Én tovább nem hazudok!

Ülök a magyar éjszakában,
Fölöttem fénylő csillagok.
A hold fényében túl a réten
Ezernyi virágszín ragyog.
Balzsamos szellő táncol a réten,
Lelkem az égen andalog.
Nincs boldogabb nép a világon,
Mint mink vagyunk, a magyarok!

Előttünk gazdag, szép jövő áll,
A múltunk büszke óriás,
Az életünkre Isten lelke,
Óva, féltve jól vigyáz!
Pihenj csak népem, áldott az álmod,
Te érted, véled szép a lét,
Tiéd az égen minden csillag,
S csak neked szép ott fent az ég...

Nem! Tovább nem folytatom!
Nem ámítom magam és másokat
De beleordítom a hallgató éjbe
A sötétségbe, a feketeségbe,
Hogy hazugság minden csend és béke,
A kertek alatt a halál leskel.
Álmodnék, jaj, de nem tudok.
Ha elátkoznak, megölnek érte,
Felordítom a magas égre:
- Én tovább nem hazudok!

Nem festem rózsaszínnel a jövőt,
Mert fekete és gondokkal tele.
És nem szellő száll a magyar réten,
De az elmúlás lehelete!
Nem virágillat, amit érzek,
De felbomló testek bűze kísért az éjben,
Látom az égő házak lángját,
Megölt magyarok tenger hulláját
A gyilkos csizmák feltúrta réten,
Látom a nyomort, ami ránk szakad,
Hogy nem lesz magyar, csak szolga, vágott,
Hogy megölnek a mérgezett álmok,
Hogy beér a halál, hiába futok,
Ha nem ébredünk, mindennek vége,
S ha megöltök is, eluztök érte
Beleordítom a magyar éjbe:
- Én tovább nem hazudok!

Nincsenek fölöttünk fénylő csillagok,
De fekete felhők szántják az eget,
Nem hold fénylik az égről a rétre,
De égő házak, városok fénye
Vetődik fel a felleges égre
S táncol lidércként a fejünk felett.
Nem vár ránk boldog, szent jövő,
De küzdelem lesz, nyomor és átok,
Hontalan százezreket látok,
Bilincset, börtönt, bitót, korbácsot,
Síró anyákat, árva gyereket,
Hogy gyűlölet a megjátszott szeretet,
Hogy hazug, álnok rablók a barátok,
Hogy csalás az imát mormoló kegyelet,
Nem igaz, hogy a fellegek felett
Isten szeme vigyázza léptünk,
Hogy harcol a Jog, az Igazság értünk.
Halálra ítéltek! Ez amit tudok.
Emberek, magyarok, árva népem,
Ébredj a hazug, hallgatag éjben,
A végzet leskel ránk, tudom, érzem!
S minden hiába, amiért éltem.
- Én tovább nem hazudok!

Ébredjetek, tanyák és városok,
Istállók és apró kis műhelyek,
Hivatalok, gyárak, tanyák, üzemek,
Itt az éjben a szörnyű üzenet,
Hogy jaj a magyarnak, végünk, végünk,
Ha tovább álmodunk, ha alszik a vérünk,
Ha nem látjuk, hogy mi fenyeget,
Ha nem védjük a magyar gyerekek,
A magyar anyák, és mi férfiak
Csak vicsorgunk egymásra semmiség miatt!
Ha nem találjuk meg egymás kezét,
Nem holnap, nem holnap, de ma még,
S nem állunk a gátra testtel, vérrel,
Ősök, hősök alkotó hitével,
Kereszttel, karddal, körömmel, foggal,
Géppisztoly s ágyúval, kapával, botokkal!
Végünk! Végünk! Úgy írtanak ki aljas gazok,
Álcázott barátok, álcázott magyarok,
Hogy az Isten se leli egyetlen porunk,
Ha tovább alszunk, ha tovább álmodunk!
Mert részünkre az égben csak pusztulás jutott,
Ébredjetek, tanyák és városok!
Felébredtem, tovább nem álmodok.
De minden álmodót, szívből átkozok.
Ordítok, ahogy csak tudok:
Hallgassatok rám! Árva népem,
Halál les ránk e szörnyű éjben,
Háztól házig jajgatva futok!
Itt a vég! Itt a végzet!
Lássátok, hogy mit rejt az élet!
Az igazat mondom, ifjúnak, vénnek:
- Én tovább nem hazudok!


Alföldi Géza
Én tovább nem hazudok
1958