Csak a buzik voltak elégedettek, avagy egy felvilágosult konferencia margójára

Egy nagyon komoly, mondhatnám mérvadó konferencia zajlott szombaton Budapesten, amelynek keretében civil és persze független szervezetek értékelték az emberi jogok magyarországi állapotát.

A rendezvénynek - jelentőségének és súlyának megfelelően - az Erzsébet téri Gödör Klub adott helyet, melynek már a szelleme is független és persze roppant demokratikus. A hely mondhatnánk egy igazi demokrácia sziget abban a súlyosan antifelvilágosult világban, ami ma a magyar mindennapokat jellemzi.

A rendezvény leghangsúlyosabb része természetesen az a civil évértékelés volt, ahol az emberi jogok honi képviselőinek élharcosai mondták el véleményüket Magyarország jelenlegi állapotáról a köztévéből nemrég elbocsátott Mészáros Antónia moderálása mellett. Gondolom, mondanom sem kell, a konferencia megállapítása szerint az emberi jogok kérdése ma Magyarországon erős kihívásokkal küzd. Pontosabban fogalmazva, mint ahogy azt Tóth Balázs, a Magyar Helsinki Bizottság képviseletében kijelentette: „Magyarország nem jogállam többé.”

Persze mielőtt valaki azt gondolná, hogy a független jogi élharcosok a vidéki Magyarország cigánybűnözéstől szenvedő szerencsétlen sorsú polgárai miatt aggódtak volna, vagy esetleg azon ment volna a háborgás, hogy a bíróság mára szinte az összes 2006-os történés miatt elmarasztalta a rendőrséget, akkor sajnos ki kell, ábrándítsak néhányakat, mert a probléma szerintük nem ez. De azokat is csalódás érhette, akik azt várták, hogy majd a konferencián szó lesz az iskolákban egyre nagyobb méreteket öltő cigányagresszióról vagy az Amsterdam Shop-szerű üzletek legális drogkereskedéséről.

Azonban ezekről és az ilyen jellegű dolgokról nem esett szó, ezen problémakörök ugyanis nem lépték túl a részvevők ingerküszöbét, viszont az gondot okozott számukra, hogy a formálódó magyar oktatáspolitikából hiányzik a romagyerekek esélyegyenlőségére való törekvés, sőt. Vég Zoltán Ákos, a Tanszabadságért nevű szervezet képviselője felszólalásában egyenesen a törvénybe iktatott szegregáció éveként értékelte 2011-es évet.

Aztán szólásra, pontosabban váladékozásra emelkedett a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) munkatársa, Juhász Péter, aki úgy vélte, hogy romaügyben már reménykedni sem tud. Szerinte Magyarországon kimutathatóan megjelent a totális diktatúra, és „ideje lenne megálljt parancsolni a helyi, elsőként az érpataki és gyöngyöspatai kiskirályoknak.” A témára rácsatlakozva a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda részéről Muhi Erika tovább feszegette a problémát és kijelentette:”Bár megszületett egy nemzeti romastratégia, de mivel nincs benne az a mondat, hogy a romák diszkriminációmentes életet élhessenek, nincs miről beszélni.”

Ezután Jeney Orsolya, az Amnesty International Magyarország igazgatója következett, aki pontokba szedte értékelését. Ő a médiatörvényben, a gyülekezési szabadság korlátozásában, a gyűlölet-bűncselekmények - mint például a gyöngyöspatai - megnyilvánulásaiban, az új alaptörvény számos kitételében látta az emberi jogok hazai sérülésének kivetüléseit.

Aztán mielőtt még a mély depresszió és a szörnyű rettegés eluralkodott volna az egybegyűlteken következett Polgári Eszter, aki végre jó hírekről tudott beszámolni: „a Háttér Társaság a Melegekért Egyesület oldaláról azt mondhatom, hogy 2011 nem volt annyira rossz, mint vártuk. Nem törölték el a bejegyzett élettársi kapcsolat azonos neműekre vonatkozó passzusát, és ha rövidített útvonalon is, de felvonulhattak a melegek és leszbikusok júliusban.”

Ennyi.

A Magyarországon működő emberi jogi egyesületek ennyit tudtak elmondani a kérdésről. Ezek azok a súlyos problémák, amik szerintük megkeserítik az életet ebben az országban, pedig a rendezvény előzetes beharangozójában a szervezők azt ígérték, hogy azért hozták össze ezt a konferenciát, hogy „láthatóvá váljanak az összefüggések és összefoglalhatóvá az elvárások egy XXI. századi jogállamtól.”

Ehhez képest a hivatásos jogvédőknek, a közismert rettegőknek és a civil aktivistáknak eszükbe nem jutott, hogy tiltakozzanak a szlovák műállam jogsértései ellen, eszükbe nem jutott, hogy felemeljék a hangjukat a rimaszombati, csaknem százéves Tamás Ilona érdekében, akit a tótok épp a napokban fosztottak állampolgári jogaitól. De nem tűnt fel nekik az sem, hogy a globalista világ átverésének következtében Magyarországon egyre inkább a harmadik világ törvényei látszanak érvényesülni, hogy lassan mindannyian segédmunkások és rabszolgák leszünk a saját hazánkban. Hogy egyre többen vannak, akik feladják, akik az alkoholizmusba, vagy rosszabb esetben az öngyilkosságba menekülnek a mindennapok elől.

A gyanútlan szemlélődőben ilyenkor önkéntelenül is felmerül a kérdés: Vajon hol élnek ezek az emberek? Vajon honnan szerzik az ismereteiket, vajon honnan jutnak olyan következtetésekre, amikre? Tényleg az lenne a helyzet, hogy a felszólalók zömének a világ a budapesti nagykörútnál véget ér, és ami az után van, ami az után történik az már nem más, mint egy-egy bejátszás a kereskedelmi tévék híradójában, egy-egy félig elolvasott hír a bulvármagazinok belső oldalain?

Tényleg ennyire korlátoltak lennének? Vagy tényleg ennyire velejéig rohadtak?

Miért van az az érzésem, hogy az utóbbi az igaz? Hogy lehet az, hogy nekünk ezekből is a legalja jutott? És vajon mi az oka annak, hogy az itt élő liberáltak nemzetközi összehasonlításban is a legaljasabb hazaáruló kategóriába tartoznak?