One way ticket, avagy repülőjegyet minden cigánynak

Hosszú hónapok mély csendje után, azért az év végére előkerült Aladár. Nem kétséges, mély fájdalom lett volna, egy hatalmas űr a mindennapjainkban, ha úgy múlott volna el ez az év, hogy a magyar kirakatcigányok legjobbika, a gátlástalanság mintapéldája még így az ünnepek előtt nem helyez fel egy apró kis guanódarabot az ország képzeletbeli asztalára oda, ahonnan az elmúlt évtizedek során nagykanállal zabálta azt, ami csak a keze ügyébe került. De azt hiszem, ezen már kár lenne meglepődnünk, hisz teljesen felesleges morális értéket elvárni egy olyantól, aki nagy valószínűséggel azt sem tudja, hogy mi az.

Mostanság meg aztán pláne nem.

Aladárt ugyanis a sajátos jegyekkel rendelkező belpesti barátai megjutalmazták a hosszú évek alatt végzett kitartó pusztításáért, aminek következményeként már fél éve a providence-i Brown Egyetem vendégkutatója. Hogy mit kutat ez a nagyon tehetséges és felvilágosult ember az Egyesült Államokban, arról nem szólnak a hírek, de biztosan valami nagyon fontos lehet, mert Aladár ma már ismét olyan pozícióban érzi magát, hogy már az sem okoz gondot számára, hogy felszólítást intézzen a kanadai kormányhoz a miheztartást illetően.

Történt ugyanis, hogy Horváth Aladár a Torontói Egyetem Munk Központja és a York Egyetem meghívására a múlt héten négynapos látogatáson Kanadában járt, ahol az ott élősködő magyar cigányok csoportjai mellett, az ottawai parlament képviselőivel, menekültügyi szakértőkkel valamint a helyi civil szervezetekkel tárgyalt. A téma természetesen még véletlenül sem a honi cigányok kanadai élősködése, az észak-amerikai állam lekarcolása, a bűnözés és az erőszak terjedése volt. Nem. Az nem volt érdekes. Aladár csak és kizárólag a magyarországi helyzettel foglalkozott és persze azzal, hogy miként lehet a legtöbbet ártani, miként lehet a legjobban durva hazugságokkal mocskolni az országot:

„Magyarországon önkényuralmi hatalmi rendszer van kiépülőben, amely közelebb áll a Jobbik nyilas gyökerekkel rendelkező politikájához, mint az európai keresztény demokráciákhoz. A magyarországi roma lakosság több mint fele joggal érezheti szülőföldjén közvetlen veszélyben magát, ezért Kanadának el kell gondolkodnia azon, hogy képes-e a tömeges befogadásukra, hiszen Kanada erős, gazdag és befogadó nemzet, amely szívén viseli az emberi jogokat.

Javaslom, hogy Kanada küldjön vizsgálóbizottságot Magyarországra, amely helyben tud tájékozódni a valós helyzetről. Így talán kevésbé fogják bizarrnak találni a kanadai hatóságok a magyarországi romák menekültáradatát. Arra kérem Kanadát, hogy hiteles információk alapján tervezze meg bevándorlási politikáját, valamint, hogy gazdasági és diplomáciai eszközeivel segítsen megerősíteni a magyarországi civil társadalmat, a szabadság kis köreit, és hasson a magyar kormányra annak érdekében, hogy felelősen és szakszerűen döntsön a magyarországi romák sorsáról.”

Mondjuk, azért az érdekelne, hogy a cigányok itthon vajon mitől érzik közvetlen veszélyben magukat? Félnek, hogy tévedésből egymást verik fejbe baltával, amikor idős és védtelen embereket rabolnak ki éjjelente? Esetleg attól rettegnek, hogy a mindennapi késelés közben megvágják magukat? Vagy netán az a félelem oka, hogy kicsit dolgozni kell a segélyért? Vagy mégis mi?

Az pedig legfőképp érdekelne, hogy vajon Horváth Aladár mire gondolhatott akkor, amikor arról beszélt, hogy Kanadának el kell gondolkodnia azon, hogy képes-e fogadni jelentős számú roma menekültet. Talán az járt a fejében, hogy Kanadának törvényessé kéne tennie a lopást, a rablást? Esetleg legalizálni kéne a védelmi pénz szedést, a csicskáztatást és lányfuttatást? Mert ezek nélkül nem nagyon fog menni a nagy cigány beilleszkedés.

Mindamellett, hogy Aladár hazudik, mint a vízfolyás az ötlete azért valljuk meg nem rossz. Menjen Kanadába az összes cigány, de úgy, hogy aki elment az már ne jöhessen vissza. Ez támogatható javaslat.

Sőt, abban is biztos vagyok, hogy a magyar társadalom többsége egy kis pénzt is áldozna erre. A repülőjegyek árát szerintem a többség pillanatok alatt összedobná, és innentől kezdve pedig már minden a gyors megoldás útján haladhatna tovább. Mind a Malév, mind az ország jól járna. Az előbbi jelentős forgalomra tenne szert, az utóbbi jelentős tehertől szabadulna meg.

Jó terv, ez kétségtelen.

Mondhatnám komoly projekt. Ezért aztán természetesen megadnánk a módját a dolognak. A reptéren önkéntes kis búcsúztató brigádok váltogatnák egymást, akik nagy lendülettel lobogtatnák az örömkönnyektől nedves zsepiket, a hangszórókból pedig megállás nélkül üvöltene a régi dal:

One way ticket, one way ticket
One way ticket, one way ticket…