolom, most sokakban felmerül a kérdés: Akkor vajon mire volt jó ez az egész?

A válasz elég megdöbbentő, de mondhatnám azt is, hogy első hallásra már-már kezd az összeesküvés kategóriába esni, de hogy tényleg az-e, azt döntse el majd a végén mindenki maga.

Azonban mielőtt tovább mennénk, a félreértések elkerülése végett szeretném leszögezni, hogy a történet, úgy ahogy eddig, úgy ezután sem a ténylegesen a vallásról, a tanításokról szól.

Akkor haladjunk.

Ha megvizsgáljuk a honi nyilvántartásban szereplő egyházakat az általuk terjesztett tanítások szemszögéből, akkor azt láthatjuk, hogy az egyházak döntő többsége keresztény eredetű. Ha pedig kifejezetten a kisebbeket vesszük szemügyre, akkor egyértelműen kijelenthető, hogy szinte kivétel nélkül mindegyik keresztény egyház, amelyek zömmel az elmúlt két évtizedben alakultak. [az egyházak listájáért katt IDE]

A fentiekből azonnal adódik a kérdés: vajon mi értelme volt annak, hogy ennyi keresztény egyház alakult az országban, miközben a tanításaik alapja ugyanaz?

A válasz a kérdésre egész egyszerű. Azokon a helyeken, azokban a közösségekben, ahol olyan papok és lelkészek voltak, akik nem tudták, vagy nem akarták hagyni, hogy felülről arra méltatlanok irányítsák őket, akik nem akarták elfogadni azt, hogy az egyházon belül pártállamai besúgók, erdőpéterek és bölcskeigusztávok szintje legyen az erkölcsi mérce, akik nem akartak asszisztálni a pedofil ügyek elhallgatásához, akik nem akartak cinkosok lenni a pénzlenyúlásokban, azok a közösségük egyetértésével és támogatásával kiléptek az anyaegyházból és sajátot alapítottak.

Az évek folyamán így jött létre különböző neveken jónéhány keresztény egyház. A krisztusi tanítások természetesen maradtak, azonban a közösségek minden felső befolyás nélkül élhették és szervezhették a saját életüket, nem egyszer sokkal aktívabban és tartalmasabban, mint az adott településen továbbra is működő katolikus, vagy református anyaegyház.

Aztán ahogy teltek-múltak az évek a kisközösségek egyre gyarapodtak. Lett imaház, nem egy esetben kistemplom és több helyen elindult valamiféle szociális tevékenység is, ami később már odáig fejlődött, hogy lett öregek otthona, szociális gondozó és hasonló tevékenységek. A kisegyházak kezdtek önfenntartóvá válni, hisz a közösségi érdeket szolgáló intézmények fenntartására az állam normatív támogatást adott, amiből ha ügyesen gazdálkodtak, akkor jutott fejlesztésre és egyéb programokra is.

A dolog működött egészen addig, amíg a kereszténydemokraták a katolikus egyház nyomására ki nem dolgozták az új egyházügyi törvényt. A szabályozás értelmében az összes kisegyház elvesztette az állami pénzek összességét, mind az egy százalékot, mind a normatív támogatást. Ezek nélkül pedig ma már képtelenség kigazdálkodni a meglévő intézmény, esetleg intézmények fenntartását. Mára a történet odáig jutott, hogy az eddig jól működő kezdeményezések az ellehetetlenülés, a bezárás szélére sodródtak.

Ekkor azonban megjelent mintegy megmentőként a katolikus egyház és felajánlotta, hogy a közösség az időközben felhalmozott ingatlanokkal és infrastruktúrával egyetemben térjen vissza, olvadjon be az anyaegyházba, mondván „sokkal több az, ami összeköt minket, mint az, ami elválaszt”. A kisegyházak pedig választhatnak. Vagy feladnak mindent és visszatérnek oda, ahonnan évekkel ezelőtt eljöttek, oda, ahol azóta lényegében egy jottányit sem változott semmi, vagy végignézik, ahogy tönkremegy mindaz, amit az elmúlt időszakban felépítettek.

Ez van.

Amikor először hallottam a történetet az első gondolatom az volt, hogy ez nagyon durva, hogy ez lényegében gyarmatosítás, hogy ez biztos nem lehet igaz. De igaz. És ha jól belegondolunk így áll össze a kép. Így kap értelmet az egész cirkusz, ami eddig a törvény körül folyt.

Az első körben bekerül 14 egyház, aminek következtében elindul egy hazai és nemzetközi felháborodási hullám, hogy mi az, hogy Magyarországon nem ismerik el a világvallásokat. Aztán a kormány enged a nyomásnak és kibővíti a listát immár úgy, hogy az tartalmazza már nem csak a világvallásokat, hanem még azokat is, akiknek a nevét valamelyik nevesebb politikus időközben kiejtette a száján. Közben pedig a lényegről, egy hatalmas vagyon és a hozzá kapcsolódó állami támogatások lenyúlásáról, a katolikus egyház konkurenciájának lényegében a megsemmisítéséről senki nem beszél, az nem nagyon tűnik fel senkinek sem.

Pedig itt folyik a szemünk előtt.