Végre valaki jól orrba gyűri Izraelt, de végül is jó ez nekünk?

Amikor tavaly decemberben Danny Danon, a Likud párt képviselője Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnöknek címezve a Kneszetben felolvasta azt a provokatív nyílt levelet, amelyben a zsidók egyértelműen Törökországot tették felelőssé a Gázai övezetbe tartó Mavi Marmara segélyszállító hajón elkövetett, kilenc halálos áldozatot követelő izraeli katonai támadásért, akkor még senki nem gondolta volna, talán még maguk a zsidók sem, hogy majd néhány hónap múlva az események ilyen fordulatot vesznek. [a történetért katt a linkre]

Akkor is, mint mindig, a Jordán partján meg voltak győződve arról, hogy csak nekik lehet igazuk, hogy a pökhendi pofátlansággal, a mérhetetlen cinizmussal, ami olyannyira a sajátjuk, majd ezt az ügyet is le tudják rendezni. És valljuk meg őszintén, egészen a múlt hét közepéig így is állt a helyzet, vagy legalábbis is így látszott. Persze azt nem tudhatjuk, hogy eddig mi folyt a színfalak mögött, de az biztos, hogy az elmúlt hónapokban kívülről tényleg úgy tűnt, hogy Törökország, mégha duzzogva is, de lenyeli a békát és komolyabban már nem forszírozza tovább a segélyhajót ért támadás kérdését.

A viszonylagos és látszólagos nyugalmat az ügyben felállított ENSZ-vizsgálóbizottság múlt csütörtökön kiszivárgott jelentése törte meg. Az úgynevezett Palmer-jelentés, amelyet Geoffrey Palmer, az egykori új-zélandi kormányfő által vezetett bizottság állított össze, jogszerűnek, de túlzásnak nevezte a gázai segélyflottilla elleni izraeli támadást és megállapította, hogy a blokád alá vont területtől ilyen nagy távolságra ésszerűtlenség volt ekkora mértékű erőt alkalmazni. A jelentés végül azt javasolja Izraelnek, hogy, kérjen bocsánatot és fizessen kártérítést az áldozatok hozzátartozóinak.

A dokumentum napvilágra kerülése után Ahmet Davutoglu, török külügyminiszter kiállt a sajtó nyilvánossága elé és egyértelműen megfogalmazta országa álláspontját: „Ha Izrael nem kér bocsánatot a gázai segélyflottilla elleni véres támadásért az ügyben készült ENSZ-jelentés hivatalos közzétételéig, Ankara a ”B” tervhez folyamodik”.

Majd közölte azt is, hogy Törökország a nemzetközi bírósághoz fordul, mivel „mélységesen nem ért egyet” a vizsgálati jelentés azon állításával, hogy a Gázai övezet köré vont tengeri blokád jogszerű és ezért Izrael a nemzetközi vizeken jogosan tartóztatta fel a török segélyhajót.

Az, hogy „B tervként” pontosan mire is gondolt nem részletezte, de a világ közvéleményének nem kellett sokat várnia, hogy kiderüljenek a részletek.

Izrael ugyanis szokásának megfelelően magasról tett a felszólításra és kapásból elutasította a bocsánatkérést. Ankara pedig lépett. Pénteken a törökök kiutasították az országból a zsidó nagykövetet és ezzel párhuzamosan másodtitkári szintre fokozták le diplomáciai képviseletüket Izraelben. Majd bejelentették azt is, hogy Törökország felfüggeszti katonai megállapodásait a zsidó állammal.

A történtek után az amerikaiak kapcsoltak először és azonnal felvették a békéltető szerepet. Victoria Nuland, amerikai külügyminisztériumi szóvivő a kapcsolatok rendezésére szólította fel a két felet, hozzátéve, hogy „mindkét ország Washington régi jó barátjának számít, ezért rendkívül sajnáljuk, hogy szövetségeseink nem tudnak felülkerekedni ellentéteiken még a jelentés hivatalos nyilvánosságra hozatala előtt.”

Az izraeli lobbi irányította Egyesült Államok aggodalma egyátalán nem meglepő, mert azért azt mindannyian tudjuk, hogy tét annál sokkal nagyobb, mint hogy az amerikaiak két „régi jó barátja” éppen milyen viszonyban van egymással.

Az ügy ugyanis ott kezd érdekes lenni, hogy Törökország a NATO tagja, Izrael viszont nem. Ha pedig mindehhez hozzávesszük még Ahmet Davutoglu török külügyminiszter legutóbbi megnyilatkozását, amiben arra figyelmeztetett, hogy országa „minden szükséges óvintézkedést megtesz, hogy biztosítsa a török hajók biztonságát a Földközi-tenger keleti részében”, akkor egész érdekessé kezd válni a történet.

Gondoljuk csak végig.

Mi történne akkor, ha török zászló alatt újabb segélyhajó indulna Gázába, amit a török külügyminiszter szavaiból kiindulva török hadihajók kísérnek? Vajon az izraeliek megtámadnánk ezt a hajórajt is?

A NATO alapító okiratának ötödik cikkelye értelmében minden olyan esetben, ha bármelyik NATO tagországot külső támadás ér, azt a NATO egésze elleni támadásnak kell felfogni. Vajon megtörténhetne az, hogy egy esetleges zsidó támadás után Izraelt az észak-atlanti szervezettel hadban állónak kellene tekinteni?

Persze most sokan mondhatnák azt, hogy ez hülyeség, hogy ez úgysem fog megtörténni, de azért azt se feledjük, hogy néhány hónappal ezelőtt, ha valaki azt mondja, hogy belátható időn belül a törökök egyszerűen kirúgják az országukból az izraeli nagykövetet, akkor azt is sokan elképzelhetetlennek tartották volna.

Természetesen az nem kétséges, hogy néhány hét leforgása alatt nem tud akkorát változni a világ, hogy egy esetleges török-izraeli konfliktus után a NATO megbombázza Tel-Avivot, azonban az már könnyen előfordulhat, hogy Törökország meglebegteti a katonai szövetségből való kilépést arra hivatkozva, hogy a NATO nem tett eleget a kötelezettségének. Ha a kilépés netán megtörténne, az alapvetően borítja, boríthatja fel a közel-keleti status quot.

De történjen bármi is arrafelé, nekünk, magyaroknak másra is figyelnünk kell. Azt hiszem, nem kevesen vagyunk ebben az országban olyanok, akik nem titkoltan örülnének annak, ha lenne végre valaki, aki orrba gyűri a pökhendi zsidókat, aki végre szembe akar, de legfőképp szembe tud menni a cionista törekvésekkel, az izraeli pofátlansággal.

Azonban nem szabad elfelejtünk azt sem, hogyha a Közel-keleten nagyon borul a bili, akkor a menekülő zsidók egyik, ha nem a legfontosabb célországa mi vagyunk. És sajnos az sem kérdés, hogy a mai magyar politikai elit egy ilyen esetben nem hogy korlátokat vezetne be a tömeges bevándorlás megakadályozására, hanem még biztatná is őket, hogy ide jöjjenek.

Végül is mindent összevetve: azért az tényleg nem kis öröm, hogy a törökök kicsit megszorongatják a zsidókat, de azért nagyon nem kéne túlzásba esniük, mert még a végén itt köt ki az összes metélt a mi nyakunkon, ami azért valljuk meg, nagyon nem hiányzik nekünk.