Ki kéne szállni…

Az elmúlt héten nem múlt el úgy nap, hogy az EU, az IMF, vagy valamilyen más felvilágosult globalista szervezet ne küldött volna valamilyen fenyegető üzenetet, ne fogalmazott volna meg valamilyen szigorú kritikát Magyarországgal kapcsolatban.

A hét elején az Európai Parlament állampolgári jogokkal foglalkozó szakbizottságának ülésén az illetékes főigazgató átfogó vizsgálatot sürgetett annak érdekében, hogy nem sértik-e az uniós jogszabályokat a jegybank függetlenségét, a bírók idő előtti nyugdíjazását és az adatvédelmi hivatal függetlenségét érintő új magyar törvények. A bizottságban ülő EP-képviselők pedig kritikák özönét zúdították az országra: „Nem szabad hagyni, hogy egy ország visszacsússzon a diktatúrába” - mondta egy portugál zöld képviselő, „ami most Magyarországon történik, elképesztő” - fejtegette aztán egy liberális belga politikus. Majd Françoise Le Bail, az Európai Bizottság jogérvényesülési főigazgatója vette át a szót és közölte: „az Európai Bizottság minden jogával élni fog a vizsgálat során, és a jövő héten dönt Magyarország sorsáról. Ha úgy ítéljük meg, kötelezettségszegési eljárást is indíthatunk az ország ellen.”

A kritikák és a fenyegetések sorát a hét közepén az EB illetékes alelnöke folytatta, aki szerint „a legsúlyosabb uniós szankció a kohéziós alapok kifizetéseinek leállítása lehet”. Olli Rehn kiemelte: „Brüsszel nem találta elegendőnek a magyar kormány intézkedéseit a költségvetési hiány lefaragására. Tavaly ugyan Magyarország hozta a GDP-hez viszonyított háromszázalékos deficithatárt, és ez vélhetően az idén is alatta marad, de az Európai Bizottság (EB) szerint ez csak egyszeri lépéseknek – a magán-nyugdíjpénztári pénzek átemelésének – tudható be, s jövőre már meghaladhatja a szintet a deficit.”

A hét második felében pedig José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke kertelés nélkül kimondta a lényeget, amit ezentúl akár az EU új alapkövének is tekinthetünk: „Felhasználjuk minden hatalmunkat annak biztosítására, hogy Magyarország igazodjon az EU elveihez és értékeihez”, azaz aki magától nem csinálja azt, amit a globalisták akarnak, azt simán bedarálják és letapossák.

A hírek hallatán gondolom, sokakban felvetődik a kérdés, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy a globalistáknál ennyire kivertük a biztosítékot? Vajon elképzelhető az, hogy OV látszatszabadságharcát ilyen komoly veszélynek tekintik? Tényleg előfordulhat az, hogy a narancsos kormányzat a globalista játékszabályok betartása melletti kicsi lavírozása is súlyos ellenszegülésnek minősül?

Azt hiszem, nem kell sem külpolitikai, sem gazdasági szakértőnek lennünk ahhoz, hogy lássuk azt, hogy normális esetben egy ilyen gazdaságilag és katonailag is súlytalan ország, mint a miénk nem jelenthetne veszélyt a globalista törekvéseknek. Magyarország gazdasága a számokat tekintve lényegében nem oszt, nem szoroz a nagy pénzügyi játékban, hisz az általunk produkált milliárdok a halandó ember számára bármennyire is nagy számoknak tűnnek, a globális piacnak igazából csak egy igen kis töredékei.

De akkor mi lehet az igazi ok?

A válasz a kérdésre többféle lehet, de talán a legvalószínűbb az, hogy a példa. A ”rossz” példa, ami akár ragadós is lehet, és ami olyan lavinát indíthat el, ami a globális kártyavár összeomlásához vezethet. Persze most sokan mondhatnák azt, hogy azért ne legyünk már ennyire naivak, ne higgyük már el, hogy majd mi döntjük be az eddig gondosan építgetett globális rendszert.

Nem tudom, de akik ezt mondják, azok ne felejtsék el az ’56-os forradalmat. Ne felejtsék el, hogy akkor, azokban a dicsőséges napokban mi indítottuk el a kommunista birodalom széthullást. Ma már tudjuk ezt, de azokban az időkben biztosan nem sokan gondolták volna, hogy az akkori bátor tettek néhány évtized múltán mihez vezetnek majd.

De legyen bárhogy is, a tényeken ez mit sem változtat. A tényeken, amelyek pontosan mutatják, amelyek pontosan jelezik, hogy a világ mostani pénzügyi rendszere a végét járja, hogy az évtizedekig pakolgatott kártyavár első lapjának, már csak egy egész kicsi hiányzik ahhoz, hogy elborulva maga alá temesse az egész rendszert. És az első kártya eldőléséhez a mai helyzetben, akár elég lehet a mi ellenállásunk, a mi kitartásunk és a mi példamutatásunk is.

Ha megvizsgáljuk a világ gazdaságának mutatóit, akkor az alábbi döbbenetes adatokat találjuk. A világ valamennyi termelő és értékképző tevékenységének a 2010. évi összes értéke – GDP – 58 ezer milliárd amerikai dollár volt, azaz ennyi értéket termeltek meg összességében a Föld országai. Ezzel szemben a világ összes államadóssága a 2010. évi állományt tekintve 110 ezer milliárd dollár.

Ugye érti mindenki?

A megtermelt javak összege 58 ezer milliárd, az államadósságok összege 110 ezer milliárd dollár. Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy a világszintű eladósodottság 190 százalékos. És ez csak az egyes államok adósságát jelenti. Ha megnézzük a világban kint lévő összes hitelpénz – részvény és kötvényállomány – vagyis a tőkepiac méretét, akkor azt láthatjuk, hogy az tavaly 212 ezermilliárd dollár volt, azaz 356 százalék a világ GDP-hez viszonyítva.

Azonban a történetnek itt még messze nincs vége. Mert az, hogy a világban lényegében három és félszer több adósság van nyilvántartva, mint amit megtermelünk, még messze eltörpül a spekulációs összegek mellett. Ugyanis a spekulációs, származékos, tőzsdén kívüli kereskedésbe kerülő – OTC (Over-the-counter) – eszközök nyilvántartott állománya 2010 végén 601 ezer milliárd dollár volt, ami a világ összes GDP-jéhez képest 10,4-szeres arányt képvisel. Igen, a világ GDP-jének 1040 százaléka.

És mielőtt elvesznénk a számokban még egy utolsó adat. A hozzáértők szerint a GDP-hez mért 60 százalék feletti államadósság már szinte visszafizethetetlen, vagy csak hosszú évtizedeken át csökkenthető egy elviselhető szintre, de ehhez kiemelkedő gazdasági növekedést kellene elérni, amit viszont, éppen az adósságfinanszírozás magas költségei és a kapcsolódó diktátumok akadályoznak.

Ennyi. A kör bezárult.

Manapság a pénz döntő többsége mögött nincs valós teljesítmény, minden a spekulációra épül. Az adósságok lényegében visszafizethetetlenek. A rendszer pedig csak addig tartható fenn, amíg mindenki maximálisan asszisztál ahhoz, hogy ez így legyen. Az EU vezetői ezért nem engedik meg azt, hogy bárki is saját utakon járjon, ezért nincs semmilyen lavírozási lehetőség, és ezért tapossák le azonnal azokat, akik kicsit is ki akarnak lógni a sorból.

Európa vonata és így vele mi is, egy mély szakadék felé száguld. A mozdonyt továbbra is azok irányítják, akik erre a vágányra terelték a szerelvényt. Az eddigi kazánfűtők megállás nélkül pakolják tovább a szenet.

Az előttünk lévő 26 vagonban áll a bál, a legelsőkben pedig már azt sem lehet tudni, hogy ki a fiú és ki a lány. Az első kocsikban már eljutottak odáig, hogy a pénzen kívül már semmi nem számít. A mocsok és a szemét lett az érték, a gátlástalanság a mérték.

Az utolsó, a piros-fehér-zöld jelzésű vagonban pedig mind gyakrabban jelenik meg a kalauz, és már sokadszorra akarja megfizettetni velünk a már elsőre sem olcsón vett jegyeket, miközben a vele tartó rendfenntartó üvöltözve megmondja nekünk, hogy hogy ülhetünk, miről beszélgethetünk, mikor húzhatjuk le az ablakot, és mikor használhatjuk a mosdót.

Nekünk pedig lassan rá kéne döbbennünk, hogy egy baromi rossz társasággal, baromi rossz irányba haladunk. És persze mihamarabb rá kéne jönnünk arra is, hogy amíg még lehet, ki kéne szállni…